Isten tenyerén

Isten tenyerén
"Életem ott van Isten tenyerén azért nem félek én. Bármi fáj nekem, mosolyog a szemem. Száz jajszó között is bízom vakon, hitem fel nem adom. Rám törhet vadul ezer baj, veszély, Isten így szól: Ne félj! Miért is? Mitől is félhetnék én? az Isten tenyerén!"

2015. január 12., hétfő

Búcsú a Nagy embertől

Egész héten, aki csak tehette, és akinek fontos volt, együtt emlékezett rá a Fb-on. Jöttek a képek, sztorik, sírtunk és nevettünk egyszerre. Hirtelen függőkké váltunk, és izgatottan lestük, ki mit oszt meg a többiekkel. Közös gyászmunka... és bennem egyszerre megcsendültek egy ének szavai: "gyászukat vígságra fordítom..."
A karvezetőnk, Péter összehívta a csapatot - énekeljünk közösen a búcsúzáson. Először elhessegettem a gondolatot - én csak sírni tudok ilyen helyzetben, énekelni nemigen... Nemsokára azonban tisztában voltam vele, hogy bizony ott a helyem nekem is meg az emberemnek is. Akár sírok, akár csoda folytán nem, énekelnünk kell. Nagy levegőt vettem és előkerestem a régi főiskolás kottámat, amin ki volt húzva a szólam, amit akkor énekeltem. Elkezdtem ismerkedni vele... rá kellett jönnöm, hogy én ezt a darabot annak idején javarészt csak tátogtam, mert képtelen voltam megtanulni.... A fene egye meg, most akkor sem maradhatok szégyenben, meg kell tanulni és kész! Megtanultam, sőt emberemmel is megtanítottam újra az ő szólamát is. Két délután együtt gyakoroltunk, tanultunk, a gyerekeink pedig nagy áhítattal hallgatták, ahogy két szólamban éneklünk. Fantasztikus volt! Közben pedig, mint aki nem is temetésre készül, egyre izgatottabban vártam a napot, a találkozást azokkal, akik majd ott lesznek, és vártam a közös éneklést.
A megbeszélt helyre érve gyorsan be is ültünk a helyünkre - mintha el sem telt volna az a 15 év, mintha tegnap találkoztunk volna mindenkivel. Péter lelkesen vezényelt, magyarázott, mi ugyanolyan lelkesen énekeltünk - varázsos volt, felemelő volt része lenni annak a hangzásnak. Visszarepültünk az időben  megboldogult ifjúságunk idejébe :-). 
Aztán elindultunk a templomba. Oda, ahová 4 éven keresztül naponta jártam. Oda, abba az oszlopba ültünk, ahol a ballagásomon is ültem, a szószékkel szemben... a ravatal mögött, attól csupán két padsor választott el. A templom csurig megtelve emberekkel, és csak jöttek, és jöttek. Ahogy mentünk befelé, megrázó volt szembekerülni a ravatallal, gazdája képe mellett árván heverő palásttal a koporsó tetején... És beülni, szinte közvetlenül mögé... Aztán ahogy jöttek be az emberek, jött Levente is, diakónus-apánk, és megfacsarodott a lelkem, ahogy láttam a szomorúságot az arcán, ahogy szinte könnyekre fakadt a koporsó láttán.  Aztán jöttek a lelkészek tömött sorokban. Köztük a szüleim, nagybátyám, unokatestvérem és még számtalan rég látott kollégájuk. Ahogy ott ültünk, körülöttem évfolyamtársak, barátok - de jó volt, velük körülvéve lenni!
Aztán felhangzott a 90. zsoltár - de ahogy felhangzott!!! Az első sor után sírva fakadtam - én így ezt a zsoltárt még életemben nem hallottam énekelni. Ahogy az megszólalt a magyar református értelmiség színe-javával zsúfolásig megtelt templomban...! Huhh.... leírhatatlan. Énekeltük még kedves énekemet is: "Áll a Krisztus szent keresztje" minden versével... ugyanaz az érzés... (ha már itt a földi nyomorúságunkban így szól az ének, milyen lehet majd a mennyei boldogságban????)
Aztán felment a szószékre egy fiatal lelkész - volt tanítvány. És szólt. Igazat, az én szememben néhányak fejére izzó parazsat, de mégsem bántóan (ami tetszett - a karrier, a siker, mint a szolgálat hozadéka ! volt jelen az életében; alakoskodás nélküli volt, minden erejével Isten ügyéért tett). Aztán jött a "lelki apa", aki (szerintem meglehetősen szerénytelen volt önmagát illetően), de nagy gondolatokat mondott. Köztük egy meghatározót - Isten nem hagyta szenvedni az elmenőt, nem hagyta, hogy hosszan elhúzódjon a haldoklása, hanem kiragadta őt belőle. És ami már amikor megtudtuk földöntúli üzenet volt - éppen akkor, amikor diákjai lélekben együtt imádkoztak érte naponta. Isten dicsősége felülemelkedik a halálon is.  Aztán elhangzott egy igehirdetés részlet is - tiszteljétek az előttetek járó vezetőiteket, és nézzétek meg azt is, hogyan mentek el... Elgondolkodtató - a nagy ember, aki életében is az volt, így is ment el - nagy emberként. (Aki közületek nagy akar lenni, az szolgáljon a másiknak...) Végül jött Gábor bácsi, aki sem kinézetében, sem modorában nem változott semmit, pont olyan, mint 20 éve, és nekem nagyon mosolyognom kellett :-)
Közben pedig énekeltünk is. Az igehirdetés után. ... és tudtam énekelni (szinte kotta nélkül!)... és tudtunk énekelni... és akik hallgatták, azt mondták, mintha az angyalok is énekeltek volna velünk... Mi így búcsúztunk, az ének szavaival...
Mielőtt kivitték a koporsót, még elénekeltük a "Zengd Jézus nevét, zengd világ" kezdetű éneket is, minden versével. Óóóó... megint hátborzongató érzések folytogatták a torkomat... mintha a Menny a földre szállt volna...
Miután a család, és akik elkísérhették a temetőbe is kivonultak a templomból, mi ott maradtunk és még a 42-ik zsoltárt is elénekeltük - csak úgy hirtelen jött ötletként, olyan kottából, amiben a szólamok nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna, ezért a végén már nem is néztük, csak énekeltünk - már amikor a sírástól tudtunk...
Ó, micsoda nap...
Életemben nem voltam még ilyen temetésen, búcsúztatáson... Annyi ajándékot kaptam, hogy elmondhatatlan... Még az utána való beszélgetésekben is...
A Menny egy kicsit a földre szállt, megfogalmazni sem tudom hogyan, de érezhetően...

2015. január 9., péntek

Hídhumor

(A kép a Fb-ról származik)

...amikor az egyik szemünk sír, a másik nevet...

Ide tartozik Kata írása is:

2015. január 4., vasárnap

Hazaköltözött egy Nagy ember...

Karácsony előtt nem sokkal hallottuk a szomorú hírt, Pista bácsi betegsége megmakacsolta magát. Olyannyira, hogy azt mondták, az új esztendőt sem fogja megérni... És ekkor valami hihetetlen dolog történt:
A főiskolások elindultak - aki tehette személyesen látogatta meg a kórházban, volt aki telefonált vagy sms-t küldött, volt akinek a Fb-os üzenetét kinyomtatva olvasták fel neki. Közben pedig sokan-sokan imádkoztunk érte, naponta. Kb. 20 évfolyamnyi ember, azaz több száz diákja. 
Pista bácsi és a főiskola egy fogalom volt, nekem ma is az. Nem egyszerű főigazgató vagy ószövetség tanár volt, hanem annál sokkal több. Rengeteget küzdött a fősuliért, az életben maradás lehetőségéért, fejlődésért. Közben pedig nevelt - a hitével, szavaival, az életével, tetteivel. Szerintem nem jött ki olyan diák a főiskoláról, aki ne kapott volna életre szóló útravalót ott. Az jutott eszembe, hogy a főiskola Pista bácsi nélkül nem az lett volna, ami vele volt. Ő kellett ahhoz, hogy a legjobb lelki táplálékot megkaphassuk (még akkor is, ha a bibliai tudományok az én gyomromat alaposan megfeküdték és azóta sem vagyok velük jó barátságban. Én egy egyszerű ember vagyok, aki nem szereti a túlzottan megmagyarázott, főleg a belemagyarázott dolgokat - az én hitem nem függvénye a tudományosságnak). De neki kellett alkalmas tanári gárdát felállítani, akik többségében hitelesen adták át tudásukat, szemléletüket, amivel bennünk egy jófajta tartás, életszemlélet kialakulhatott.
Borzasztó lehet/ett látni, ahogy a főiskola haldoklik. Mi értelme lehetett akkor annak a rengeteg erőfeszítésnek, amivel Pista bácsi harcolt érte? Ha a főiskola meg is szűnik (nem sorolnám inkább milyen hozzáállások következtében), Pista bácsi harca akkor is nagy termést hozott - 20 évfolyamnyi fiatal hordozza magában Kőrös légkörét, tanítását, hozzáállását, és adja azt tovább újabb nemzedékeknek. Ezek az emberek pedig olyanok, mint egy nagy család, akiket összeköt az iskola. Ha kell összefognak, életre kelnek kapcsolataik. Nagy dolog ez!
Hálás vagyok, hogy ennek a nagy családnak én is tagja lehetek. Hálás vagyok azért, amit Pista bácsi mindezért tett, a magokért, melyeket köztünk elvetett és mára ezek a magok kikelhettek. Hálás vagyok a visszaemlékezésekért, melyeket több soron olvashattam többek tollából - megríkattak, mosolyra fakasztottak, visszarepítettek a múltba.
Nem tudom pontosan idézni, de az egyik óráján nagyon megragadott egy gondolata, ami azóta is sokszor eszembe jut. Lehet, hogy nem értünk mindent pontosan, amit tanulunk, nem is jegyzünk meg mindent, de a bensőnkben ez a tudás úgy rakódik ránk, mint a fára a kéreg - évről évre növekszik, vastagszik a fa - és mi is.
Isten áldja, Pista bácsi! Köszönjük, hogy volt nekünk!

--::--::--::--

Még két dolog eszembe jutott:
Lelkészgyerek lévén és egy megyében lakván már rég ismertem Pista bácsit, mikor a főiskolára kerültem. Persze csak messziről. Aztán, ahogy ott voltunk, mindig apukámat juttatta eszembe - ők mind a ketten hasonlóan éltek (apukám hála Istennek még nem múlt idő :-) : élő hitükkel iskolát igyekeztek vezetni a legjobb tudásukkal és erejük teljes bedobásával. Ráadásul úgy, hogy nem kívülállók voltak a diákok életében, nagyon is közöttük éltek, emberien, szeretettel, példaképként.
A másik - azért jellemző, hogy nem az egzegetikai kérdések maradtak meg bennem :-) - Egyszer valahogy szóba jött, hogy a tanyákon ugye mindenhol saját kutat használtak, és az összes kútnak megvolt a maga baktériumflórája. A saját kútjából nyugodtan ihatott bárki, mert attól nem lett baja, de ha a szomszédéból ivott, akkor biztosan számíthatott egy kis kellemetlenségre... :-) (Ki gondolta volna még a '90-es évek végén, hogy én valaha is földrajzot fogok tanítani, és még ilyen ismereteket is szereztem Kőrösön, ószövetség órán, Pista bácsitól, aki ezt a tudást a saját gyerekkorára alapozva, csak úgy mellékesen osztotta meg velünk. :-)

--::--::--::--

Hihetetlen, ahogy a régi főiskolás gárda emlékezik a Fb-on :-) - fényképek minden mennyiségben, videók, prédikációk, előadások, vicces sztorik  - sírok és nevetek együtt, ahogy nézegetem, olvasgatom, hallgatom. Milyen jó és milyen áldás, amikor egy csapat így segít egymás gyászán, ha így tud emlékezni és így tud hálás lenni! Sosem gondoltam volna, hogy ilyen létezik! Istennek legyen hála érte! :-)

--::--::--::--

2015. január 2., péntek

Híd

Amikor megépült, mindenki csuda lelkes volt -  40 km helyett csak 10 km a Városig... Akkor sikerült úgy lobbizni, hogy a hidat ingyenesen használhatta az egyszerű földi halandó. Ez volt 2007-ben.
Eltelt jó pár év, mindenki hozzászokott a nagy kényelemhez, mi is csak a híd létezése óta járunk igazából a Városba - nagy bevásárlás, kórház, színház, mozi...
Aztán jöttek a rémhírek és aztán maga a valóság - fizetni kell azért, ha a hídon át akarunk menni. Csupán azért, mert egy azóta sem elkészült, csak tervben létező autópálya része lesz egyszer, ha a tervből véletlenül valóság lesz. Ráadásul, mivel megyehatáron fekszik, két megye matricáját kell majd kifizetni érte, csak azért, hogy átmenjünk a hídon - a mi megyénken belül egyébként a legközelebbi autópálya is 70 km-re van... ki fog ott járni?!? Maximum hébe-hóba. Nem akarunk mi autópályázni, csak átkelni a hídon, ami kb. 3 km.  

IGAZSÁGTALANSÁG!

Ennyi erővel fizessen minden budapesti autós is, ha át akar kelni a hídjain, vagy legyen fizetős a dunaföldvári, a bajai és az összes többi híd is az országban! Mindegyik a folyón való átkelést szolgálja! Ha már visszatérünk a középkorba és HÍD-ADÓT kell fizetni, akkor fizessen mindenki, az egész országban, ne csak minket szívassanak!

Elkezdték maguk alatt vágni a fát... mert ami jogos az jogos, ami jogtalan, az meg jogtalan. Ami igazságos az igazságos, ami igazságtalan, az meg igazságtalan. És amikor az ember beleütközik az igazságtalanságba, akkor nyílik a bicska a zsebében és elkezd lázadni...

Szabad visszavonni ezt a képtelen és teljesen igazságtalan elképzelést!