Írások és gondolatok családról, keresztyén hitről, zenéről s egyebekről...
Isten tenyerén
"Életem ott van Isten tenyerén azért nem félek én. Bármi fáj nekem, mosolyog a szemem. Száz jajszó között is bízom vakon, hitem fel nem adom. Rám törhet vadul ezer baj, veszély, Isten így szól: Ne félj! Miért is? Mitől is félhetnék én? az Isten tenyerén!"
/Szekrényes szoba. Sápadt, beesett arcú asszony ül csüggedten az üres
asztal mellett. A szín egyik oldaláról a három gondanyó közeledik
szürke, vagy fekete fátylakba burkolódzva. Siri hangon megszólalnak./
1. Gondanyó: Nincs kenyér az asztalon.
2. Gondanyó: Nincs kenyér az asztalon.
3. Gondanyó: Hazajön az iskolából
kis Iluskád nemsokára.
Éhes lesz majd. Mit adsz néki?
1. Gondanyó: Mit felelsz majd, hogyha kéri
az ebédet? Mit felelsz?
2. Gondanyó: Nincs kenyér az asztalon.
3. Gondanyó: Nincs kenyér az asztalon.
1. Gondanyó: /benéz a fásládába, kisszekrénybe/:
Nincs tüzelő! Üres minden!
Holnap? Ő, még mára sincs!
2. Gondanyó: Erszényedben nincs egy fillér,
és nincs munka, s nemsokára
itt van a házbérnegyed
3. Gondanyó: nincs, aki segítsen rajtad!
Anya: /felsikolt/ Hát az Isten sem segít?!
1. Gondanyó: /legyint/ Ó, az Isten? Hogy törődnék
Ő a porszem embereknek
porszénnél kisebb bajával?
hogy törődnék ő veled?
2. Gondanyó: /legyint/ Ó, az Isten? Bűneidben
felemelni trónusához,
szemedet nem is mered.
3. Gondanyó: /legyint/ Ó, az Isten?
Anya: /csüggedten/ Ó, az Isten.
Igen, ő szent és hatalmas,
én meg oly bűnös vagyok.
Távol van ő, távol tőlem, /felsír/:
s nincs kenyér az asztalos.
Nincs kenyér az asztalon!
/A szín másik oldaláról három angyal közeleg./
1. Angyal: Olyan távol?
2. Angyal: Olyan távol?
3. Angyal: Olyan távol a segély?
1. Angyal: Hát ki biztat szeretettel:
“Megváltottalak, ne félj!?”
2. Angyal: Nincs kenyér az asztalon?
A Megváltó láthatatlan
asztalán van néked is.
1. Gondanyó: /tiltakozva rikoltja/
Ó, odáig vaj, ki ér el?
S ki merne bűnös kesével
Odanyúlni vakmerőn?
3. Angyal: Ott, az égi asztalon
van kegyelem, bűnbocsánat,
üdvösség, szabadulás,
Van öröm, és van békesség,
van élet, - és van kenyér.
1. Angyal: Akinek csak a kenyér kell,
az nem ér fel, az nem ér fel
a Megváltó asztalára
Más a szükséges dolog.
2. Gondanyó: /ijedten tiltakozik/
Itt kenyér kell! Megjön éhen
a kis gyermek, itt kenyér kell!
3. Gondanyó: Itt kenyér kell, semmi más!
2. Angyal: Hát nem kell a bűnbocsánat?
3. Angyal: Hát nem kell a tiszta béke?
1. Angyal: Nem kell a szabadulás?
Anya: Ó, kell, hogyne kellene!
Bűnös szívem eped érte!
Elmegyek a Megváltóhoz!
Megtalálón asztalán!
l: Gondanyó /elsompolyog./
2. Angyal: Ott áldás és kegyelem vár.
Nyújtsd ki csak a hit kezét.
Vedd el bátran, ami készen.
Add magad Neki egészen.
Add magad Neki egészen.
Gondoskodik ő örömmel
földi gyerekeiről.
3. Angyal: Ha övé vagy, ha övé vagy,
van kenyér az asztalon!
2. Angyal: Van kenyér az asztalon!
1. Angyal: Olyan boldog az ő népe!
Üres kamra, üres erszény,
üres asztal nem riasztja.
Imádságos hívő kézzel
felnyúl az Úr asztalára,
s elvesz onnét hálaadással
mindent, amit az Úr néki
szeretettel készített.
Anya: Uram, adj nekem hitet!
2. Gondanyó: /közben mind hátrább húzódott,
most elmenekül./
Anya: Uram, nézd, én tehetetlen,
kicsi gyermeked vagyok!
Tőled várok segítséget!
Ő, hiszem, hogy megadod!
3. Gondanyó: /elmenekül./
l. Angyal: Van kenyér az asztalon!
2. Angyal: Van kenyér az asztalon!
3. Angyal: Öröm is var, béke is van,
csendesség ás nyugalom.
1. Angyal: Boldogság van, erő, élet!
Láthatatlan, égi asztal!
Boldog, akit oda hív meg
hű Urunk és ott marasztal.
2. Angyal: Kit ne hívna? Boldog az, ki
hallgat hívó, szent szavára,
Égi áldás, égi áldás
hull le annak asztalár.
Hiszen Isten szeretet.
3. Angyal: Hiszen Isten szeretet.
Iluska: /lihegve szalad be, iskolatáskával a hátán, teli kosárral a karján/:
Anyukám, a Kovács néni,
nézd, karomra akasztotta
ezt a teli kosarat.
Azt mondta: Isten nevében.
Anyukám, most van ebéd!
Ó, milyen jó az Úr Jézus!
Anya: Igen, az Ő asztalához,
boldog, aki hittel nyújtja,
bízva nyújtja a kezét,
Hála Néked, Urunk, hála!
Boldog, aki a Tiéd!
Iluska: /a táskájában kutat/:
Anyukám, képet is kaptam,
hibátlan tudtam a leckét.
Aranymondás van ráírva.
Olvasd, anyukám, milyen szép!
Anya: /a kép Igéjét olvassa/:
“Jó az Úr azokhoz, akik várják Őt, a lélekhez, amely keresi őt!”
/Kar a szín mögött énekeli/:
Óh mily jó az Úr azokhoz, Akik Őrá várnak,
A sebükre balzsamot hoz. Imáiknak szárnyat.
Fel szívünk a csillagokhoz, Félre földi árnyak.
Óh mily jó az Úr azokhoz, Akik Őrá várnak.
Ezzel a kis jelenettel jártuk idén karácsonykor a lakásotthonokat, bábozva, és a hittanos gyerekek ezt adták elő a gyülekezeti karácsonyon.
Betlehemezés közben, az idős gyülekezeti tagokat látogatva megérkeztünk egy özvegy nénihez, aki egyedül üldögélt a sötét konyhájában. A sparheltbe be volt gyújtva, rajta víz melegedett, de sehol semmi jele az ünnepi előkészületnek, annak, hogy lenne étel az asztalra. Csak ült a sötét konyhában és tördelte a kezeit. Miután dolgozott bennem is a fenti kis jelenet, nem nyughattam, míg másnap nem vittünk neki egy kis ennivalót, süteményt, gyertyát. Megint a sötétben ült, s nem értette miért megyünk megint hozzá, hiszen már kapott ajándékot előző nap (nem ételt), és gondnok úr is vitt neki a presbiteri karácsonyi vacsora maradékából.
A karácsonyt végig kísérte bennem a néni, ahogy ül a sötét konyhájában tök egyedül és csak tördeli a kezét....
Az év elején megpróbáltuk, hogy Barni és Klári szemölcsit lézerrel levetettük - így hátha végleg eltűnnek - sajnos nem jött be. Én nem tudom milyen vírusaik vannak, de semmivel nem lehet kiirtani őket.
Karácsonyra színházjegyet kaptunk, kettesben Zsomborral, amit januárban válthattunk be. Sajnos ismét meg kellett állapítani, hogy a színház, melyben jártunk nem éppen a művelődés fellegvára. A színészi teljesítmény nagyszerűségét sárba tiporta a káromkodások és Istenkáromlások tengernyi özöne, mellyel telis-tele volt a darab (nem tudom mért így kellett, hiszen magyarul számtalan módon lehet kulturáltabban is káromkodni).
Jártunk egy koncerten is Kunszentmiklóson, ahol a református templom alakult át színpaddá az Omega együttes lábai alatt. Erről az érdekes élményről korábban beszámoltam.
A tavasz Zsombor egyetemi tanulmányainak befejezését elősegítő momentumokkal járt. Nagyon boldogok voltunk, mikor átvette újabb diplomáját.
Közben folyamatosan jártunk pedagógusminősítésekre is - azért többesszám, mert én viszem Zsombort mindenhová. Ezek számomra is tanulságos és hasznos alkalmak, annak ellenére, hogy csak elviszem, aztán félrevonulok a magam dolgára egy csendes zugba, hiszen a munkájukba nem nézhetek bele.
Janka Pünkösdkor konfirmált, tanév végén elballagott, aztán elkerült Kecskemétre az én régi jó almamaterembe. A közösségben jól érzi magát, sok mindenben tevékenyen részt vesz, s lassan belejön abba is, hogy itt kicsit többet kell tanulni. Egyszóval jó helyen van, a helyén van.
A nyarunk munkával telt - táborok tömegei, iskolatörténet adatainak összeszedése, levéltárazás (mennyi érdekesség volt ott!!!), lakásbővítés.
A nyár számomra legkiemelkedőbb négy napja a kórussal Erdélyben tett utazásunk ideje. Felejthetetlen emlék marad.
Ősszel meg kellett szokni, hogy Janka koleszos, tehát ehhez az életmódhoz kell alkalmazkodni. A két kislány zeneiskolába jár a városba, hetente kétszer zongorázni. Nagyon jó tanárnőhöz kerültek, kedves és rendkívül jó pedagógus. Szolfézsból felmentést kaptak, azt én próbálom beléjük tölteni, aztán majd vizsgáznak belőle. Tanulnak furulyázni is, azt a suliban én tanítom szakkörön, énekórán. Ügyesek, sokat fejlődtek. Mindketten szerepeltek a karácsonyi koncerten és az iskolai műsorban is zeneszerszámukkal. Jankának novemberben sikerült citeratanárt találni Kecskeméten, szereti, sok újat tanult ezalatt a rövid idő alatt is tőle.
Őszi szünet óta teljes volt itthon a felfordulás - mindenki költözködött egyik szobából a másikba - utoljára mi a régi gyerekszobába. Annyi lomunk van, hogy nem győzünk helyet készíteni és találni mindennek. De végre, újra, nekem is van egy kis eldugott sarkom, ahol csöndbe és nyugalomba elvonulhatok, amikor csak kedvem tartja. Ez évek óta nagyon hiányzott... Lassan a helyére kerül minden, bár még néhány polc elkészítése hátravan.
Ősz elején vírusos lett a honlapjaink tárhelye, újra kellett rakni az egészet. Rengeteg plusz munka volt vele, azóta se tudtam még utolérni magam sok mindenben, amit fel kéne tenni a honlapokra. Majd azért lassacskán alakul.
Barni továbbra is kajakozik, heti két edzésre jár. Nagyon kamaszodik... Azért jó fej, csak néha kicsit sokat háborúzik (játékból). Egyre lustább a testedzését tekintve, amivel fordított arányban növekszik a kütyüzés mennyisége. Az iskolában is kénytelen voltam kiosztani rossz jegyeket neki, mert kütyüzött tanulás helyett s rossz lett a dolgozata, mondtam is, hogy még egy ilyen és a kütyüket elkobozom. Azóta rendesen tanul.
Mártinak igen kevés az önbizalma, mindenért nyavalyog, amit egyébként szeret csinálni (például a zenei tevékenységek). Pedig nagyon ügyesen zongorázik, furulyázik és a szolmizálás is meglepően jól megy neki. Viszont nagyon szorgalmasan és kitartóan küzd, ha a fejébe vesz valamit, amit meg akar csinálni. Szívesen segít is.
Klári lazán jól veszi az iskola akadályait, már Kipp Koppot olvas és Geronimo Stiltont. Ügyesen számol, nem kér segítséget a leckében, hanem pikk-pakk megcsinálja. Két baja van, hogy állandóan fáradt, és sokat unatkozik, mert gyorsabb a többieknél.
Szép évünk volt, mozgalmas, három keresztelővel a tesóimnál, sok-sok tennivalóval, időhiánnyal. Feladtam, hogy minden tip-top legyen, mindig legyen rendes ebédünk, mert nem megy. Inkább igyekszem többet pihenni, hogy ember maradhassak, a többi meg megvár. Sok dologért lehetek és vagyok hálás Istennek. Nagyon sok mindent kaptunk, amire nem is számítottunk, nyugalom és béke honol falainkon belül. Most már lassan rend is.
Történt pedig, hogy az őszi fellépések végeztével, az előző éviekhez hasonlóan karácsonyi koncertre szerettünk volna készülni a Nőikarral. Éppen, amikor az első megbeszélést tartottuk volna ez ügyben, megjelent a próbánkon a helyi vegyeskar vezetője (aki egyben a katolikus kántor; a vegyeskar pedig katolikus kórusnak indult pár éve, aztán különös véletlenek folytán általnevezték világivá...). Szóval az említett fiatalember megjelent, egy erősítő személyzettel s felvetette az ötletet, hogy a katolikus egyház szokásos adventi koncertjén énekelhetnénk együtt, a helyi kórusok az ő templomukban. Eddig minden évben valaki vendégszereplő kórusokat hívott, az idén valamiért ránk lett volna vágyódása. Én inkább hallgattam, meg hallgattam... a többiek meg olvastak az arcomról... (Mégis hogyan vetemedhet rá, hogy minket hívjon, amikor pár éve, amikor idekerült, az első adventi koncertet velünk szervezte, két helyszínen is, amiből az egyik egy üzleti cserealkuja része volt, s akkor azt hallottuk vissza a minden bizonnyal leghitelesebb csatornán keresztül -ami a felesége szája-, hogy a helyi, második koncertet már nincs is kedve végigcsinálni velünk, mert úgy leégettük őt ott, ahová vitt minket. -- Pedig ez nem is igaz, szerintünk ott is jól sikerült a fellépés.) Aztán közben az is kiderült, hogy a Népdalkört is várják a szóban forgó adventi eseményre, meg van AZ Iskolának is (mármint a másiknak) énekkara, ők is mehetnének. Én még mindig csak hallgattam. Aztán valaki más felvetette, hogy van a Refinek is énekkara - talán ekkor szólaltam meg először: - Igen van, amióta csak az iskola létezik... Szóval kitalálták, hogy milyen szép is lenne így együtt énekelni egy koncerten, minden kórusnak együtt. Persze a katolikus egyház égisze alatt. Én meg csak morfondíroztam magamban - Hogyan gondolta ezt a fiatalember, hogy a református kántorhoz ilyen ötlettel állít be? (Mert, még ha jóban lennénk egymással, de!) Ráadásul nem küldhetem el melegebb éghajlatra, mert akkor megesznek a többiek, pedig megfogadtam évekkel ezelőtt, hogy én ezzel az emberrel soha többé nem vagyok hajlandó együtt dolgozni (nem a vallása miatt!). - Mikor aztán először megszólaltam, akkor csak annyit mondtam, hogy rendben, tényleg szép lenne a kórusoknak egy közös koncertet szervezni, de nem a katolikus templomban, hanem a Művelődési Házban, semleges és fűthető(!) terepen. Hála Istennek, voltak, akik mellém álltak ebben a kérdésben. A fiatalember is olvashatott az arcomról, mert miután nem kapott egyértelmű beleegyező választ, elment, hogy majd jelentkezik. Megkereste a Népdalkört is, meg a Művház vezetőjét is. Igyekezett a maga malmára hajtani a vizet mindenhol. Azzal viszont nem számolt, hogy a Népdalkör vezetőjével én is sűrű megbeszéléseket tartottam ez ügyben, ráadásul egyezett a véleményünk is. Pár hét múlva újra megjelent, de egyértelműen mondtuk, mi csak a Művházban éneklünk velük, ha ezt akarják. De ő oda nem szervez koncertet. Pedig szervezzen, ha már kitalálta! Jó, akkor két külön koncert lesz, de mivel ő találta ki, a szervezés joga és kötelessége őt illeti meg. Megbeszéltük a közös karácsonyi koncert időpontját, megbeszéltük, mit lehetne közösen énekelni, még kottát is adtam neki a kánonból, amit eredetileg magunknak másoltam le és éppen kéznél volt. Felvállalta, hogy bizonyos dolgokat megbeszél a Polgármesteri hivatalban is ez ügyben (plakátnyomtatás pl.), meg beszél a többi énekkarral. Ebben maradtunk. (Közben a Népdalkörben addig forgatta a dolgokat, míg a vezetőjük akarata ellenére is belement a katolikus templombeli koncerten való éneklésükbe - elkeveredett a két koncert között.) Elkezdtünk készülni a Nőikarral, meg a gyerekekkel is. Közben én beszéltem a másik suli kórusvezetőjével is (akit ő nem keresett meg), kiderült, ők nem tudnak jönni. Beszéltem a Művház vezetőjével is, s kiderült egy kisebb szókiforgatás a témában (mért nem csodálkoztam???). Aztán pár hét múlva kérdeztem azokat a kórustagjaimat, akik ott is énekelnek, hogy szervezkedik-e a fiatalember? Ő? Ja, nem, hát megmondta, hogy nem fog.... Na, ekkor kissé felment bennem a pumpa. Ez a "fogjuk meg és csináljátok" című történet. Kitalál valamit, de ha már egy kicsit nincs ínyére, akkor nem érdekli, mi lesz belőle, lesz-e egyáltalán valami. (S miután nekiálltunk a végleges szervezésnek, még hivatalos meghívót is várt volna, hogy énekeljenek a kórusával azon a koncerten, amit már megbeszéltünk és neki kellett volna megszervezni...)
Szóval, miután így alakultak a dolgok, úgy döntöttem, akkor is megszervezzük a koncertet, ha nem mi találtuk ki. A kórustagjaim, volt diákjaink, a Művház dolgozói nagyon sokat segítettek, nagy összefogással létrejött a koncert és a terem díszbe öltöztetése. És bizony, ha már rám maradt, akkor a saját szájam íze szerint szerveztem meg. Szerepelt a három felnőtt kórus, szerepelt a másik suli egy kis hangszeres és énekes csapata, versmondói, és szerepeltek a mi iskolásaink is (énekkar, hangszeresek és Janka, mint már végzett, de jól citerázó volt diákunk). Mindezt Kodály Zoltán születésnapján, az ő idézeteivel fűszerezve, mégis Karácsony jegyében.
Szépen sikerült, voltak megható pillanatai és voltak bakijai is, mint minden rendes koncertnek. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Az iskolánk énekkarától (mármint Refi!) egyenesen el voltak ájulva sokan - nem gondolták, hogy ennyi jó hangú gyerek van a suliban, ilyen szépen tudnak énekelni, ráadásul fejből és még hangulatosan is. Klárival négykezest zongoráztunk, néhány furulyásom ügyesen megtanult pár hét alatt karácsonyi dalokat, pedig a legtöbben az idén kezdtek furulyázni - sőt, még egy dalt 3 szólamban is fújtunk. Abban a pillanatban úgy éreztem, most éppen beérett a munkám egy kis gyümölcse, s rendkívül büszke voltam a gyerekekre, amit nem is rejtettem véka alá.
Nagy és örömteli munka volt ez mindkét kórussal, széppé tette a késő őszt, az adventet a készülődés - minden egyéb hozzáállás ellenére is. És ami a legfontosabb: sokak számára szereztünk örömteli, meghitt pillanatokat. Ezért érdemes csinálni. 😉
Nőikarunk meghívást kapott Vámosújfaluba, a november 19-én
rendezett Református Bálba. A meghívást húgomtól kaptuk, aki középiskolás korában énekkarunk tagja
volt, s most férjével ebben a kis zempléni faluban lelkészek.
Gondoltuk a hasznosat összekötjük a
kellemessel, és a fellépés előtt kirándulunk egyet, hiszen nem mindenki járt
még azon a vidéken. Három autóval indultunk útnak. Utunk az Északi-középhegység
lábánál vezetett végig, így sokáig gyönyörködhettünk a hegyek látványában. Szerencsen
igazi élmény volt a „városkapu” látványa, mögötte a körforgóban kialakított
hármas-dombon álló kereszttel, mely nemzeti címerünk alapján készült.
Délben
értünk Sárospatakra, ahol egy kávézóban pihentünk meg a hosszú út után. A rövid
pihenőt séta követte az „Iskolakertben”. Ez a kert a Református Kollégiumhoz
tartozik, hatalmas fákkal, avarillattal, a városhoz kötődő híres emberek
szobraival (Lorántffy Zsuzsanna, Csokonai Vitéz Mihály, Egressy Béni, Pécsi
Sándor és még sorolhatnánk).
Egy
órára mehettünk a Református Kollégium Könyvtárába, ahol egy kedves
idegenvezető mutatta be nekünk a könyvtár igen különleges dísztermét, annak
történetét, legérdekesebb kiadványait. A hely hangulata annyira magával
ragadott mindenkit, hogy alig tudtunk tovább indulni. A könyvtár után az
Iskolamúzeumot tekintettük meg – Lorántffy Zsuzsanna hímzéseivel, a kollégium
hajdani tanítási eszközeivel (fizikai kísérleteket bemutató eszközök, laterna
magica, 3 dimenziós képet alkotó eszköz…), Dr. Újszászy László üveggyűjteményével.
Érdekes kiállítás volt – pedagógusaink bizony alig tudtak innen is
továbbindulni. Pedig volt még tervünk a délutánra vonatkozóan.
Következő állomásunk a Sárospataki
Vár volt. Megtekintettük a Rákóczi Múzeum gazdag kiállítását, majd idegenvezető
segítségével a Vörös-tornyot is. Idegenvezetőnk nagyon gyorsan kiderítette,
hogy mi egy kórus vagyunk, sőt a bálról is tudott, ahová készülődtünk, s így a
torony több helyszínén is megénekeltetett bennünket. Csodás akusztikája volt a
helynek, megkapó volt énekelni benne. Éppen szürkület előtti utolsó
pillanatokban értünk fel a torony tetejére, ahonnan így varázslatos látványban
volt részünk.
A
vár után szállásunkat vettük célba – Vámosújfaluban, a Búzavirág Alapítvány
vendégszállásán vártak már bennünket. Ez az alapítvány vak és gyengén látó
felnőtteknek biztosít védett munkahelyet, lakást. Sok mindennel foglalkoznak –
kerámiakészítés, szövés, vesszőfonás, de van önellátó kertészetük is. (Az idén
a Gróf Teleki Napon is találkozhattak velük, akik ott voltak.) Kis birodalmuk
elbűvölte kórusunk tagjait.
Miután
rendbe szedtük magunkat, elindultunk a Faluházba, ahol a bált rendezték. Kedves
fogadtatásban volt részünk. Rövid beéneklés és helyszíni próba után már
érkeztek is a vendégek. Kisgyermekek szavalatai után következett fél órányi
műsorunk, majd a finom vacsora. Közben igyekeztünk még vásárolni a tombolából,
hiszen sok értékes nyeremény sorakozott a színpadon (ezekből később szép
számmal nyertünk is). Vacsora közben már szólt az egyszemélyes ifjú zenekar,
mely kedves dalaival remek hangulatot teremtett. Alig vártuk, hogy kiürüljenek
a tányérjaink, és elsőként mentünk táncolni. Nagyon jól szórakoztunk.
Vasárnap
reggel még bekukkantottunk a „Vakoda” boltjába, és nagy nevetések közepette
kipróbáltuk a sokszemélyes kerékpárt, majd útnak indultunk. Egészen a szomszéd
faluig, Tolcsváig, annak is egy neves Pincéjéig, mely a Sajgó család tulajdona.
Itt kóstolgattuk Hegyalja terméseit, akadtak vásárlók is közöttünk. A
pincejárás után két kocsival elindultunk hazafelé, a harmadikkal még
kirándultak egy kicsit Regécet, Vizsolyt útba ejtve.
Tartalmas hétvégénk volt, a
fellépésünk mellett is sok élményben volt részünk. Köszönjük a meghívást!
- Ez az írás a helyi újságban is megjelent. Kicsit elkéstem a beszámolóval, most sikerült pótolni. -
Az előző héten énekórákon beszélgettünk kicsit az ünnepről, miről is szól. A legnagyobbaknak sok történetet is meséltem - volt köztük családi történetek tömkelege és olyan is, amit olvastam. Mert nem tudják, nem értik miért van ez az ünnep, fogalmuk sincs, miről szól, mi előzte meg és mi követte. Megdöbbenve hallgatták, milyen világ volt akkoriban. El sem tudják képzelni, milyen lehetett akkor élni, hiszen sohasem tapasztaltak hasonlót.
Nálunk a nemzeti ünnepeken hagyományosan valamelyik iskola adja az ünnepi műsort. Most nem így történt. Az ünnepi Istentisztelet után kint várakoztunk a koszorúzásra várva, és hát beszélgettünk kollégákkal. Azt mondja egyikük - olvasott (vagy hallgatott?) egy felmérést, miszerint a magyarok 53%-a nem tudja mit ünneplünk ezen a napon, és aki tudja, annak is nagy része nem méltatja annyira a múlt hőseit, hogy részt vegyen egy megemlékezésen. Szomorú, de tényleg ez a tapasztalat. Korábban a koszorúzás és az ünnepi műsor együtt volt kint az emlékműnél, s mivel iskolások adták a műsort, ott voltak a gyerekek is. Most csupán a koszorúzás volt kint, s szégyenszemre majdhogynem csak azok voltak ott, akik koszorút helyeztek el, rajtuk kívül még vagy 10-20 ember. Már ezen megütköztem. Az ünnepi műsor a Művelődési Házban volt, egy vándortársulat jött el és hozott nekünk valamit az ünnepről - semmit nem tudtunk, milyen lesz, mi várható. Ennek ellenére a terem majdnem teljesen megtelt. DE alig láttam ott gyereket. Néhány pedagógus vitte el a gyerekét (mi is), aztán ennyi. Így fog felnőni a következő nemzedék - előbb-utóbb nem lesz aki emlékezzen????!
Pedig ami az előadáson történt, fantasztikus volt. A Szent Mihály Szekere Vándorszínház hozta el ünnepi összeállítását hozzánk. Bravúros zongoradarabok - hangulatukban maximálisan passzoltak a szövegi mondandóhoz, történésekhez, ragyogó hangú operaénekes énekei (musical, népdal, popdal...), versek, prózai idézetek tökéletes logikai sorrendbe fűzve, nagyszerű színészi előadásban. Sosem hallottam így az "Elindultam szép hazámból"-t énekelni. Varázslatos volt. S eszembe jutott, hogy Bartók Béla, mielőtt a II. világháború üldöztetései miatt elhagyta az országot, a búcsú-hangversenye végén ezzel a dallal búcsúzott az országtól - akkor még nem tudta, hogy örökre. Sosem hallottam így, s talán sosem értettem ennyire Márai Sándor: Mennyből az angyal c. versét, mint ahogy itt előadták. Nem egyszer szökött könny a szemembe az előadás folyamán. De derűre is volt ok, mikor '56-os humormorzsákat is megosztottak velünk, hogy lám, derűs oldala is volt a forradalomnak... A végén Márti megkérdezte - Anya, miért sírsz? S furcsállta a válaszomat - Mert olyan szép, amit hallottunk!
Az biztos, hogy nem sok előadás fogott meg ennyire, mint ez. Csak ajánlani tudom, hogy akinek van lehetősége rá, nézze meg. Művészileg is profi előadás, mondandójában is páratlan összeállítás és abszolút nemzeti öntudatra nevel. Tanulj a múltadból, ismerd a történelmedet magyar!
Bő egy hete kiállítás nyílt itthon, a Művelődési Házban. Helyi amatőr festők és kézművesek, egyszóval alkotók kiállítása. Egyikőjük a kórusunkban énekel, így, miután szívélyesen invitált bennünket a megnyitóra, Jankával el is mentünk. És biza, hogy nem bántuk meg! Először is, olyan megnyitóbeszédet hallottunk, ami ritkaságszámba megy összeszedettségében, mondanivalójában és előadásában is, ez már önmagában is megérte volna. De a lényeg ezután jött. Mikor végigtekintettük az alkotásokat, azt kellett mondanom, hogy ezek az alkotók csak azért amatőrök, mert nem ebből élnek, nem ez a hivatásuk, hanem csak a hobbijuk. Mert egyébként profi, művészi képeket, alkotásokat láthattunk. Szóval szenzációs, micsoda tehetségek élnek itt közöttünk, nagy élmény volt ezt tapasztalni, látni, s öröm, hogy ez valakinek az eszébe jutott és megszervezte a kiállítást.
Azóta elvittem az osztályomat is (7-es kamaszok), és őket is lenyűgözte a látvány. Miből másból lehet a legtöbbet tanulni, ha nem az ilyen személyes megtapasztalásokból? Amikor egy könyvelő fényképszerű, profi ló-illusztrációkat rajzol ceruzával, amikor egy altatóasszisztens életteli, csillogó, vidám festményekkel gyógyítja a mindennapi fárasztó munkája után önmagát, amikor egy édesanya éjszakánként fantasztikus tájképeket fest az ujjával, egy kommunikációs szakember csodás nyakékeket fűz gyöngyből és egy egyetemi hallgató egyéni, igényes, megkapó evőeszközöket, ékszereket készít gyurmából... Amikor valaki értelmesen tölti el a szabadidejét, úgy, hogy az önmagának és másoknak is a hasznára és gyönyörűségére válik. Ez az igazán jó példa.
Mégpedig nagyon aranyos, amiben egy kis manó mutatja be a hangszereket - hegedű, cselló, nagybőgő, fuvola, oboa, klarinét, fagott, trombita, kürt, harsona, tuba, üstdob, hárfa, gitár, zongora, harmonika. Ajánlom mindenki figyelmébe, aki kisgyerekeknek szeretné bemutatni a hangszereket - amíg színeznek, lehet hallgatni a hangszerek hangját. :-)
Tavaly nyáron, mikor ifi héten Erdélyben jártunk, anyuval, Jankával vettünk magunknak Korondon "egyen-inget", azaz három egyforma blúzt. Ezt az egyik kórus-fellépésünk alkalmával fel is vettük, és a többiek nagyon megirigyelték - kéne ilyen mindenkinek. De hogyan jussunk hozzá? Tavasszal Ildi többször járt Erdélyben, így először arra gondoltunk, megvetetjük vele a blúzokat, csak a méreteket kell kipróbálni. Bevittük a három ingünket, felpróbálták a lányok, de aztán rájöttünk, hogy az a fazon nem mindenkinek áll jól, így a táv-vásárlást sztornóztuk.
Közben új népdalcsokrot is kezdtünk tanulni, aminek az első dala Csíkkarcfalváról való, s Ildi az egyik útja során ott is járt, küldött róla képet, sőt megénekeltetett egy idős bácsit és megmutatta a felvételt - lám, népdalt is gyűjtött így nagy hirtelen az utazása melléktermékeként :-). Lelkesen mesélte ezt az élményét, s akkor jött az ötlet, hogy menjünk el mi is így, együtt a Nőikar.
Hirtelen hatalmas lelkesedés lett úrrá a lányokon. Mikor, hogyan mehetnénk? Nekem is tetszett az ötlet, de kicsit tartottam tőle, mit fognak majd szólni életünk pasijai, legfőképpen az enyém, ehhez a nagy elhatározáshoz. De az uram első hallásra támogatta az ötletet, aminek nagyon örültem. Lassan kialakult az időpont is, mi lenne a legalkalmasabb a legtöbbünknek (sajnos így sem tudott mindenki eljönni, de majdnem teljes létszámban ott voltunk). Kaptunk egy kisbuszt is kölcsönbe, s a két kocsival kényelmesen tudtunk utazni. Arra is gondoltunk, hogy ha úgy adódik, szívesen énekelnénk is itt-ott, összeállítottunk egy csokrot, ízelítőt a dalainkból s ezeket is folyamatosan próbáltuk. Közben pedig tervezgettük, mit is kéne majd megnézni, melyik helyeket hagyjuk inkább ki - s ennek végül nagy jelentősége lett. Leszerveztük a szállást is - két este Homoródszentmártonban, a testvérfalunkban aludtunk, egy este pedig Gyergyószentmiklóson. Miután kiderült, hogy Homoródszentmártonban szívesen meghallgatnák az éneklésünket, azon is elkezdtünk gondolkodni, hogy miben énekeljünk, mert a szokásos fellépőruhánkat macerás lett volna magunkkal vinni, vasalgatni stb... Így kitaláltuk hogy csinálunk egyen-pólókat. Egy küldöttséggel el is mentünk pólót nézni a Városba, agyaltunk, hogyan legyen, végül (méret és színhiányok miatt) egy Decathlonos szürke pólóra esett a választásunk, amire az általam a 10. szülinapunkra készített logót nyomtattuk ki és ragasztottuk fel. Így most már nőikaros pólónk is van.
Július 5-én, kedden, hajnalban kelt mindenki, hiszen 5 órakor elindultunk a nagy útra. Irány Kecskemét, aztán az autópályán a határig. Itt már látszott, hogy a vendégmunkások elkezdtek hazafele szállingózni, de fél óra alatt átjutottunk a határon. Nyújtóztunk egyet, amíg kifizettük az útdíjat - a kötelező torna ezután minden megállónál megtörtént, mert egészségügyi felelősünk nem szeretett volna trombózisos lábakkal találkozni menet közben. Haladtunk tovább - Arad, Temesvár mellett, aztán mikor véget ért az autópálya, neki a hegyeknek. Gyönyörű látvány volt a 4-5 hegyvonulat egymás mögött valahol Temesvár környékén, különféle színekben pompázva. Az autópálya után végre láttunk érdekességeket is - szép református templomot Igazfalván, a következő helyen egy udvarban egy beépített veterán repülőgépet, melyben minden bizonnyal laktak is.
Igazfalva - Református templom
Facsád
Közben haladtunk a szerpentinen Déva felé. Néztük az épülő autópálya nyomvonalát - nagyon szép helyen fog haladni. Az egyik kanyarban rendőr irányította a forgalmat, és egy markoló hatalmas zöld törmeléket kotort lefelé az útról - elhaladva mellette már éreztük mi volt a zöld üvegekben - több raklapnyi sör enyészett itt el. Nemsokára feltűnt a Maros is, amin aztán többször is átkeltünk. Dévától újra autópályán haladtunk. Messziről megtekintettük a várat, aztán ismét a tájban gyönyörködtünk. Szászsebes után váratlanul leterelték a forgalmat az autópályáról (mint később kiderült, kilopták az anyagot az építésénél, s kissé életveszélyessé vált egy szakaszon - éppen a viaduktoknál). Kicsit köröztünk a körforgónál, merre is menjünk tovább, aztán Ildi ügyesen megtalálta a helyes irányt, én meg csak mentem utána. Egy idő után visszamehettünk a pályára, így az alagutat azért megcsodálhattuk belülről. Medgyesen aztán ért minket egy kisebb meglepetés. Már a határon is, amíg araszoltunk, a kocsinknak nem nagyon tetszett ez a fajta üzemmód. Medgyesen kaptunk egy vasúti piros lámpát, aztán pedig a hosszú kocsisor lassú araszolással jutott át a síneken. Meleg volt nagyon, sok száz km volt már mögöttünk, s egyszercsak a ventilátor felzúgott, minden lámpám kigyulladt a műszerfalon - s akkor tudtam, hogy muszáj megállni. Szerencsére éppen a közelben volt egy benzinkút, ahová még be tudtam gurulni. Gyorsan felhívtam a másik kocsit, mert nem vették észre, hogy jelzek nekik. Álltunk egy 10-15 percet nyitott motorháztetővel, hogy hűljön a motor, aztán továbbindultunk. Onnantól kezdve nem volt baj. Szászsároson lekanyarodtunk az útról Berethalom felé. Elhagyatott vidéken haladtunk előre, mikor az egyik kanyar után feltűntek az erődtemplom tornyai - hú... Ismét csodás látvány. Gyönyörű kis település, igazi szász vonásokkal, közepén nagy főtér, felette az erődtemplom.
Fejenként 10 lejért be is mehettünk, körbejárhattuk. Lehetett magyar nyelvű prospektust is kapni majdnem annyiért, ami jónak is bizonyult, mert az őrző-védő nénike csak románul és németül tudott társalogni. Nagyon érdekes volt belülről a templom - a felépítése, berendezése, feliratai. A sekrestye ajtaja az 1900-as évek elején még világkiállításon is megfordult, olyan érdekes a zárszerkezete. Kíváncsi voltam az orgonára, de arról egy hang sem volt az irományban. Gondoltam, megkérdezem a nénikét. Azt láttam, hogy a karzat feljárója el volt barikádozva, hogy biztosan ne menjen fel senki. A nénikével jól meg voltam áldva, mert nem értette, mit kérdezek. Viszont éppen egy fiatalemberrel beszélgetett, aki angolul is tudott, így végül én kérdeztem angolul, ő fordította németre, nénike elmondta a választ, aztán azt már értettem valamennyire, de a fickó fordította visszafele is angolra. Szóval jól kommunikáltunk, de így megtudtam, hogy csak ritkán játszanak az orgonán, mert ritkán van mise. Nem is lehet felmenni, mert be van zárva az ajtó és a kulcs nincs is ott. Kiderült, hogy 1869-ben Carl Hesse bécsi orgonaépítő mester készítette a hangszert.
A templomon kívül más érdekességek is voltak a több vonalon felépített várfalak és tornyok között. Az egyik toronyra hosszú, fedett falépcsőn lehetett felmenni, bent a toronyban szép freskók voltak. Egy másik épületben kis helytörténeti kiállítás volt - szobabelső, kézműves szerszámok. Ez egyébként korábban házassági fogdaként üzemelt, ahová a pereskedő házasokat zárták be, amíg ki nem békültek egymással (nem rossz találmány... :-). Egy következő toronyban püspökök sírfedelei voltak kiállítva, rajtuk a halotti ábrázolással - voltak komorak, de egy mosolygós is... :-). Aztán lejutottunk a legklasszabb részhez, amikor is a két párhuzamosan haladó várfalat egy szakaszon boltívek kötötték össze, és mindenféle növényzet benőtte. Nagy élmény volt az itt töltött egy óra, csupa különleges látványban volt részünk.
Továbbindulva váratlanul útépítésbe futottunk, ami elég bénán volt jelezve, s Ildi nagyot fékezett előttem, én meg padlóféket nyomtam, nehogy belefussak, aztán újabb fékcsikorgás, s egy szembejövő sofőr románul nekiállt szidalmazni a szőke nőt, aki a volán mellett ült. Pedig hát semmi baja nem történt egyik autónak sem, csak jólesett üvöltözni az úrnak. A következő település után újabb meglepetésként egy rendőr vágtatott ki az útra, s leterelte Ildit - úgy tűnt, mintha az előző eset folytatásaként direkt vadászott volna rá. Én is megálltam, vártam, de nem történt semmi, csak simán igazoltatták. Ezek után érkeztünk meg Segesvárra, ahol megálltunk vásárolni. Jankával kint maradtunk. Miután a parkolót megszállta egy kukázó-kolduló gyerekcsapat, meg egyéb gyanús külsejű emberek is tartózkodtak ott, inkább magunkra zártam az ajtót, amíg a többiek befejezték a vásárlást. A vásárlás után hamarosan Fehéregyházára értünk, ahol a falu után megálltunk egy rendőrautó mögött egy büdös útszéli parkolóban. Itt volt ugyanis az Ispán-kút (forrásféle), ami fölött Petőfi emlékhelyet alakítottak ki. Ildi belejött a rendőrökkel való társalgásba, s gondolta, megkéri őket, hogy csináljanak rólunk fényképet meg felvételt, amíg éneklünk egyet - aztán lebeszéltük róla. Így is bezavartunk a munkájukba, mert elfoglaltuk azt a helyet, ahol a kamionokat igazoltatni tudták volna... Elballagtunk az emlékhelyhez, s a nagy forgalom mellett elénekeltük a "Ki gondolná, ki mondaná..." kezdetű Petőfi verset. Érdekes érzés volt ott, a halálának színhelyén, a békés hegyek között elénekelni ezt a dalt.
Innen már meg sem álltunk Homoródszentmártonig. Jó kis vasúti átkelőkön, éppen össze nem omló hidakon át vitt az utunk. De a legjobb szakasz a Szentmárton előtti volt, ahol az út sok helyen (többön, mint tavaly) meg volt süllyedve, s nagyon kellett figyelni a hepehupákon, hogy ne verjük szét a kocsikat, meg ne repüljünk le az útról. De épségben odaértünk, s a helységnévtáblánál meg is álltunk egy fotó erejéig: Szervusz Homoródszentmárton, megjöttünk! :-)
Elég késő volt, ottani idő szerint olyan 8 körül járt már, mire a vendégházhoz értünk. Albert és Réka meleg vacsorával vártak bennünket - amin a lányok teljesen meglepődtek. Nagyon jól esett mindannyiónknak az a fogadtatás, ahogy vártak ránk. Közben Juciék is megérkeztek a szüleivel s vacsora közben, után beszélgettünk egy kicsit. Feri bácsi újabb érdekes információval szolgált az iskola történetével kapcsolatban - mikor a revízió idején testvér-településekké lettünk, az ottaniak fagerendákat adtak, amiből a polgári iskola egy új épületének tetejét akarták megcsinálni. A fizetség bor lett volna, de a háború miatt az már nem érkezett meg. De ha a gyanúm nem csal, akkor a fagerendák sem kerültek beépítésre, mert az is elpusztult a háborúban. Meséltek egy másik sztorit is. Ők is szoktak járni az Ispán kúthoz, s egyszer, mikor arra jártak, egy autóból megszólította őket egy nő, hogy kár odamenni a kúthoz, mert "nem pisil a Sanyi!".... Hát, mikor mi ott jártunk, akkor sem pisilt... :-) Jó ideig toltuk még a szót, aztán lassan ágyba került mindenki. A szomszéd szoba kicsit később szunnyadt el, ezt a hangok szépen elárulták... :-) Fantasztikus, élménydús napunk volt. A lányok úgy lelkendeztek, ki sem tudták fejezni, mennyire örültek neki, hogy ott lehetnek és hogy Ildivel mi ketten bevállaltuk, hogy elvisszük őket és végigvezettük az egész napot kb. 700 km-t megtéve.
Szerdán hajnalban egyszercsak megszólaltak a gyerekeim: "Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt!" - elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt, s a helyi idő szerint 4-kor megszólalt (merthogy tudtomon kívül átállt a telefonom órája), ami azt jelenti, hogy itthoni idő szerint 3 óra volt... Úgy estem le az emeletes ágyról, hogy minél gyorsabban elhallgattassam, de anyu így is felébredt rá. Innentől kezdve eldőlt a reggel sorsa - este megbeszéltünk egy időpontot a kelésre, de fél órával előtte már szinte mindenki ébren és hangosan virított a konyhában - a még aludni vágyók örömére (mivelhogy teljes képzavar volt, hogy akkor most mennyi is az idő????). Azért ennek is megvolt az előnye, mert így jó korán elindultunk a Madarasi Hargitára. Menet közben kicsit eltévedtünk és a Zetelaki víztározónál kötöttünk ki, de soha rosszabb eltévedést, mert így legalább azt is láthattuk.
Azért volt jó, hogy korán értünk, mert így senki nem jött szembe a szerpentinen, amin bizony nagyon megszenvedtek az autók, de én is. Ildi ment elől én meg mögötte, de állandóan le akart fulladni a kocsi - akkor még nem jöttem rá, hogy miért. Félúton megálltunk egy patak mellett, egy forrásnál - tiszta levegő, madárcsicsergés... csodás. Reggel 9-re értünk fel a parkolóhoz. Itt reggeliztünk. Ahogy odaértünk, ránkszállt egy macska, aki kajára várt, s még a kocsiba is majdnem bemászott... Miután jóllaktunk, nekiindultunk a hegytetőnek. Útközben láttunk mindenféle állatnyomot a sárban, rengeteg áfonyabokrot s nem győztünk betelni a hegyek látványával. A csapat nagyobb része jól előrement, egy páran hátul kullogtunk - én azért, hogy Magdusnak segítsek, ha szükséges, ugyanis fél éve kapott csípőprotézist és azzal mászott felfelé... De fel akart menni - és fel is ment, sőt még le is tudott jönni baj nélkül. Fent a tetőn kőhalmot építettünk, Verának volt egy nemzetiszínű szalagja, amit megírtunk és odakötöztünk a Turul lábához. Elénekeltük a Székely himnuszt, ami majdnem sírásba fulladt és gyönyörködtünk. Ekkorra már mások is odaértek, sokan jöttek és mindenkinek volt egy jó szava a másikhoz - nagyon érdekes volt ez.
Miután leértünk a parkolóhoz, ittunk egy kávét és élveztük a hely csodáit. Aztán elindultunk lefelé. Nos, ez legalább olyan izgalmas volt, mint feljönni. Az alföldi leány ugyanis nem tudja, hogyan kell hegyen közlekedni, s kissé megégette a gumiabroncsait.... Igen büdi volt... Aztán ezt is megtanulta az ember lánya (szegény kocsi, mit ki nem bírt...). A következő célunk Farkaslaka volt, hogy tiszteletünket tegyük Tamási Áron sírjánál. Igazán szép nyughelyet kapott a templom tövében két hatalmas fa között. Kissé arrébb egy hatalmas fatörzsből kifaragott Trianon-emlékmű áll - igen megható. Miután megláttuk, hogy itt is vannak árusok, nem mentünk tovább Korondra (mint azt korábban elterveztük), hanem elintéztük itt az ingek s egyebek vásárlását. Jobban jártunk, mert olcsóbban kaptuk meg ugyanazt, mint pár km-el odébb.
Eredetileg még szerettünk volna elmenni Firtosváraljára, ahonnan a Székely lakodalmas első dala származik, s ott volt a közelben, de mivel a vásárlással nagyon elment az idő, engem meglehetősen idegesített, hogy miért olyan büdös még mindig a kerekem, ráadásul a fejem is nagyon fájt, hazaindulót fújtam, mert az esti éneklés előtt még próbálni is kéne meg rendbe szedni magunkat kissé. Udvarhelyen lemaradtam Ilditől egy lámpánál - kicsit megijedtem most hogy találok ki a városból, de sikerült. Szerencsésen hazaértünk, éppen jókor, mert már jöttek előkészíteni az esti bográcsos hozzávalóit. Elkértem a gitárt, amit kölcsönbe ígért Albert, felhangoltam - szerencsére egészen jó állapotban volt. Egyszercsak beözönlött az egész kórus a szobánkba, s Ildinek meg nekem egy ajándékot adtak át - így az utazásunk félidejében -, amivel megköszönték, hogy elhoztuk őket erre a csodákkal teli helyre. Nagy meglepetés volt, nem számítottunk rá. A meglepi után áténekeltük az énekeinket, közben Ildi aludt egy sort a padlón - arra ébredt fel, hogy abbahagytuk az éneklést :-). Felvettük a pólóinkat - így készen most láttuk először egyben az egészet magunkon. Segítettünk kicsit a vacsora előkészületeiben, aztán elindultunk a művelődési házba. Mikor odaértünk, még zárva volt s két néni ott várakozott. Hamarosan megérkezett a kulcsok őre is, röviden megbeszéltük, mi hogyan fog zajlani, kipróbáltuk a színpadot, fényképezkedtünk, kamerát állítottunk s vártunk még királyi negyed órát, amíg a közönség összegyülekezett. A település lakosságához képest szép számban összegyülekeztek az érdeklődők. Még udvarhelyről is ott voltak Ildi barátai (Pólika egész nap velünk tartott a kirándulásunkon, s most a férje is ott volt). Később kiderült, hogy ez a szép számú nézőközönség a helyi szervezőknek is nagy öröm és meglepetés volt, mert korábban előfordult, hogy egy-egy rendezvényen igen csekély számban lézengtek csak a helyiek. Tehát ez a létszám teljes mértékben megtiszteltetés volt.
Az előadás jól sikerült - nagyon jó volt a terem akusztikája, benne volt szívünk-lelkünk, közvetlen volt, felszabadult, amilyennek mindig is lennie kéne. A végén közös fotót készítettünk a közönséggel (azért volt aki inkább lelépett, minthogy rajta legyen a képen). Éneklés után mindenkit meghívtak a vacsorára, amit Nágó István főzött bográcsban - hú de finom volt és jól esett így a napunk végén! Közben beszélgettünk, énekelgettünk. Mikor a helyiek már hazamentek, átmentünk a templomba, amit éppen renováltak, s a lányok kíváncsiak voltak, milyen belülről. Ezután adtuk át az adományunkat, aminek a végkifejlete nagyon meglepett engem is (és szállásadóinkat is). Azt tudtuk, hogy nem kell a szállásért fizetnünk, s előre el is döntöttük, hogy adományt fogunk majd adni. De a lányokat annyira meglepte és meghatotta az a csupa szív vendégszeretet amivel körülvettek bennünket, hogy fejenként egy nem kis összeget szavaztunk meg végül ott helyben. S a lányom volt az első, aki hozta a saját adományát, mert azt ő fizeti, nem az anyja - lehidaltam teljesen tőle (azért ragadt valami rá az elmúlt 14 évben....).
Második napunk is igen tartalmasra sikeredett, beszereztük a blúzainkat, bemutatkoztunk testvér-településünknek, ismét csodákat élhettünk át.
Harmadik napon elbúcsúztunk Homoródszentmártontól, s célba vettük a Csíki-medencét. Mivel a Székely lakodalmasunk további három dala Szentmárton közeléből származik, elhatároztuk, hogy az adott településeken megállunk és éneklünk. Mivel itt nekem volt nagyobb helyismeretem, én mentem elöl, s megfejtettem, miért szenvedett a kocsink előző nap a szerpentinen - mert más fordulatszám volt neki a kényelmes. Egészen egyszerűen gyorsabban kellett mennem, mint Ildinek ahhoz, hogy a megfelelő fordulatszámon kényelmesen fel tudjak menni a hegyoldalon.
A hegy egyik oldala - Abásfalva, a másik oldala - Homoródalmás
Ahogy Homoródalmásra ereszkedtünk lefelé alig győzte a szemünk befogadni azt a csodás látványt, ami ott tárult elénk. Almás után hamarosan Lövétére értünk, ahol kerestünk egy alkalmatos helyet a megállásra (a falu közepén), s a helyiek nem kis meglepetésére felálltunk félkörbe és elénekeltük az "Ez a kislány mind azt mondja..." kezdetű dalunkat. Visszafelé az autókhoz megállított egy asszony, hogy van itt egy tájház, ha gondoljuk megnézhetjük... Gondoltuk. S nem bántuk meg. Elénekeltük a hölgynek is odabent az éneket, egészen meghatódott tőle. Kiderült, hogy ott is van egy hagyományőrző asszonykórus, amit csúfondárosan vegyeskórusnak neveznek, mert van aki tud benne énekelni s van, aki nem. De a néni rázendített s énekelt nekünk pár nótát, volt, amit mi is ismertünk. Közben a tájházat is végignéztük, érdekes volt. A nap egyik ajándéka volt ezzel az asszonnyal való megismerkedésünk.
A következő településen is megálltunk, mivel Szentegyházáról két dalunk is származik. Ez a hely annyira nem nyerte el a tetszésemet - két falut szerkesztettek egybe, s tele volt a ronda szoci építési remekekkel, amit lakóháznak csúfolnak. Ildi talán az egyetlen szebb pontját találta meg, a katolikus templom előtt álltunk meg és a plébánia ablaka alatt énekeltük el a "Vettem marujánát..." kezdetű dalunkat. A "Rámás csizmát" mégsem énekelhettük el ott, hiszen ez is érdekes szerenáddá vált a pap ablaka alatt, aki a végén ki is nézett, kik ezek az őrültek... :-) Elmondtuk neki, mi okból fakadtunk dalra s talán meg is értette - mi pedig jót derültünk rajta.
Átkelve a Hargitán elénk tárult a Csíki-medence fenséges látványa. Csíkszeredát kikerülve Gyergyó felé vettük utunkat. Fantasztikus volt a síkvidéken haladni, hegyektől teljesen körbevéve.
Itt is sűrűn megálltunk. Mádéfalván megnéztük a mádéfalvi veszedelem emlékművét. Nem mi voltunk az egyetlenek, mikor már indultunk volna, megérkezett egy nagy csapat magyar motoros.
A környéket nézve nem volt nehéz elképzelni, ahogy a székely legények menekülnek a hegyekbe a katonaság elől, hogy aztán megkezdjék hatalmas vándorlásukat, otthonkeresésüket. A következő település Csíkrákos volt, ahol egy nagyon érdekes templomot néztünk meg. Ez is a falu magaslatán épült, temetővel, várfallal körbevéve. A várfal tövében reggeliztünk (vagy inkább tízóraiztunk), s közben néztük a hegyeket. Még mindig a székely legények bujdosása járt lelki szemeim előtt, megspékelve Vass Albert regényeinek hegyi kalandjaival.
A következő településen is megálltunk (Csíkmadaras), ahol Vera ismerőseit kerestük meg egy rövid üdvözlésre. További rövid utazás után értünk el Csíkkarcfalvára. Leparkoltunk az Olt partján, a falu központjában, Ildi kért a plébánián egy kulcsot, majd felmásztunk a vártemplomhoz. A templom itt is hasonlóan helyezkedett el, mit az előző településen - hegytetőn, temetővel és várfallal körbevéve. A várfalon belül körben gyilokjáró, ahonnan apró lőréseken lehetett kitekinteni. A falban környékbeli papok sírtáblái (valószínűleg a falba temették őket). A templom szépen felújítva kívül-belül. Az orgonás karzat maga is emeletes volt, ahová egy külső feljáró vezetett. Nem volt bezárva, úgyhogy fel is mentem. Nagy nehezen megtaláltam a fújtató kapcsolóját (jól eldugták), s egy kéznél levő katolikus korálkönyvből nekiálltam játszani egy éneket. Aztán az "Itt van Isten köztünk"-et is (legyen református ének is), aztán kerestem egy harmadik éneket is, amit miközben játszottam, rájöttem, hogy népdalként, más szöveggel ismerem is. Szép hangja van a hangszernek, amit Angster József épített 1894-ben, s a templommal párhuzamosan a közelmúltban újítottak fel. A templomudvarban nem akartunk katonadalt énekelni, ezért a hegyoldal közepén álltunk meg, s énekeltük el az "Októbernak, októbernak elsején..." kezdetű dalunkat.
Újra útra keltünk. Csíkszentdomokoson érdekes helységnévtáblákat láttunk - rövid i-vel írták gyárilag, s valaki piros festékszóróval aláhúzta, s kijavította í-re. :-) Marosfő felé a hegyi kanyargókon megint nagyon lelassultunk s ráadásul egy türelmetlen kamionos jött mögöttünk, azt hittem le fog nyomni minket az útról, ránk is dudált. Nagy megkönnyebülés volt, mikor megálltunk, hogy a Maros forrását megnézzük. A parkolóban ismét megszálltak minket a kéregető gyerekek, akiket a helyi vendéglátósok kegyetlenül el is zavartak. A forrás szép helyen van egy völgyben, de inni nem ittunk belőle, mert a tisztasága elég bizonytalan volt.
A következő úti célunk az aznapi szálláshelyünk volt - Gyergyószentmiklós központjában a Lázár Panzió. Lejelentkeztünk, hogy hamarosan jövünk, aztán továbbindultunk Gyergyószárhegyre. Itt még várt ránk egy-két érdekes élmény s látnivaló. Maga a település is nagyon szép, sok impozáns épülettel, de a hegyoldal igazán különleges. Itt található a Lázár kastély, ami jelenleg lakatlan, romos állapotban van s csak kívülről lehet megtekinteni. Annyit tudtunk róla, hogy egy részét Böjte Csaba testvér alapítványának adományozta az egyik tulajdonos. A lányokat gyalog küldtük tovább, mi Ildivel a kocsikat akartuk átparkírozni egy másik helyre, mikor megszólított minket egy idős úr, aki a feleségével éppen arra járt. Aztán mesélni kezdett a kastélyról, annak urairól s jelen helyzetéről. Sok érdekességet mesélt, kiderült, hogy egyetemista korában ő is részt vett a kastély megmentésében s egyébként tanárember. :-) A hosszas mesélés után gyorsan a többiek után eredtünk. Felfelé a hegyen megnéztük az egykori "alkotótáborok" szobrait, melyek a ferences kolostor alatt elég disszonáns látványt nyújtottak. Felérve, a többieket nagy beszélgetésben találtuk az ottani Böjte-otthon egyik "anyukájával". Ő is sok érdekességet mesélt a gyerekekről, mindennapi életükről - nagyon vonzó, okos dolgokat mondott - úgy tűnt, itt még tudják, hogyan kell jól, okosan gyerekeket nevelni, az életre felkészíteni. A gyerekek is készségesek, kedvesek voltak. A csapat egyik része közben feljebb ment, s rátalált a sókamrára, amibe be is tudtak menni. Mi a kolostor felé indultunk s bementünk a templomba. Itt éppen az éneklés végén járt az ott lakó egyetlen barát egy Siófokról érkezett apácával. Miután befejezték, beljebb mentünk. Karakán ferences fickó volt, hivatásának teljes tudatában. Kissé taszított (biztos a nyakas kálvinista mivoltom miatt). Mesélt a kolostorról, a templomról, ezek történetéről, aztán gyorsan kitessékelt bennünket, mert kezdődött az esti mise, amire az otthon gyerekei és felnőttjei is megérkeztek.
Mennyi élmény egy nap alatt! S még nem volt vége a napnak... :-)
Visszatérve a szálláshelyünkre behordtuk a holminkat, elfoglaltuk a szobáinkat. Miután egész nap vacakolt a gyomrom (nem túl egészséges üzemmódban étkeztünk az utóbbi napok során...), én is ittam a lányokkal egy kis szilva-nedűt. Jól a fejembe is szállt, úgy szédültem, hogy le kellett feküdnöm. Kata mondta is, hogy most már látja, hogy nem véletlenül nem szoktam kérni soha ilyesmit, nekem tényleg nem szabad innom... :-) Később lementünk vacsorázni a vendéglőbe. Nagyon kedves felszolgáló sürgött-forgott körülöttünk, Melindának hívták. Az étlapot nézegetve kérdezősködtünk, milyen ételben mi van s ő kedvesen, részletesen magyarázott, ajánlott - nem ajánlott. Rájöttünk, hogy ez a hely az itthoni árakhoz viszonyítva igen olcsó (szállást, ételt is beleértve). Beszélgettünk, vidámkodtunk amíg az ételek készültek. Egyszercsak berohan Melinda: - Most figyeljenek a rádióra! - azzal felhangosította (korábban halkan szólt a háttérben). Éppen kívánságműsor ment a helyi adón: - A Lázár Panzó hölgyvendégeinek küldi a vendéglőbe Melinda pincér a következő dalt - s megszólalt: "Azért vannak a jóbarátok...". És mi elkezdtük énekelni. Könny szökött a szemembe ahogy néztem a többieket, a büszke Melindát, akit szintén meghatott az ajándékának hatása. Fantasztikus volt. Miután a dal befejeződött, elárultuk neki, hogy mi igazából egy kórus volnánk. S kedvességére válaszként elénekeltük neki a "Nem nézek én, minek néznék az égre..." kezdetű Petőfi-dalunkat. Na, erre ő kezdett el könnyezni, ilyesmire egyáltalán nem számított. Uh... Ritka megható pillanatok... Vacsora után sétára indultunk, hogy Gyergyószentmiklósból is lássunk valamit - igaz, már csak sötétben.
Reggel ittunk egy kávét, aztán elindultunk hazafelé. Még megálltunk vásárolni egy kis boltban, ahol helyben sütött vert-kenyeret is lehetett kapni. Innen sem jutottunk túl messzire, a következő településen (Gyergyóalfalu) már meg is álltunk, ugyanis Kata nagymamája ott született, s onnan telepítették ki. Amíg mi reggeliztünk egy parkolóban a főtéren, addig ő megszállottként fedezte fel a helyet és fotózott. Ilyen az, amikor az ember eljut ősei földjére... :-)
A Bucsinon átkelve Szovátát vettük irányba, hogy megnézhessük a Medve-tavat. Itt csak röviden tartózkodtunk, indultunk is tovább.
Áthaladtunk Kibéden - na, az autóban itt is dalra fakadtunk, hiszen tudtunk idevalósi népdalt. Hármasfaluban számoltuk a három összeolvadt falu templomait. Érdekes volt látni útközben, hogy a katolikus falvakban a házak tetején kis kereszt volt elhelyezve, a reformátusokban pedig csillag. Ilyet máshol nem láttunk még. Erdőszentgyörgyön eszembe jutott, hogy van olyan diákunk az iskolában, aki innen származik - szép település. Marosvásárhelyt kikerültük, legközelebb Marosludason álltunk meg, mert itt finom frissensült tésztaféléket lehetett kapni - édeset, sósat is. Pihentünk kicsit, ettünk, aztán továbbindultunk, hiszen hosszú út állt még előttünk. Újra autópályához értünk, amivel kikerültük Kolozsvárt. Közben gyönyörködtünk a Tordai hasadékban is, ami nagyon jól látszott az útról. Körösfőn is énekeltünk egy oda való nótát - persze megint csak az autóban. Bánffyhunyadra érve szörnyülködő csodálkozással néztük végig a giccsparádés cigány-palotasort.
Az egykori Csinszka-lak (ma már nem így néz ki)
Csucsán feltekintettünk a hegyoldalból kikandikáló kastélyra - tudtak építkezni eleink :-) , aztán "megmásztuk" a Király-hágót.
Fent pihentünk egy sort, búcsút vettünk a hegyektől, aztán irány Nagyvárad - megbeszéltük, hogy innentől én megyek elől. A városban elkavarodtunk egymástól, s mi hamarabb odaértünk a határra, mint a többiek. Így együtt kb. 1 óra alatt sikerült átjutnunk. 6 órakor értünk Berettyóújfaluba, ahol megálltunk tankolni. A 4-esen jöttünk Ceglédig, ahol újra megálltunk egy kis pihenőre. Nagyon lassan haladtunk - fáradtak voltunk és a kisbusz is csak csigatempóban tudott közlekedni. Mire Kecskemétre értünk, teljesen ránk sötétedett. 11 órára értünk haza.
Itthon égett a tábortűz az udvaron, vártak minket a fiúk - a kislányok menet közben kidőltek, nem győztek várni ránk. Bent terített asztal és a gyerekek rajzai vártak ránk meglepetésként. Rövid élménybeszámoló után tértünk nyugovóra, ami igen jól esett hosszúra nyúlt utazásunk után.
Mellékzöngék
Hatalmas élmény, lelki felüdülés volt ez az utazás mindannyiunknak. Népdalainkat innentől kezdve biztosan más lelkülettel fogjuk énekelni, mint eddig - lesz bennük valami plusz, amit ez az út adott nekünk.
Egyedül szerintem egyikünk sem állna ki sehol az utcára énekelni, de együtt nagyszerű élmény volt ezt megtenni - mások örömére is, nem csupán a magunkéra.
Csapatépítő tréning volt ez az utazás mindenféle szempontból.
Ápoltuk testvér-települési kapcsolatainkat is, először énekeltünk Homoródszentmártonban, s ez az előadás mindannyiunknak (ittenieknek és ottaniaknak egyaránt) sokféle öröm forrásává vált.
Teljesítmény-próbának sem volt kicsiny a 13 nőszemély két autóval történő utazása ekkora úton.
Bátorságot szereztem, hogy most már talán majd vezető nélkül is el merjek indulni Erdélybe családostul, mert bízom benne, hogy odatalálok, ahová menni szeretnénk.
Kibírta az autónk az utat, sőt meglepően alacsony fogyasztással közlekedtünk, pedig még box is volt a tetőn. A kölcsönautót is épségben visszaadtuk a tulajdonosának.
Miután pénteken hazaértünk, megbeszéltük, hogy kedden még összejövünk egy vacsora erejéig, hogy elrendezzük az útiköltség kérdéseit és még egyszer végigbeszéljük az élményeinket. Gyakorlatilag nem akartuk abbahagyni a közös utazást. :-) Már most indulnánk a következő ilyen utunkra :-)
