Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lelkészgyerek, aki testvérei között a legidősebb volt. Ez a gyerek én voltam. A templom tövében nőttem fel, minden igei alkalmon, táborban részt vettem. Közben elvárások is voltak velem szemben: pl. hívogathatom a barátaimat, amit szívesen meg is tettem. De ne gondolja senki, hogy egy kis angyal voltam... inkább egy kis rosszcsont. Állandóan borsot törtem a szüleim és tanáraim orra alá. Amikor már tudatosan magam választottam meg barátaimat, hasonló (keresztyén) neveltetésű barátnőkkel kötöttem barátságot, együtt erősítettük egymást a többiek ellenében. Telt-múlt az idő, eljött a viharos kamaszkor. Mindennel elégedetlenség, de leginkább önmagammal. Lázadás a világ ellen, a hit ellen, szüleim ellen. Probléma probléma hátán - mármint odabent a lelkem rejtett zugaiban és a naplóm soraiban. Kerestem a megoldást, de nem találtam. Ifjúsági találkozókon, hittanórákon szólítgatott az Isten, hogy talán nála keresgéljek megoldásokat, de még nem tudtam megtalálni. Iskolai bulikba jártam, ahol kicsit tombolhattam, de általában mély csalódás kísérte ezeket az alkalmakat, mert nem jelentettek szabadulást viharzó lelkemnek. Jött egy nagy plátói szerelem is, ami évekig elkísért, s nem tudtam, ezzel mitévő legyen. Sokat beszélgettem hitben élő emberekkel, akik nyitogatták a szememet, de még mindig nem tudtam, hogyan is mehetnék az Isten elé. Aztán jött egyszer egy hitben élő zenekar, akinek a tagjai bizonyságot tettek az összegyűltek előtt, énekeltek is. Addigra már annyira tele volt a lelkem a nyomasztó gondolataimmal, hogy annál jobban nem is lehetett. A földig sújtott bűneim terhe, problémáim tömkelege, alig bírtam már cipelni. Jött az alkalmat záró imádság, ami ének formájában hangzott el:
Adj erőt, Uram, adj fénysugarat,
Mely bevilágítja a Te utadat!
Ó áldd meg Uram, minden percemet,
És tartsd felettem őrző kezedet, kezedet!
Adj békességet, adj szeretetet,
Hogy embertársaimnak szerezzek örömet!
Ó, áldd meg, Uram…
Adj biztatást, adj égi jelt,
Hogy füleimmel meghalljam, mit üzensz.
Ó, áldd meg, Uram…
Adj hitet Uram, biztató reményt,
Hogy veled járva a célhoz érjek én.
Ó, áldd meg, Uram…
Hogy érezzem erőd, szent akaratod,
Így színed elé, a mennybe juthatok, juthatok.
A mennybe juthatok.
Az ének közben egyszer csak olyan érzésem támadt, mintha az Isten hívna. És igent mondtam neki. Meg tudtam hozni azt a régóta várt döntését, hogy ezentúl az Istennel szeretnék élni. Végre el tudtam fogadni az Ő szeretetét. És a súlyos batyum, amit addig a szívemen cipeltem, hirtelen eltűnt. Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem a lelkemben. És ami addig kínozott? Többé már nem számított. Korábban az iskolában rendszeresen puskáztam - most már erre nem volt szükségem. Minek, mikor a legjobb segítséget tudhattam magam mellet?! A bulik? Többé nem vonzottak. Inkább otthon énekeltem a kedvenc keresztyén énekeimet a gitárom kíséretében vagy olvastam - keresztyén irodalmat. Mindez az általános iskola utolsó évében történt, 13-14 éves koromban. Konfirmálni már teljes hitbeli meggyőződésből tudtam odaállni. A konfirmációs áldóigém ez volt:
"Te tanítasz engem az élet ösvényére,
teljes öröm van tenálad; a
te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké."
Zsoltárok 16, 11
Jött a gimi. Végre egyházi iskola! Milyen más volt! Nem volt ott mindenki tökéletes, korántsem, de amire a lelkemnek szüksége volt, azt mind megkaptam. A koleszban szerető közösség vett körül, barátaim szintén az Úr Jézus követői voltak. Rengeteg igés-lapot kaptam ajándékba, melyek folyamatosan bátorítottak hitemben. Az osztályban is hívő barátokra találtam. Az osztályigénk 4 éven keresztül kint volt a terem falán:
"De akik az Úrban bíznak, erejük megújul"
Ézsaiás 40, 31
Ez az ige bátorította a nem is olyan kis csapatot nap mint nap. De eljött az az idő, amikor vissza akartam fordulni az úton. Úgy gondoltam, hogy nekem inkább mégsem pálya az Isten útja, mert nem azt hozza, amire vágyom. Egy ilyen mélyponton, egy éjjel azt álmodtam, hogy ezerrel rohanok egy szakadék felé, és bizony bele is fogok abba esni. Reggel mit olvastam a Bibliámban? "Még éjjel is oktatnak veséim."
Egyértelmű figyelmeztetés volt: Ha hátat fordítasz az Istennek, a vesztedbe rohansz. Megálltam, elgondolkodtam, és folytattam küzdelmes hívő utamat. Volt egy fiú is, akivel nagyon jó barátok voltunk végig a 4 év alatt. Hát én sokszor többet éreztem barátságnál, de az Isten elég hamar elmondta erről a véleményét. Igehelyet megint nem tudok mondani, de a történet a következő volt: Ábrahám Egyiptomba ment feleségével, Sárával. De félt, hogy bántódása esik, mert igen szép és kívánatos volt a felesége, ezért azt mondta, hogy a testvére. A fáraónak valóban megtetszett Sára, magához is hívatta, de mielőtt baj történt volna, az Isten álmában figyelmeztette, hogy ez a nő bizony férjes asszony, máshoz tartozik, nem ronthatja meg. A fáraó hallgatott a szóra, és Ábrahámnak és Sárának semmi bántódása nem esett. Hallgattam a szóra: a fiúval lehetek jó barátságban, de ő másnak a társa lesz egy életen keresztül. Nem volt egyszerű, de jó, hogy így történt. 15 évesen sűrűn kellet a szemészetre járnom, ki a távoli kórházba. Egy alkalommal sötét este kellett kimennem. Féltem, mert sok rémhírt hallottam már, és egyedül kellett mennem, mert nem engedtek ki velem senkit. Akkoriban sokat olvastam a 91. zsoltárt, most is ezt vettem elő, hogy bátorítást nyerjek:
Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem; ő benne bízom!
Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől.
Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; pajzs és páncél az ő hűsége.
Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal;
A dögvésztől, amely a homályban jár; a döghaláltól, amely délben pusztít.
Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezren; és hozzád nem is közelít.
Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését!
Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá:
Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a te sátorodhoz;
Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban.
Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.
Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt.
Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet!
Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt.
Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat."
Ezzel az Igével felvértezve, az utat végigimádkozva mentem ki a kórházba, majd vissza a koleszba. Semmi bajom nem esett. A gimi utolsó évében volt egy közös tanár-diák imakör, akikkel minden reggel, az áhítat előtt imádkoztunk az iskoláért, társainkért, tanárainkért. Meghatározó volt ez is az életemben. A gimis évek alatt kezdtem a gyülekezetben kántorizálni, mert más megoldás nem volt erre, én meg tanultam zongorázni, tehát értettem valamit a billentyűkhöz. Szívesen vállaltam, bár eleinte féltem kicsit tőle. De az orgona varázslatos hangja elbűvölt. Ezért ilyen irányban gondolkodtam továbbtanulni is. Volt egy idős, elesett néni, akihez az osztálytársaimmal rendszeresen jártunk. A pályaválasztást ez is befolyásolta.
Nagykőrösre kerültem, diakónus-kántor szakra. Ezen a szak-párosításon összesen 4-en végeztünk a főiskolán. Itt is jól éreztem magamat, itt is hívő életű emberkék vettek körül, még inkább, mint a gimiben, bár az életviteleket tekintve ez a hívő élet elég változatos képet mutatott. Ebben az időben már nagyon nyomasztott a társtalanság állapota. Tudtam, hogy amíg nem találom meg azt az embert, akit Isten nekem szánt, addig máshoz úgysem közelíthetnék, mert hiszen értelme sincsen. Nem jó olyannal összegabalyodni, akivel később elválnak útjaid. Nem jó egy ilyen kapcsolatban lelki sebeket szerezni és adni. Sokkal érdemesebb megvárni azt az embert, akit Isten szánt neked, akivel kiegészítitek egymást és egymás számára és mások számára is hasznosan élhettek együtt a házasságban. A főiskola első évének szilveszterét a gyülekezetének közösségében töltöttem. Itt mindig mindenki kapott egy Igét is útravalónak a következő esztendőre. Az enyém a következő volt:
"Szívének kívánságát megadtad neki, ajkainak kérését nem tagadtad meg."
Zsoltárok 21, 3
Éreztem, hogy nem kell sokáig egyedül lennem már. A koleszban az ajtónkon volt egy kis írás, mely szerint: Ha Isten bezár egy ajtót az életünkben, akkor egy sokkal szebbet fog kinyitni. Sok olyan választ kaptam már párkérdésben, ami nem tetszett a szívemnek, de végre eljött a változás ideje. Volt egy fiú, ő is diakónus, csak épen hittanoktató, aki éppen végzős volt. Eleinte nagyon nem volt szimpatikus. De aztán elkezdtünk közösen tejért járni, és beszélgettünk is közben. Kiderült, hogy családjaink, neveltetésünk egészen hasonló. És mint utóbb kiderült, ez a fiú lett számomra a nyitott ajtó. Hamarosan eljegyeztük egymást, és az utolsó főiskolai év előtt össze is házasodtunk.
Kikerültem a nagybetűs életbe, felnőtt lett belőlem. Tanítani kezdtem a gyülekezetem iskolájában, mert diakónusként nem volt lehetőségem dolgozni. Annyira nem is volt olyan rossz ez a munka, mint amennyire tartottam tőle. Közben terhes lettem, de néhány hét múlva elvetéltem. Nagyon rosszul érintett, nehezen hevertem ki a veszteséget. Nemsokára újra babát vártam, aki épségben meg is született. Neve szerint "Isten kegyelmes". Közben úgy gondoltam, hogy ha már tanításra adtam a fejem, akkor ilyen irányú tanulmányokat sem ártana folytatnom. Felvételiztem ének-zene, karvezetés szakra. Tudtam, hogy az esélyeim nem túl jók. Ezért rábíztam az Istenre: Ha felvesznek, akkor az az Isten akarata legyen, hogy itt meg is kell maradnom, ha nem, akkor tudni fogom, hogy ez csak a saját akaratom volt. Felvettek. És úgy végeztem el a 4 évet, hogy egyszer sem húztak meg. Még a nyelvvizsga leküzdhetetlennek vélt akadályát is sikerült legyőznöm. Újabb terhesség jött, ami vetéléssel végződött. Nagyon elszomorodott a szívem, mert úgy gondoltam, sosem lesz fiam. De egyszer megszólalt s Bibliám: "fiút fogsz szülni"
És valóban. Nemsokára új élet ficánkolt a szívem alatt, akit "Vigasztalás fiának" neveztünk el születésekor. A fiú születése elég problémás volt, csak az Isten irgalma és kegyelme által nem lett semmi baja, mire világra jött. A második főiskolát tehát már két gyerek mellett fejeztem be. Tanulmányaim utolsó évében újra terhes lettem, de ez a gyermek is idő előtt távozott, méghozzá nagyon drasztikus módon. Még az is kérdéses volt, be tudom-e fejezni a tanévet, vagy ismételnem kell. Végül Isten mindent szépen elrendezett, de a baba elvesztése megint teljesen a padlóra küldött. Közben építkezésbe fogtunk. Addig a szüleim nem használt házában éltünk, de tudtuk, nem maradhatunk ott örökké, lépnünk kellett valamerre. Féltem a hitelfelvételtől, nagyon is. De azt is tudtam, enélkül nem tudunk belekezdeni ebbe a nagy vállalkozásba. Kértem az Isten útmutatását. És egy teljesen váratlan környezetben egyszer csak megint szólt az Isten igéje: "Építsetek magatoknak házat a pusztában"
Így hát nekivágtunk a nagy vállalkozásnak. Hála Istennek, a törlesztéssel is boldogultunk. Hogy ez a vállalkozás miként fog végződni (pénzügyileg, mert a ház azóta már áll a pusztában, a város szélén), az sok bizonytalanságot rejtett magában, de ha az Isten indított minket ebben a dologban, akkor a végénél is ott lesz velünk.
Az egyik év végén a következő évi bibliaolvasó kalauz havi igéit olvasgattam, és az augusztushoz az volt írva:
Az egyik év végén a következő évi bibliaolvasó kalauz havi igéit olvasgattam, és az augusztushoz az volt írva:
"Az anyaméh gyümölcse jutalom"
Zsoltárok 127, 3
És a nagy törés után újra élet fogant bennem. Immár fogadott orvos nélkül, biztosnak vélt emberi támasz nélkül mentem szülni. A nagymamája nevére keresztelt pici élet kalandos úton jött a világra, de Isten velünk volt, és megőrzött minket. A harmadik után a negyedik gyermek nagyon gyorsan érkezett. Ráadásul a várt időpontot jóval megelőzve. Eshettünk volna pánikba, mi lesz vele, de megint csak velünk volt az Isten. A pici két hétig volt kórházban, komolyabb probléma nem volt vele, anyukája pedig kipihenhette a túlhajszolt magát ez alatt a két hét alatt.
A négy gyerkőc gyorsan nőtt, dolgozni is kellett mellettük, hiszen a lakáshitelt fizetni kellett. Aztán jött egy csoda - kormányunk leszámolt a devizahitelekkel. Így a miénk is elrendeződött, vissza tudtuk fizetni. Azóta nincs adósság, s remélhetőleg többé nem is lesz. Az élet pedig haladt tovább. A mindennapos bejárás a város széléről egyre nehezebb volt esőben-szélben, ezért az adósság megszűnte után hamarosan sikerült egy egészen jó használt autót vásárolni, ami jelentősen megkönnyítette a mindennapokat és új lehetőségeket is adott.
Az évek szorgos munkával teltek - iskola, kórus. Mindig nehezen viseltem a veszteségeket. Ha egy kolléga vagy kórustag elhagyott bennünket, azt valahol mindig árulásnak éreztem. Volt egy hosszabb időszak, amikor sorozatban értek az ilyen veszteségek, és magamban (is) kerestem a hibát - mit csináltam rosszul, mit tehettem volna, hogy ne így legyen? Egy idő után nagyon a padlóra kerültem, minden rosszért magamat okoltam. És a mélyponton, egy este, ahogy a Bibliámat olvastam, egyszer csak váratlanul átölelt az Isten szeretete. Megfoghatatlan volt, hihetetlen érzés. Bármi is történt, Ő szeret és velem van. És ezzel a szeretettel megtöltekezve tudtam aztán felállni.
Folytatódott a munka - próbáltam minél kreatívabb lenni az iskolában, hogy minél inkább hasznára legyek a gyerekeknek. Osztályokat is kaptam, akiknek pót-anyukájuk lehettem. Nagyon nehéz, de sok örömet adó munka volt ez. Teljes erővel folytattam a kórussal is a munkát, dalokat, népdalfeldolgozásokat írtam nekik. A kórussal végzett munkát a város többféleképpen is jutalmazta - Dunavecse városáért emlékérmet kaptunk közösen, aztán pedig Petőfi emlékérmet is én magam. Közben a helyi népdalkörrel való munka is rám bízatott, ami egy merőben más jellegű történet volt, mint amit megszoktam. Aztán egy olyan feladattal bízott meg az Isten, amit emberek megbízásából nem is vállaltam volna. Meg kellett írnom a helyi református polgári iskola történetét, indulásának 100-ik évfordulójára. Én írjak könyvet... viccnek is rossz... De, mivel Istennek nem érdemes nemet mondani, belevágtam, és életem egyik legfantasztikusabb élménye lett ez a munka, sokak örömére.
Aztán a nagy rohanásban egyszer csak azt mondta Isten, hogy állj. 10 év után újra egy kisgyermekkel ajándékozott meg bennünket. Nem vagyunk fiatalok, én inkább öregnek érzem már magam ehhez a feladathoz, de bízom benne, hogy ha Isten ránk bízta ezt a csöpp kislányt, erőt is fog adni hozzá, hogy felneveljük.
Problémák mindig akadnak, de az Isten mindig, minden körülmények között velünk van. Számtalanszor bizonyította már, hogy sok verébnél drágábbak vagyunk számára, ezért nem kell aggodalmaskodnunk feleslegesen. Jó tudni, hogy az életünk ott van az Ő tenyerén. Ha elbotlunk, hibázunk, nincs elég hitünk, vagy gyávák vagyunk, Ő akkor sem hagy el minket. Hozzá mindig odamehetünk, bocsánatot kérhetünk és új lapot, új kezdést kaphatunk. Folyamatosan tanít az élet útjaira, a mai napig, de úgy gondolom, az életünk végéig. És az út végén ott fog várni. És akkor újra együtt lehetünk majd azokkal is, akik már elmentek szeretteink közül. Együtt dicsérhetjük majd Őt nagy kegyelméért, szeretetéért, jóságáért. Ámen (= Úgy legyen!)
