Egy éve készülődtünk erre a napra. Akkor tudtam meg ugyanis, hogy kisgyermekkorom falujában Pünkösdkor újabban ismét nagy népünnepély van. Elhatároztam, hogy szeretném megmutatni a gyerekeimnek, hol éltem életem első 8 évét, és milyen gazdag néphagyomány van abban a kis faluban.
Vasárnap ebéd után útra is keltünk. Mire Szeremlére értünk, a főutcán már szép kocsisor parkolt. Én (jó?) szokásomhoz híven a templom elé álltam be. Az első, ami feltűnt, hogy a templom előtti első világháborús emlékmű igencsak megváltozott. Gyerekkoromban a lelkészlak udvarától csupán egy drótkerítés választotta el a tenyérnyi területet, ahol a szobor állt nagy bokrok között, borostyántengerben eldugva. Alacsony vaskerítése volt az utca felől ennek a kis elburjánzott zugnak, ahová bizony sokszor bemásztunk játszani, csigákat gyűjteni. Az emlékeim után igencsak meglepő kép tárult elénk...
A templom elég lepusztult állapotban van. Utoljára akkor volt renoválva, mikor mi még ott laktunk. Mondtam is a gyerekeimnek, hogy jól nézzék meg az óralapot, mert azt a papa festette le utoljára. A kőműves nem hitte el, hogy fel mer mászni az állványra és le meri festeni, s fogadott vele 10 liter borban, amit azóta is hoz, mivel papa megnyerte a fogadást. :-) Bent a templomban is nagy változások voltak. A templom belső terét gyerekkoromban egy üvegfal választotta ketté, hogy egy kisebb rész télen fűthető legyen. Nos, ezt a falat a műemlékvédelem nemrégiben kiszedette. Felmentünk az orgonához is, amin gyerekkoromban anyu játszott vasárnaponként. Mi meg kicsik mellette. Volt olyan, hogy az öcsém felmászott a karzat szélén lévő falra, s úgy jött fel a Szeremlei Mamánk, hogy le ne essen, amíg anyu orgonál... :-) Ma már nem orgonál senki. Az orgona néma, mert megszólalni sem tud, olyannyira beteg.
A templomból kijőve a Kisközbe vittem a családot. Ez a Kisköz gyerekkoromban valahogy azért nagyobb volt... időközben összement. Téglából van kirakva az alja, s nagy házfalak veszik közre, ezért igen szépen visszhangzik. Egyik oldalán az iskola épületei, másikon a lelkészlak és magánházak. Az iskola felőli oldalon lukak voltak a téglafalban, mert a gyerekek ott másztak át az iskolából, ha a labda átrepült az egyébként igen magas kerítésen. A lukak még mindig megvannak, úgyhogy a falmászó verseny is beindult... :-)
Innen a Sugovica partjára vettük az irányt, ahol már javában folyt a Pünkösdi ladikázás. A gátoldalban mondtam a gyerekeimnek, hogy itt mi régen bizony
de sokszor legurultunk a fűben hengeredve. S nem csak mi, de a két
nagyobb gyerekem is pár éve, mikor ott jártunk - nem is emlékeztek rá... A gát túloldalán legények és leányok népviseletben ültek a csónakokban, sétáltak a parton a népes érdeklődő közönség között.
A kézzel húzós komp oda-vissza szállította a szigetre a népet, fedélzetén a Bácska Banda szolgáltatta a hangulatkeltő népi muzsikát. Kíváncsi voltam a szigetre, mert
gyerekkoromban oda nem lehetett átmenni, ott volt ugyanis Kádár apánk
vadászvityillója. Most megnéztük az erdészházat is. Visszafelé a kompon megörültünk egymásnak régi iskolás barátnőmmel - ő volt az egyetlen, akit megismertem - s invitált, hogy nézzük meg az esti műsort. Mondtam neki, hogy tervben van. :-)
Visszafelé megnéztük a két házat, ahol nagyon sokat játszottam gyerekkoromban. Zsuzsa néni és Szeremlei Mama (Margit néni) házát. A kertek alatt szépen látszott a templom is :-)
Mama házával szemben bekukkantottunk az iskolaudvarba, aztán kissé arrébb az óvodáéba is, ahová jártam.
Aztán a Sz.É.K-ház felé vettük utunkat, ahol kiállítás volt a Szeremlei Néptáncegyüttes 90 éves múltjáról, fényképekkel, tárgyakkal. Meg lehetett tekinteni, hogyan készül a híres szeremlei szőttes, és leleményes népi fajátékokkal is lehetett játszani. Nagyon tetszett mindannyiunknak ez az épület, udvar és a sokféle látnivaló, ami benne volt.
Aztán átmentünk a Falumúzeum udvarára, mert ott volt a borsoskalács, s a további programok. Ahogy beléptünk, mint a villám csapott belém: itt voltak régen a lakodalmak, ebben az udvarban, nagy sátorponyvák alatt! A lakodalmas menet végén vonultak mindig a népviseletbe öltözött lányok, s táncoltak. Nagy öröm volt, amikor én is beállhattam közéjük!
 |
| Híres-neves borsoskalács |
Most telis-tele volt az udvar székekkel, árusokkal, nézelődőkkel. Már készültek a Langaléta gólyalábasok a műsorukra. Gyorsan megvettük a borsoskalácsainkat, aztán leültünk a maradék egy sornyi üres székre - az első sorba a színpad elé - még időben, mert aki később jött, álldogálhatott órákon keresztül... Langaléták humoros műsort adtak, s bizony a gyerekeimnek sem kellett több, ők is beálltak műsorszámnak. Barni volt az első bátor jelentkező - kapott egy kalapot a fejére, amit az egyik gólyalábas ostorral csettintett le a fejéről. Aztán Klári is kedvet kapott, ő körhintáztatta magát kézben. Aztán a három kicsi együtt ment vonatozni a langaléták lábai alatt létrejövő kapuk között. Nagyon élvezték a helyzetet. Utána elmentek vattacukorért, amit ők maguk készíthettek el az árusnál.
Közben az inkognitónkról kicsit lehullt a lepel, mert egy embernek megtetszett a szép családunk, s szóba elegyedett velünk. Végül kiderült, hogy kik vagyunk, s emlékezett még rá, hogy együtt focizott a papával, meg a papa akkor is már nagy ezermester lévén maga szerelte a központi fűtést a parókián a falusiak nagy megrökönyödésére.
Aztán összefutottunk egy fiatalasszonnyal, akinek barátnőm elárulta, kik vagyunk, s vele is beszédbe elegyedtünk. Az arca ismerős volt, a nevére már nem emlékeztem, csak amikor elárulta.
Jött az est egyik fénypontja - Szalonna és Bandája koncert. Fantasztikusan jó volt. A csodás muzsika mellett az összekötő szövegek is humorban bővelkedtek. Szalonna - "Azt hiszem, a nyári szezon után nevet kell változtatnom Tepertőre, mert kisül belőlem minden zsír..." :-) Egy másik: Erdélyben járt valakinél (nem emlékszem kinél), aki megkínálta a saját különleges pálinkájával, s várta, hogy kitalálja, miből készült a nedű. - Bodza? - Á, nem! Az bárkinek lehet! - Mi lehet? Rózsaszirom? - Nem! - Szabad a gazda! - Narancs-banán! - Az meg hogyan, hiszen itt Erdélyben egyik sem terem meg! - Nem ám, de én egy nagy üzletlánc egyik áruházában dolgozom, s összegyűjtöttem a kikukázott gyümölcsöt, s azt pároltam le!
A program már elég nagy csúszásban volt, s a gyerekek kezdtek fáradni, de még kicsit maradtunk a gálaműsoron is, mert szerettem volna, ha látják, micsoda kincs van ebben a faluban, ahonnan ered az én népzene, néptánc iránti szeretetem is. Szájtátva figyelték a velük egykorú gyerekeket, s a felnőtteket is, akik úgy dobbantottak a színpadon, hogy a mellkasunkban is éreztük. Csodás volt, amit produkáltak. Sajnos nem tudtuk végignézni az egész műsort, mert egyrészt feltámadt a szél és nagyon kezdtünk fázni, másrészt már 1/2 10 volt, s még haza is kellett jönni.
Nagyon nagy élmény volt mindannyiunknak ez a délután. Ízlett a borsoskalázs, elvarázsolt a muzsika, a tánc, jót szórakoztunk a játékokkal, programokkal. Olyannyira jól érezték magukat, hogy kedvük van visszatérni is... Tudtam, hogy el kell vinnem őket ebbe a Sárközi varázsfaluba :-)
