Vannak emberek, akik eljutnak arra a bölcsességre, hogy elfogadják az életet Isten kezéből olyannak, amilyen.
Dani Gyöngyi: Leugrottam egy négy emeletes ház tetejéről, mert meg akartam ölni magamat, de nem haltam meg, viszont eltörött a gerincem. Deréktól lefelé lebénult a lábam, és kerekesszékbe kerültem. Amikor magamhoz tértem, átértékelődött az életem: nem akartam meghalni többé, és nem estem kétségbe, mert nem sikerült az öngyilkossági kísérletem. Úgy éreztem, oka volt annak, hogy életben maradtam. Ki akartam deríteni, mi az. Ekkor találkoztam Istennel.
Minden hasonló traumát átélt embernek szembe kell néznie ezzel a kérdéssel vagy megtagadja Istent vagy pedig az abba vetett hit, hogy az életben maradásnak oka van. Én ezt választottam, és azóta tisztán látom az életutamat. Látom, hogy Istennek célja volt azzal, hogy most itt ülök ebben a kerekes székben. Hiszek benne, hogy én így tudok adni az embereknek valamit magamból.
Kerestem a tanulási lehetőségeket, s így kerültem a Marczibányi térre, a Mozgássérültek Állami Intézetébe. Míg ott voltam, templomba járó emberekkel kerültem kapcsolatba, de a hitéletről addig nem esett szó, amíg egyszer el nem hívtak egy ifjúsági találkozóra. Először nem akartam menni, de végül rávettek. Döbbenetes élmény volt. Azt vártam, hogy bigott, beszűkült világnézetű emberekkel találkozom majd, ehelyett nyitott, mosolygós fiatalok énekeltek, gitároztak, és nagyon jó hangulatot teremtettek. Remek prédikációkat hallottam, s mindezek hatására száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Nemsokára megkeresztelkedtem, majd egy év múlva - immár keresztényként - visszamentem a Marczibányi térre tanulni.
...Nagyon sokat segített abban a sport, hogy ne kezdjem el sajnálni magam, hanem kezdjem el élni az életemet a kerekesszékben . Ez a "terápia" annyira jól sikerült, hogy ha valaki egy ideje ismer, egyszerűen elfeledkezik arról, hogy kerekesszékben ülök. Néha még az edzőm is azt mondja, hogy álljak fel és menjek arrébb, szerintem fel sem tűnne neki, ha tényleg megtenném.
Nem szeretem, ha túl óvatosak az emberek, és azt suttogják: "Ne mondj ilyet, mert Gyöngyi itt van, és hallja", vagy "ne táncolj, mert Gyöngyi látja", holott én is nagyon jól tudok táncolni a magam módján. Vannak problémáim természetesen, de azok éppen ugyanolyan mindennapiak, mint más emberé. Nem a kerekesszék a probléma, az megoldható. Ha be akarok vásárolni például, keresek egy olyan boltot, ahol nincs lépcső.
Az én üzenetem az élni akarás és az életkedv. Fontos, ha bármi problémája van az embernek, hogy meg tudja látni a pozitív dolgokat, illetve el tudja fogadni a kereszteket. Sokan felrótták, hogy túl könnyen elfogadtam a kerekes széket. Szerintem azonban, aki már tíz éve képtelen elfogadni a helyzetét, és még mindig egyik orvostól a másikig jár, az cselekszik bután, mert elmegy mellette az élet. Én kihozom az enyémből a legtöbbet.
A lelkiismeretemmel ellenkező életet éltem. Másfelé vitt a testem, mint a lelkem, nem voltak összhangban. Semmi szerelmi bánatról nem volt szó, egyszerűen éreztem, hogy az életstílusom nem helyén való, de gyenge voltam ahhoz, hogy ezzel szembenézzek, és megoldást keressek. Úgy gondoltam, hogy ezen már nem tudok változtatni, úgyhogy inkább abbahagyom.
De Valaki azt akarta, hogy ne hagyjam abba. Ez nagy pofon volt, elgondolkodtam, észbe kaptam. Azóta olyan dolgok történtek velem, amelyek teljesen megváltoztatták az életemet.
Ez a második olimpiám Athénban az egyéni tőr számban második lettem. Ez nagy meglepetés volt nekem is és az edzőimnek is. Pekingben nem lesz csapat, úgyhogy az egyéni számokban kell jónak lennünk, ami nem lesz egyszerű, mert az ázsiaiak kijelentették, hogy Pekingből sem az olimpiáról, sem a paralimpiáról nem hozhat ki más nemzet aranyérmet. Ha megnézed az éremtáblázatot, láthatod, hogy ezt a célkitűzést majdnem maradéktalanul sikerült teljesíteniük. Félelmetes. Egyenlőre még nem ment el annyira a pénz irányába, mint az olimpia. Hangsúlyosabb a csapategység. A speciális olimpián pedig - amelyet az értelmi fogyatékosoknak rendeznek - mindenki aranyérmet kap. Láttam egyszer az egyik ilyen olimpián, hogy az egyik Down-kóros versenyző bevárta a másikat, és segített neki felállni, amikor az elesett. Ez annyira szívmelengető volt, hogy megkönnyeztem. De nálunk ilyen azért nincsen. Mi próbáljuk legyűrni a másikat uszodában, atlétikateremben vagy páston.
Úgy gondolom, hit nélkül nem lehet csinálni semmit. Az enyém doppingként hat rám. (Ez engedélyezett is.) Mindig úgy megyek a pástra, hogy előtte elmondok egy kis fohászt, amiben azt kérem, hogy Isten akarata legyen meg. Elsődleges célom mindig, hogy egy jót játsszam. Ha Isten azt akarja, hogy emellett még én legyek a győztes is, azért nagyon hálás lennék. Ha így történne, elsősorban neki köszönhetném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése