Egy február végi szombat éjjel ismét ébren hánykolódtam az ágyban. Sokadszor vitatkoztam gondolatban valakivel, aki folyamatosan betett a munkámnak, az iskolának és az iskola énekkarának azzal, hogy a gyerekét sorozatban nem engedte el a szereplésekre. Nagyon dühös voltam, hiszen ezzel a gyerekének ártott a legtöbbet. A hozzáállásával ugyanis azt tanítja neki, hogy nyugodt lélekkel, következmények nélkül cserben lehet hagyni bárkit (rokonokat, iskolatársakat), akik számítanak rá, számítanak a jelenlétére. Csak pörögtem és pörögtem, fogalmaztam a gondolataimat, amivel jól be akartam neki olvasni egy adandó pillanatban. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy mekkora hülye vagyok én. Semmi értelme annak, hogy a gondolataimmal vitatkozok ahelyett, hogy aludnék. Másnap toppon kell lennem - kísérnem kell a szegedi egyetemisták zenekarát olyan dalokkal, amiket még sose hallottam, délután meg az iskola születésnapja lesz, amit le kell vezényelnem, hiszen az én feladatom volt a műsor szervezése és lebonyolítása. No, itt megint felpörögtem. Miért kell állandóan bojkottálni a munkámat?
Aztán imádkozni kezdtem. Elmondtam az én gondviselő atyámnak, hogy ez a helyzet engem iszonyúan dühít, hogy látom, hogyan teszi tönkre az érzelmi zsarolásával a családját ez a valaki, hogy mi hiába segítettünk neki számtalanszor, most az a hála hogy folyamatosan belénkrúg - persze nem szemtől szembe, mert ahhoz gyáva. Elmondtam, hogy mindez dühít, elkeserít és nem tudok vele mit kezdeni, itt senki más nem segíthet, csak Ő.
Aztán elaludtam. Azt álmodtam, hogy az iskola nagy épületéből megyek át a kastélyba az elsősökhöz. Közben arra lettem figyelmes, hogy a gátnál rohamosan emelkedik a Duna vízszintje és már a szomszéd felől is hömpölyög, 2 másodperc és magával ragad és végem. Nagy levegőt vettem, hogy valameddig bírjam a vízben, aztán... a víz nem ragadt el. Az iskola kerítésénél mintha körben egy üvegfal lett volna, ami nem engedte be az áradatot. Mindenhol hatalmas víz volt, de nem jött be az udvarra. Csapzottan riadtam fel az álomból.
Reggel a következő igeversek voltak az Útmutatóban: "Az Úr megőrzi lábad a csapdától." (Példabeszédek 3,26) - "Jézus így imádkozott: Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól." (János 17,15). De volt még két másik Igevers is arra a vasárnapra: "Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja." (1 János 3,8) - "Segítségül hív, és én meghallgatom - így szól az Úr -, vele leszek nyomorúságában, kiszabadítom és megdicsőítem." (Zsoltárok 91,15)
Kaptam választ a vergődésemre, az imádságomra. Bármi történjék is, az Isten velünk van. És ha Ő velünk van, akkor mindegy, hogy ki van ellenünk.
És a gyermek nem érkezett meg a szereplésre, mert nem engedték el, és ez nekem rendkívül rosszul esett ismét. És másnap, bár a szívem szakadt meg, de el kellett neki mondanom, ahogy ezt másokkal is megtettem, hogy aki rendszeresen cserbenhagyja az énekkart, az nem akar énekkaros lenni, s ezután nem kell énekkarra járnia. Nagyon rosszul esett neki, mert ő nagyon szeret énekelni és szeret énekkaros lenni... De minden tettünknek van következménye, és ezt mindenkinek meg kell tanulnia. Aki folyamatosan cserbenhagyja a körülötte élőket, arra egy idő után senki nem számít és azt veszi észre, hogy egyedül maradt...
És egy kedves fejlemény - a kedves szülő bemószerolt (kvázi feljelentett) a felettesünknél egy levélben, ahelyett, hogy a szemünkbe mondta volna, hogy nyilvánosan kérjek bocsánatot a gyerekétől, meg a többi... Ehhez azonban gyáva. De könyörgöm... nem én vagyok az, akinek bocsánatot kellene kérnie... A gyerekkel most sincs semmi problémám, és ugyanolyan jó hangulatban vagyunk együtt az órákon, mint korábban... A hiba nem az én készülékemben van...
