Isten tenyerén

Isten tenyerén
"Életem ott van Isten tenyerén azért nem félek én. Bármi fáj nekem, mosolyog a szemem. Száz jajszó között is bízom vakon, hitem fel nem adom. Rám törhet vadul ezer baj, veszély, Isten így szól: Ne félj! Miért is? Mitől is félhetnék én? az Isten tenyerén!"

2018. január 1., hétfő

Emlékezz az útra...


Az óév esti "évértékelés" mára maradt, mert a családom igényt tartott rám, s őket választottam az emlékezés helyett, aztán gyorsan, jóval éjfél előtt (elsőként) el is aludtam... :-)

Az elmúlt évben sem unatkoztunk, az már biztos. Ami viszont a legfontosabb, hogy az Isten velünk volt mindenben és egy csomó dologtól megőrzött bennünket. Én bizony csodákat éltem át több soron is...
De nézzük csak szépen, sorban:
Január első tanítási napján korizni voltunk a sulival Dunaújvárosban. Először nem mertem megpróbálni jégre menni, mert még sosem volt korcsolya a lábamon, de aztán engedtem a csábításnak és nem bántam meg. Féltem, hogy majd jól beégek a gyerekek előtt a bénázásommal, de nem így történt és egy jó élménnyel lettem gazdagabb.
Az év elején volt egy kicsit ijesztő problémám - túl sokat kívántam inni, állandóan szomjas voltam. Emiatt orvoshoz kerültem, vizsgálatkora jártam, de az eredménnyel már nem jutottam vissza az orvoshoz, mert képtelen voltam időpontot kapni. Viszont a probléma megszűnt, úgyhogy egy idő után nem is erőlködtem tovább.
Farsangkor az én "gyerekeim" közül is táncoltak páran, ami eszembe juttatta, hogy hamarosan bizony ők is el fognak ballagni. Büszkén néztem őket, ahogy a szép ruháikban, élvezettel keringőztek a végzősökkel. Az idén sírni is fogok, az biztos... :-)
A múlt tanévben két új gyerek is jött az osztályomba - egy fiú és egy lány. Örömmel éltük át közösen, hogy ez a váltás mindkettejüknek a javára vált, és az egyikőjük személyében új "motort" is kaptunk az osztály számára. Az egyik "fiammal" nagyon sokat kellett foglalkozni, beszélgetni, mivel karácsonykor elveszítette idős édesapját, akivel addig együtt élt, és az édesanyja családjához került.  Ezt igen nehezen dolgozta fel, aminek csúnya következményei lettek a magatartásában. A nyáron táborozni is elvittük, beszélgettünk anyukájával, nevelőapjával, s mára elmondható, hogy sikerült feldolgoznia ezt a nehéz traumát, újra a régi - vagy inkább új (!), és koncentráltan készül a felvételijére. Az osztályommal egyre többet lehet beszélgetni, s ez jó. Aztán, hogy mennyire adnak a véleményemre, azt nem tudom, de azt, hogy bíznak bennem, azt tudom, és ez jó. Egy hónapja is érkezett egy új lány, ami miatt elég nagy felbolydulás keletkezett közöttük, de aztán ez megoldódott. Mikuláskor megnéztük velük "A viskó"-t. Szem nem maradt szárazon, és komédiázás nélkül végignézték, bár féltem, hogy nem így lesz. És bizony el is gondolkoztak rajta. Egyikőjük megjegyezte utána:
- Én is akarok találkozni Istennel! - Bár találkozna is vele! Megoldódnának a problémái...
Szívem egyik csücske ez a társaság, annak ellenére, hogy a tanulást nem viszik túlzásba és emiatt állandóan szájalni kell velük. De nem várom az év végét, amikor el fognak menni...
Február végén megkeresett egy lány, aki felvételire készült, hogy segítsek neki felkészülni énekből. Nem sok kedvem volt hozzá, de örülök, hogy végül elvállaltam. Sikerült kinyitni a torkát, ami nekem legalább akkora élmény volt, mint neki. Közben pedig nagyon jókat beszélgettünk, és egy nagyszerű teremtést ismerhettem meg benne. A felvételije sikerült és most tanítónéninek készül.
Februárban volt a Kalevala est a Művelődési Házban, ahol a mi gyerekeink is felléptek. Nem voltam szégyenlős, a mutogatós dalainkkal Istent dicsértük ott is. Büszke voltam a kis furulyásaimra, nagyon ügyesen muzsikáltak - gyermekdalokat két szólamban, meg egy reneszánsz kis kórusművet 3 szólamban. Gyönyörűen énekelték a finn himnuszt is, amit előtte az énekórákon tanultunk meg és nagyon szerették énekelni. Szépen sikerült kiállnunk a város elé ezen az alkalmon, és örültem, hogy része voltam én is ennek - változzék már végre a vélemény rólunk, mert van miért! :-)
Az iskolánk születésnapján ugyanazt a műsort mutattuk be a szülőknek, gyülekezeti tagoknak, mint a Kalevalán. A gyerekek ismét ügyesek voltak. Ezután egy diavetítést néztünk meg, amit én állítottam össze az elmúlt egy esztendőről. Szép alkalom volt ez is.
Márciusban a Március Idusa gálaműsorán énekeltünk a Nőikarral, ami után díszvacsorára voltunk hivatalosak. Zsombor is szerepelt a két darabban, amit aznap este a helyi színjátszók nagy sikerrel adtak elő. A vacsorán ajándékot is kaptunk - Molnár Miklós helyi származású operatőr egyik regényét, mely helyi történeteket dolgoz fel. Miután elolvastam, beszereztem a másik regényét is. Mély benyomást tettek rám ezek az írások, aminek következménye lett...
Régi terv volt, hogy a hajdani polgári iskolánk történetét meg kellene írni. Sokat kutattam már a témában, és bizony olyan részletekre is bukkantam, amik nem túl dicsőségesek, sőt nem is illenek egy keresztyén iskola életéhez. Emiatt nem mertem belefogni. Mert mégis, hogyan lehet 30 iskolai évet úgy megírni, hogy az ne száraz adathalmaz legyen, meg még a többi fenntartásom a dologgal kapcsolatban. Egyszer egy nyugdíjas pedagógusnak, akivel értekeztünk a témában, megemlítettem, hogy ebből regényt kéne írni. Akkor még nem gondoltam komolyan, hogy tényleg. De miután elolvastam az emlegetett regényeket (kicsit későbbi korból), egy reggel arra ébredtem, hogy meg kell írnom (nem saját akaratomból, felülről jövőből). Legnagyobb meglepetésemre a gondolatok is elkezdtek jönni, hogy hogyan. Tehát március 23-án nekiálltam írni. Rengeteget nyomozok közben - interneten, levéltárban, beszélgetésekben, és rendkívül izgalmasnak találom az egészet. Lassan haladok, mert még 11 tanév hátra van, de amikor megakadok, mindig jön az újabb segítség odaföntről - egy beszélgetés, egy ötlet, egy újabb puzzle-darabka. Hihetetlen, ahogy vezet ebben a munkában Isten. Mert a magam gyarlóságával nem gondolom, hogy véghez tudnám vinni ezt a nagy munkát, de ő mindig továbblendít. Ez a munka engem lep meg a legjobban, de nagyon jó. Számos áldását tapasztalom meg már most. Közben nyomozom a családom történetét is, hiszen az is részben belekerül, mivel nagymamám vecsei származású, rokonai részesei az iskola történetének. Ez az írás az év egyik legfantasztikusabb dolga.
Április 9-én az iskolásokkal színházban voltunk, mert egy pályázaton jegyeket nyertek. A "Sajtkirály" című mesejátékot néztük meg Dunaújvárosban. Ez azért volt nagy élmény, mert ez volt az első darab, ami elnyerte a tetszésemet abban az intézményben.
Áprilisban volt a lányaink első növendékhangversenye a zeneiskolában. Öröm volt végighallgatni, szép élmény volt ez is. 
A tavaszi szünetben Cegléden jártunk baráti találkozón. Délutánra nagyon megfájdult a fejem, és hiába vettem be gyógyszert, durva migrénem lett. És nekem kellett vezetnem. Úgy mentünk Kecskemétig, hogy alig láttam és kegyetlen hányingerem volt. A Tesconál megálltunk és a gyógyszertárban vettünk másik gyógyszert. Várnunk kellett vagy fél órát, mire olyan állapotba kerültem, hogy újra el mertem indulni. Borzalmas élmény volt, főleg úgy, hogy sötétben még ép állapotban is utálok vezetni. Már félúton jártunk hazafelé, mire normális állapotba jutottam. Végig azon imádkoztam, hogy csak balesetet ne okozzak... Nagyon durva volt. De az Isten megőrzött és épségben hazahozott minket. 
Április végén a zeneiskolában családi vetélkedőn vettünk részt, melynek témája Kodály Zoltán volt. Érdekes feladatokat állítottak össze. Mi egy másik családdal kerültünk egy csapatba. Izgalmas volt, tetszett a játék, s végül megszereztük a harmadik helyezést. A vetélkedő után szülő-diák koncert volt, amin  én is zongoráztam a lányokkal. Jobban izgultam, mint ők. :-) Emlékezetes marad ez a nap is :-)
Janka egész jól vette az akadályokat Kecskeméten - kivéve angolból. Mondjuk, bukdácsolás határán állt. Kiderült, hogy mamáék az érettségi szünetben Görögországba mennek és Janka szeretett volna elmenni velük. Megkötöttük az alkut - ha nem szerez addig 3-nál rosszabb jegyet angolból, mehet. Nem szerzett. Sőt, a tanár meglepetésére 5-ösöket kezdett hozni. Azóta is jól veszi az akadályt, egyre jobban megy neki. Görögország pedig életre szóló élmény marad a számára :-)
Húsvét után elkezdtem járni a Népdalkör próbáira. Lajos bácsival, a vezetővel sokat beszélgettünk korábban, tudtam, hogy szeretné átadni már a stafétabotot, s megígértem neki, hogy szívesen elvállalom, ha és amikor úgy gondolja. Persze kérdés volt, hogy elfogadnak-e, én is hogyan fogom érezni közöttük magamat stb... Eleinte nagyon furcsa volt. Egészen máshogy működnek, mint a Nőikar. Nehezen szoktam meg, főleg azt, amikor a legváratlanabb helyzetekben Lajos bácsi azt mondta, hogy akkor most te jössz - mármint vezénylésben. Nagy pedagógiai érzékkel vezetett be a munkába, és egyre otthonosabban éreztem magam közöttük. A nyár elején már fellépésekre is mentem velük, és ősszel, a helyi dalos találkozó alkalmával teljesen átadta nekem a munka java részét. Persze ő is ott van feleségével együtt, és ez így van nagyon jól. Úgy érzem elfogadtak, és amióta átvettem a stafétát, azóta szaporodott is a létszám, ami örvendetes.  
Május közepén Nagykőrösön az Arany-emlékév kapcsán énekkari találkozót szerveztek a református általános iskolák számára. Nem volt sok résztvevő  - sajnos, de mi elmentünk. Erre az alkalomra egy Arany János verset is megzenésítettem, azt is előadtuk - gitárral, furulyával. Szépen sikerült. A gyerekeknek hatalmas élményt jelentett ez a találkozó, és bizony nekem is. Nagyon megérte elmenni. :-)
Ez után a szép élmény után hamarosan kaptuk a döbbenetes hírt - apósom egyik pillanatról a másikra meghalt. Szívinfarktust kapott. Zsomborral elmentünk segíteni anyósomnak, így pár napot ott töltöttünk. A temetésre mamáék hozták el a gyerekeinket. Amilyen rossz maga az esemény, mégis olyan jó volt végigélni, hogy segíthettünk, jókat beszélgettünk. Egészen más volt így végigélni az egészet, mintha csak megérkeztünk volna a temetésre. A temetés után két nappal született meg az aktuális legifjabb unoka...
A Nőikarral készültünk a Református Zenei Fesztiválra, de több dolog miatt végül nem mentünk el.
Pünkösd vasárnapjának délutánján Szeremlén jártunk. Erről bővebben írtam itt, úgyhogy most nem ragoznám hosszan. Nagyon jó volt visszamenni gyermekkorom színhelyére, és örülök, hogy a gyerekeimnek is annyira tetszett, hogy azt mondták, csináljunk ilyen programot máskor is.
Június 13-án a helyi tehetségnapon szerepeltünk a gyerekekkel. Barni zseniálisan elreppelte Petőfi: Disznótorban c. versét, a furulyásaink ismét ügyesen játszottak, és a lányaim is zongoráztak. Klasz volt. 
Közben a gyülekezet elektromos zongorája-orgonája tönkrement, szerelőt kellett keresni hozzá. Kecskeméten találtunk egyet, aki nagy nehezen talált hozzá kütyüt, amit ki kellett benne cserélni - jó drágáért. Azóta jól működik, nem tudom meddig...
A regényírás kapcsán többször meglátogattam Kecskeméten jártamban Borbély Etelka nénit, aki régi polgárista volt, aztán hosszú ideig tanított és nyugdíjas korában Kecskemétre költözött, nekem itt volt kollégiumi nevelőm három évig. Sok-sok érdekességet mesélt, és neki meg is mutattam, ami eddig készen volt az írásból. Véleményezte és tanácsokat is adott. 
Zsombornak ebben az évben is számos tanfelügyelet jutott, amire részben én vittem el, részben Gábor vagy apu. Az utolsó már tanítási időn kívülre esett, így a gyerekekkel bejártuk Tatát, amíg ő dolgozott. Erről is írtam bővebben, nem ismételném magam - klassz kirándulás volt.
Június végén voltunk Erdélyben ifi táborban. Sok szép élménye közül a Fotosmartonoson tett kirándulás volt most a legkiemelkedőbb, aminek későbbi hatása is volt. Ja, és Janka és barátja szívügye is itt kezdődött, csak ők azt akkor még nem tudták... :-) Erdélyhez tartozik az is, hogy amikor odafelé utaztunk, itthon a kutyánk utolsó óráit élte... Ez megpecsételte az ottlétünk hangulatát.
Erdély után volt a gyerekhét, amikor Jankával mi itthon maradtunk és nagyüzemi festést rendeztünk - aminek sajnos Teki itta meg a levét. A festék gőzei miatt megbetegedett - megvakult, étvágytalanná vált, és most decemberben elpusztult.
A 18. házassági évfordulónkon moziban voltunk Kecskeméten, amire a kitűnő bizonyítványú gyerekeink nyertek ingyen jegyet.
Voltam levéltárban is, aminek az ott dolgozók bizonyára nem örültek annyira, mert igencsak megdolgoztattam őket, viszont rengeteg új anyaggal tértem haza.
Július közepén végre eljutottunk odáig, hogy egy hosszú hétvégére elmentünk nyaralni családostul - ennyi jutott nekünk ezen a nyáron. Várakat néztünk, fürödtünk a Balatonban. Rövid volt, de nagyon jó élmény.
Pár nappal később megszületett Dóri húgom kisfia, ötödik Horváth András (Gábor) a családban. 
Augusztus első hetében volt az Alkotótáborunk, amire sok olyan gyermek érkezett, akikre nem is számítottunk, viszont nagyon örültünk jelenlétüknek. Délelőtt volt csak alkotás, délutánonként uszodába mentek a gyerekek, így én szabadon tudtam írni. Éppen akkor jártam annál az időszaknál, amiben Veronka néni sokat tudott segíteni, és emiatt sokat beszélgettünk nagy élvezettel. Sőt, egy új kapcsolatot is szerzett nekem, akivel szintén hasznos diskurzust folytattunk később e-mailen keresztül. 
Ezután pár napig a Sándor család táborozott itt. Jó volt velük is találkozni, fontos dolgokat kellett megbeszélniük a hagyatékkal kapcsolatban is.
Augusztus közepén jártunk a Nőikarral a Bakonyban. Csodás kirándulás volt, amiről szintén tartalmas beszámolót írtam korábban. Ennek hatására készült el egy bakonyi népdalokból összeállított népdalfeldolgozásom - egyenlőre rendes kotta és zongorakíséret nélkül, de többször is előadtuk az ősszel.
Augusztus végén IKT továbbképzés volt az iskolában, aminek eredményeként végre én is teljesen ki tudom használni az interaktív táblámat - új laptopot vettünk, mert a régi már nem bírta a strapát, erre végre felkerült az interaktív tábla programja, végre lett Mozaikos rendes hozzáférésem az énekkönyvekhez, szóval minden készen állt az évkezdéshez. A termem is átrendezésre került - az egész iskolával együtt, mivel iskolánk bekerült a Kollégium Plusz programba, aminek következtében a kastély felújításra került, kiköltöztek belőle az alsós tantermek (a 4. kivételével) és a helyükön szobák alakultak. Az alsósok átköltöztek a nagy épületbe, ami miatt a nyolcadikosaim leköltöztek a művészeti terembe. Szóval volt nagy átalakulás, rámolás, nagy hajrá most is évkezdés előtt. 
Augusztus utolsó hétvégéjén Mátraházán és a Kékestetőn kalandoztunk. Erről is írtam. Legemlékezetesebb része a napnak, mikor a két kislány elveszett az erdőben... :-)
Szeptember közepén voltunk Martonvásáron, ami maradandó élmény lesz mindannyiunknak, s hozadéka, hogy Zsombor meghívta a Langaléta Garabonciásokat a Teleki napunkra - és el is jöttek, ami megkoronázta azt a napot is.
Barni sajnos abbahagyta a kajakozást - helyette kockul. Igazi kamasz. Kegyetlen poénjai vannak, de néha nagyon idegesítő - főleg a húgaival. Amúgy még mindig szeret sokat beszélgetni, ami jó.
A lányok folytatják a zongorázást, s miután Teri néni kitalálta nekik a gyakorlólapot, szárnyakat kaptak a gyakorlás terén is. Új szolfézstanárt kaptak, ami azt jelenti, hogy újnál vizsgáznak majd, de még mindig én kínlódok itthon velük - ezt a részét nem szeretik. Az új tanárt viszont ismerjük, Zsombor is, és én is tanultunk vele együtt itt-ott, úgyhogy ez jó.
Október első hétvégéje elég sűrűre sikerült. Pénteken a gyerekeink és a Nőikar részvételével tartottuk a megemlékezést az aradi vértanúkra. Szombaton volt a dalos találkozó, ahol két kórust kellett már vezényelnem, s megkaptam a stafétát a Népdalkör irányítására. Uh. Biztosan komolyan gondoltam én ezt? Nem csak én kérdeztem ezt magamtól, de a többiek is. A Nőikarban többen tartottak tőle, hogy akkor az majd megszűnik, vagy összeolvasztom a kettőt. Megnyugtattam őket, egyiket sem szeretném.
Egy héttel később volt a Teleki nap, a Kollégium Plussz megnyitójával közösen. Az államtitkár úrhoz igazodva állandóan változott, mi hogyan és mikor lesz. Már az idegbaj kerülgetett bennünket a sok változtatástól. A nyáron beszereztem egy énekgyűjteményt, amit a dunántúli reformátusok adtak ki és karaoke feldolgozások is tartoznak hozzá, ebből tanultunk a gyerekekkel néhány dalt. Nagyon élvezték. Mivel éppen ezen a napon volt Lukácsy Imre, polgári iskolai alapító lelkész 150. születésnapja, egy ppt-t is készítettem megemlékezésként az ünnepségre. És ez volt az első (de nem utolsó) alkalom, amikor immár 3 kórust kellett 3 különböző műsorral vezényelnem egy ünnepségen belül... Kicsit sem voltam ideges... Biztosan akartam én ezt???!!!! Igen. A nap egyébként nagyon jól sikerült, készült róla videós és írásos beszámoló is, a suli honlapján megtekinthető.
Október 23-án a Petőfisek készültek az ünnepi műsorral, és bizony le a kalappal, zseniálisan jó műsort készítettek, igazgatónő pedig az utóbbi évek egyik legjobb ünnepi beszédét mondta el nekünk. A könnyem is kicsordult... Fantasztikus volt.
Az őszi szünetben megemlékezést szerveztem Berde Károly egykori tanító, cserkészparancsnok emlékére. A helyi újságban egy 4 részes cikksorozatom is megjelent az életével kapcsolatban. Erről is beszámoltam elég bőven itt, így nem részletezném. A sok kételyem ellenére (minek kell ezt csinálnom???) érdemes volt megszervezni, sokaknak szerzett örömöt, s a temetőben átélt természeti csoda pedig felülmúlhatatlan... :-)
A szünet végén Liszkán voltunk anyósomnál többedmagunkkal segíteni. Kerítést kellett volna húznunk a helyi közmunkásokkal, de ők túlságosan is ráértek, s  úgy gondolták, eldolgozgatnak rajta 1,5 hétig, igaz, mi két nap alatt akartuk befejezni... No, de mivel a mi akaratunk nem tudott érvényesülni, így legalább kipucoltuk a sok vadhajtástól, lemetszett ághegyektől a kertet, ami legalább hasznos tevékenység volt. 
Időközben Zsombor is beállt a Népdalkörbe énekelni, erősítve a férfiszólamot, s vonzott magával mást is mindenki örömére. Szabadszálláson már így énekeltünk együtt novemberben.
A szünet után kezdtem el szervezni a Kodály megemlékezést. Azzal kezdődött, hogy a három kórusnak három különböző műsort kellett összeállítani úgy, hogy nem tudtam, a másik két kórus mit fog csinálni. A gyerekekkel nehezen ment néhány dal tanulása, s közben Barni igen bohóckodott a próbán - akkor találtam ki, hogy oké, mutogassuk el a dalokat. És bejött. Nagyon is. Tetszett nekik, szerették próbálni. A vásárost meg pláne, főleg, amikor elkészültek a papírállatok... :-) A Népdalkör csokrától kicsit féltem, mert merőben más stílusú dalok voltak ezek, mint az eddig megszokottak. Nehezen tanulták, s fejből nem is ment (nekem sem). De ez is jól sikerült ennek ellenére is. Bár Zsomborral irdatlan kacagás tört fel belőlünk, mikor a felvételt először meghallgattuk, mert az utolsó dalnál a "lomzati bom-bom" helyett végig "lomzati bon-bon" szól... Nekem ez élőben nem tűnt fel (valószínűleg, mert én nem azt énekeltem és ha éneklek, kevésbé hallom mit énekelnek a többiek), de ez bizonyára értelmesebb szöveg, mint az eredeti... :-)) A szívem csücske mégis a legújabb népdalfeldolgozásom lett, amitől minden próbán lúdbőrzött az egész Nőikar is. Három Kodály által gyűjtött népdalból állítottam össze: Felülről fúj az őszi szél - Udvaromon jegenyefa virágzik - A citrusfa levelestül, ágastul. Olyan drámaira sikerült, hogy Lilla kisfia sírva fakadt tőle az utolsó próbán, amikor hallotta... 
A vetélkedővel is sokat kellett dolgozni, de könnyebbséget jelentett, hogy megvoltak a 10 évvel ezelőtti vetélkedő anyagai, és csak átalakítani illetve kibővíteni kellett azokat.
Az egész megemlékezés (vetélkedő, hangverseny) szervezése közben az volt a legjobb, hogy segítőkre találtam, és nem gáncsoskodott senki, hanem mindenki pozitívan állt hozzá. Azt is mondhatom, bizonyos fokú összmunka zajlott a két iskola között, amire régen nem volt példa, és igen jó érzéssel töltött el. Hihetetlen, de még a vegyeskar vezetőjével is normálisan tudtunk kommunikálni, és a hangverseny után, másnap a városi karácsonyra szervezett flashmobon, amit ő szervezett, mi is részt vettünk. Szóval áldásos volt ez a megmozdulás is, hiába szidtam ismét magam, hogy mi a fenének kell nekem már megint pluszt szervezni...
A Kodályos hét egyébként igen sűrű lett - kedden elment a családunk utolsó nagyik korosztályába tartozó időse, Kereszt is. 100 éves volt. Keresztanyámé minden csodálatom, aki őt is, mint előtte az összes többieket is, akikkel egy fedél alatt lakott, elgondozta halála órájáig. Szerdán ünnepeltük a Népdalkörrel Lajos bácsi 85-ik születésnapját, ami igen jól sikerült, szép pillanatokat sikerült szereznünk neki. Csütörtökön volt a vetélkedő (közben Márti belázasodott, begyulladt  a torka), pénteken a koncert (Márti a betegsége miatt lemaradt róla), szombaton a városi karácsony, miközben Mártit ügyeletre kellett vinnem, mert hatalmas vörös foltok lepték el a lábát, ami viszketett, a hasa meg tele lett tűszúrásnyi pöttyükkel - tüszős mandulagyulladás, gyógyszerváltás, utolsó héten nuku iskola...
Az iskolai karácsonyig már csak egy hét volt hátra. Tudtam, hogy a két műsorra nem tudunk egyszerre készülni az énekkaron, ezért az iskolai műsorra az áhítatokon tanultuk a karácsonyi énekeket - úgyis kellett tudnia minden szereplőnek, akár énekkaros, akár nem, a többieknek pedig nem árt, ha tudják ezeket a szép énekeket. Szóval idő híján a karácsonyi műsor két, de leginkább egy hét alatt állt össze végleges formájára... Ennek ellenére nagyon szépen sikerült... :-)
Ez a hét megint nem a nyugisak közé tartozott: kedden volt Kereszt temetése, ahová nem tudtam, el merjük-e vinni Mártit, nehogy megfertőzze az éppen szülés előtt álló unokatestvérem gyerekeit. Mivel azonban nem tudtuk hová tenni és már a betegség meg a gyógyszer végén járt, elvittük. (István bácsi megkérdezte, mikor kezdődik a téli szünet - kapásból rávágtam, hogy 27-én...) Szerdán a zeneiskolában volt növendékhangverseny, ahová Márti szintén ment, mert nem lehetett máshogy, de addigra legalább már teljesen jól is volt. Pénteken lezajlott a csendesnap, majd az iskolai karácsony, a kettő között, délben pedig egy esküvő, amin orgonálnom kellett. Szombaton betlehemezni mentünk, mert máskor nem tudtunk volna. 
Vasárnap istentisztelet, este gyülekezeti karácsony. Úgy volt, hogy a kettő között még a lakásotthonokba is megyünk bábozni, de ezt visszamondták, mert az idén hazaküldték az összes gyereket. (Nem sírtam miatta...) 26-án szokás szerint Kispesten voltunk Ablonczy-karácsonyolni. Jó volt nagyon. Ági néni érdekes dolgokról beszélt, csinált egy totót is, a 12+1-ből 12 jó válaszunk lett!!! :-) Volt nagy örömködés - pedig nem voltak könnyű kérdések, csak én éppen nemrég olvastam nagyapám könyvét, amiből tudtam a válaszokat... :-) Utána Etával jót beszélgettünk, s miután 5. András jelezte, hogy inkább hazamenne, már indultunk is. 
A szünetben anyósomnál is jártunk. Ez az út valami hihetetlen volt, nem is találok rá szavakat. Miután kimerültségünk tetőfokán voltunk mindketten, Zsomborral nem voltunk éppen rózsás hangulatban egymás felé - fogalmazzunk így. Mikor elindultunk, az M6-on elkezdett villogni rám valaki, akit megelőztem. Nem tudtam mire vélni, mentem tovább. 120-130 km/h. Az M0-án azért kevesebb, de ütemesen haladtunk. Az M31-en valaki mellém jött, rám dudált és mutogatni kezdett, de nem értettem, mit mutogat. Piszok idő volt, egyfolytában esett az eső. De csak nem hagyott nyugodni, mi a fenét mutogat a pasi, így megálltam egy felüljáró alatt, hogy legalább az eső ne essen ránk. Megnéztem a kocsi hátulját, semmi. Oldalra mentem - tök lapos jobb hátsó, füstölgő kerék... Észre se vettem, hogy defektes gumival száguldozok 120 km-en keresztül az autópályán... Zsombor elkezdte levarázsolni a pótkereket, én kiraktam a háromszöget. Két perc sem telt el, megállt mögöttünk egy sárga S.O.S. autó. Nem hívtuk, éppen arra járt. Segített. Jó, hogy jött, mert így könnyebb volt megoldani a problémát. Búcsúzóul mondtam neki, hogy bizonyára Isten küldte... :-) A rossz kereket persze a csomagtartóba kellett tennünk, mert a pótkereket tartó cucc eltört, egy műanyag csatt tartotta a helyén... Innentől vége volt a száguldozásnak, s már majdnem kirügyeztünk, mire anyósomékhoz értünk. DE ODAÉRTÜNK. Sőt, délután Újhelyben a kereket is ki tudtuk cserélni - egy 10-es szög szedte szét a gumit, így két új gumit kellett vennünk. Mivel nem tudtam, a pótkeréken milyen őskövület lehet, az egy éves bal hátsó guminkat, ha már úgyis le kellett cserélni, rátetettem a pótkerék felnijére. ISTEN VIGYÁZOTT RÁNK. Fontosak voltunk neki. Ebbe a történetbe bele is halhattunk volna. Zsombor este beleakadt egy filmbe: Mennyei csodák. Reggelre rájött, hogy nem marnunk kéne egymást, hanem hálát adni a csodákért, amikkel Isten körülvesz bennünket. Mikor hazaértünk, együtt is megnéztük. Csak annyit tudtam mondani, újra békességet lelve a párommal, hogy Istennek nagyon fontosak vagyunk, mert vigyáz ránk, vigyázott ránk egész esztendőben. Fontosak vagyunk neki annyira, hogy még a hülye fejünket is helyre tudja billenteni, amikor az szükséges. SDG

2017. december 30., szombat

Mennyei csodák

Egy gyönyörű film, amit mindenkinek érdemes megnézni :-)

Karácsony az iskolában :-)


Növendékhangverseny a zeneiskolában karácsony előtt :-)



Kreatív Mikulás :-)


Kodály Zoltánra emlékeztünk

A december java ezzel a készülődéssel telt el számomra. Vetélkedőt szerveztem a helyi általános iskolásoknak (6-8. osztályos korosztály) és egy koncertet a helyi énekkarok részvételével. Mindkettőben sok segítséget kaptam, amiért hálás vagyok.
Mindkét rendezvény szépen sikerült. A gyerekek jól érezték magukat a vetélkedőn, talán kicsit jobban megismerkedtek Kodállyal és talán kicsit közelebb kerültek a komolyzenéhez. Mindenesetre egy jó élménnyel gazdagabbak lettek. 
A koncert is szép élmény volt azoknak a keveseknek, akik az éneklőkön kívül eljöttek meghallgatni. Nem lehetek elégedetlen mégsem, mert a Művelődési Ház nagyterme majdnem teljesen megtelt.  A videót megnézve lehet, hogy úgy tűnik, ez egy igen gyenge történet - nagyvárosi viszonylatokban lehet, hogy az. A helyi viszonyaink között mégis jelentős, mert mindenki megmozdult, aki részes lehetett benne, és hozta a magáét, amitől színes lett az este. Felelősséget persze csak azért vállalhatok ebben is, ami az én részem volt... 
Ami a videóról sajnos lemaradt, az a koncert végi közös éneklés. A kórusok az Adventi ének-et énekelték együtt egy szólamban, zongora és furulya kísérettel. Ezután a nézőkkel együtt bekapcsolódtunk egy kezdeményezésbe, ami éppen akkorra esett - együtt énekeltük el az "A juhásznak jól van dolga" és a "Röpülj páva, röpülj" kezdetű dalokat egy országos felhívás alapján, Kodályra emlékezve.  
Hiába szidtam magam menet közben, hogy mi a csudának erőlködök, szervezek ennyi pluszt a saját és a mások életébe, mégis úgy gondolom, megérte. :-)