„Így szól az Úr, Megváltód, Izráelnek Szentje: Én vagyok az Úr, Istened, ki tanítlak hasznosra, és vezetlek oly úton, amelyen járnod kell. Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! Olyan volna békességed, mint folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai.” Ézsaiás 48:17-18
A kertész egy zsenge fa hajlékony kis törzsét a legerősebb tölgyfából készült karóhoz erősítette hozzá. Az volt a feladata, hogy védje és óvja a növekvő csemetét.
Amikor a szél táncolni hívta, a fiatal csemete ide-oda hajlítgatta dús fürtjeit és hangosan kérte:
- Engedj már el, kérlek, miért fogsz ilyen szorosan? Nézd, mindegyik fát milyen szépen ringatja a szél. Miért pont engem kell ilyen szorosan megkötözni?
- Azért, mert összetörnéd magad - mondta bölcsen a karó -, vagy elgörbülnél és egy csenevész, csonka ág lenne belőled.
- Ebből semmi sem igaz! Öreg vagy és irigy! Hagyj magamra, kérlek!
A fiatal fa minden erejéből igyekezett megszabadulni, de az öreg karó biztosan szorítva tartotta, sokkal erősebben, mint valaha.
Egy este mennydörgés és villámlás kíséretében vad jégverés közepette vihar keletkezett, és az egész környéket megtépázta. A vad vihar derékba kapta a fiatal fácskát és ide-oda csavarta, csak úgy recsegett. Fiatal ágai, mint büszke fejdísz, szinte a földet érintették. Az erős széllökések szinte gyökerestől kitépték a földből.
- Végem van - gondolta a fa.
- Még egy kis kitartás - szólt rá erélyesen a vén karó, és összeszedte minden erejét, ami öreg tagjaiban rejlett.
Nehéz, kemény és fárasztó harc volt. A vihar elült, és a zsenge fa megmenekült.
A karó ellenben derékba tört és egy idétlen mankónak látszott. A fiatal fa mindent megértett és elkezdett sírni.
- Ne hagyj itt, még szükségem van rád!
De nem kapott választ.
Egy csonk karó ott maradt még mellette...
Úgy nézett ki mint egy utolsó ölelés. A járókelők ma is látnak egy kifejlett fát, amelyik a viharos időben mintha egy rokkant karót ringatna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése