Ötödik gyermekünk születésekor harmadszor vágták fel a hasam. Nem azért, mert így akartam, vagy mert nem tudok normálisan szülni, csupán így hozta a kényszerhelyzet.
A műtét utáni negyedik napon jöhettünk haza. Este örültem, hogy végre normálisan meg tudok majd tisztálkodni. Nagy nehezen bemásztam a fürdőkádba és óvatosan megmosakodtam. Ámde kiszállni onnan már nem tudtam. Ekkor kikiáltottam a férjemnek, hogy jól jönne a segítsége. Ott álltam a kádban vizesen, a sok infúziótól feldagadt, remegő lábakkal, az arasznyi műtéti sebemre lógó immár lakó nélküli löttyedt hasammal. Mire odaért, már zokogtam a kimerültségtől, fájdalomtól és tehetetlenségtől megsemmisülve. És ő nem azt mondta, hogy "hagyjál már, rosszul vagyok a látványodtól", hanem úgy vizesen megölelt, segített kimászni a kád magas falán, megtörölt és segített felöltözni is. Napokig. Egészen addig, amíg már egyedül is sikerült.
Szó nélkül állt be a házimunkába is (már a babavárás ideje alatt is). Mosogatott, főzött, mosott, eltette a tiszta ruhát, takarított, bevásárolt... Nem azért, mert papucs, hanem azért, mert látta, hogy máshogy most nem működik az élet.
A pici lány fürdetésére kizárólagos jogot tart fenn. Mert szereti és foglalkozni akar vele. Ha késő este még esetleg sír, és én már nem bírom, jön és kérés nélkül dajkálja, altatja.
Hálát adok Istennek, hogy nekem őt adta ajándékul.
Hogy mitől lett igazi férfi a férjem? Van egy csodálatos, családjáért élő, odaadó édesanyja, aki a hivatása mellett megszült és felnevelt 13 gyermeket. Ezt a példát látta maga előtt és eszerint él. Hálás érte a szívem. 💓
