Osztálytársam volt. Évekig a padtársam is. 5 éve derült ki, hogy agydaganata van. Sokszor műtötték, végigjárta ennek a nyomorult betegségnek minden szenvedését. Közben szívesen beszélgetett minden ismerősével, akivel összefutott. Osztálytalálkozót akart mindig szervezni, de ebből nem lett semmi.
Nagypénteken ment el, ma kísértük utolsó útjára. Nagyon sokan voltunk a temetőben. Az osztályunknak kicsit több, mint fele tudott ott lenni. Sírt az Ég is... borzasztó régen nem esett már eső, de a temetés alatt végig zuhogott... ahogy vége lett a szertartásnak, az Ég is abbahagyta a siratást...
Sokat imádkoztunk Érte az imaközösségben. Azért is, hogy megtalálhassa a békéjét Istennel. Bennem mindig ott volt, hogy jó-jó, hogy imádkozunk, de valakinek szólnia is kéne egy-két szót erről Vele. De sose volt bátorságom elmenni Hozzá. Egyszer, egy évvel ezelőtt, mikor sógorom evangélizált nálunk, elmentünk Hozzá, de nem volt otthon. Azóta nem volt bátorságom... Hová rakjam a gyerekeimet? Hogy oldjam meg? Kifogást mindig találtam, de igazából csak féltem a beszélgetéstől, a bizonyságtételtől... Szégyenlem magam emiatt. Ez megint egy olyan küldetés volt, amire indított volna Isten, de én nem mertem elindulni...
"Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled,
Felfedi titkát minden szív előtt.
Egy lélekért se érjen vádja téged,
Hogy temiattad nem látta meg Őt.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!"
-Ref. Ék. 397. dicséret-
Annyira szeretem ezt az éneket! És mégsem tudtam megtenni... Könnyű elbújni a számítógép mögé, de szemtől szembe beszélgetni nehéz... Hogy fogok elszámolni Istennek a gyávaságommal?
És Ő vajon megtalálta a békéjét Istennel?
És Ő vajon megtalálta a békéjét Istennel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése