Ma Nagypéntek lévén, délelőtt is volt Istentisztelet. Janka, és Zsombor már bent voltak, mert csendesnap volt az iskolában. Egyedül tekertem be a három kicsivel. Barnabás mindenkinek hatalmas - Jó napot kívánok!-ot köszönt, akivel csak találkoztunk. Aki megkérdezte, hová tartunk, rávágta: - Templomba! - volt, akinek azt is elmondta, miért megyünk.
Az Istentiszteleten arról volt szó, hogy "A szeretet nem keresi a maga hasznát" (I. Korintus 13,5). Apu felolvasott egy történetet is, amit most begépeltem, hogy elolvashassátok. Sok tanulsága lehet ennek a történetnek, én inkább nem mondanék róla semmit, beszél ez önmagáért:
Az ékszíj és az angyalok
Kocsink egyenletesen futott Pest felé az alföldi országúton, a motor álmosítóan duruzsolt. Már elhagytuk Gyomát, de a mezőtúri nagytemplom tornya nem bújt ki még a távoli jegenyék közül, amikor feleségem svájci nyugalmával megszólalt:
- Azt hiszem, hamarosan lerobbanunk, kigyulladt az akkumulátor hibáját jelző piros lámpa.
Riadtan néztem a mellettünk suhanó irdatlan nagy kukoricaföldeket: mi lesz, ha ebben a rekkenő hőségben itt az árokparton kell letanyáznunk? Csak meg ne álljunk, mert akkor nem tudunk többé indítani! De a motor még dohogott, csak a piros lámpa villogott vészjóslóan. Végre, az egyik kanyarban feltűnt a híres torony. Soha ilyen szépnek nem láttam még. Csak odáig jussunk el!
Már elhagytuk a város első házait, ám egy kis hidacskánál lassítani kellett és akkor elindíthatatlanul legyökereztünk. A gyújtás pisszenésnyi hangot sem adott. Egy kisebb teherautó döcögött velünk szemben. Feleségem kiugrott a volán mellől és kezét segítségkérően feltartotta. A teherautó tüstént megállt és vezetője hozzánk sietett.
Ami ezután történt, azt amíg élek, a „mezőtúri csodának” fogom emlegetni. Perceken belül több izmos férfikar tolta egy mellékútra kocsinkat. Egy olaszosan göndör-fekete fiatalember vezényelte őket: Te, komám innen – te, komám onnan nyomd. Segítsünk már ezeken a szegény pestieken (lerítt rólunk). Bennünket meg egyfolytában vigasztalt, régen kaptam ilyen jó lelkigondozást. – Rá se rántsanak, háromszáz méterre van egy szerelőműhely – mondta egyikük.
- Szombat délután van – nyögtem pesti riadalommal – be se engednek.
- Semmit se féljenek, jó barát az; éjjel is segít, ha tud.
Szó nélkül beült a volánhoz, bennünket maga mögé intett, a többiek beugratták valahogy a gyújtást, s zötykölődve ugyan, de begurultunk egy parányi parasztház udvarára. Az udvaron szerelőműhely volt. Sufni-féle, de soha ilyen szépet! A kis csapat zajos bevonulására, kezét olajos rongyba törölgető fiatal mester jött elő. Valami régi masinán bütykölt.
- Komám – dörrent rá a mi olaszos-göndör mezőtúri angyalunk - , segíts már ezeken a szegényeken, lerobbantak a kishídnál. – Vártam a pesti választ: Szombat délután?
Éppen akkor begördült egy fiatalasszony is rozzant Daciájával, akit akkorra rendelt oda. A mester tétován nézett régi „kuncsaftjára”, de az barátságosan ránk mosolygott, aztán a mesterre és azt mondta: Én itt lakom, majd várok.
Hosszas vizsgálódás után kiderült, hogy elvesztettük az akkumulátort töltő ékszíjat; tartalékunk pedig nem volt. A mester bizonytalanul nézte a nyugati márkájú motort, generátort.
- Ehhez, sajnos, nem lesz ékszíj, de majd valamit kiókumlálunk.
Meghallván ezt a mi göndör hajú, újdonsült angyalbarátunk, odakiáltott egy bámészkodó szomszédnak: Siess már néhány tartalékszíjért – a sorolta kikhez, hova, valami hűtőgépet is emlegetett, amiről nyugodtan vegye le az ékszíjat s hozza mind ide. Valamelyik csak rápasszol erre a külföldi masinára.
Az autója javítására váró fiatalasszony közben eldöcögött a Daciájával, hallván riadozásunkat, mi lesz, ha időben nem érkezünk meg. Ő majd telefonál, ne izguljon a család.
Hallgatag szerelőnk behuppant a maga kopott autójába. Kiszólt az ablakon:
- Négy barátom van még ebben a szakmában Mezőtúron, végigjárom őket. Viszem a méretet, talán akad hasonló.
Én béna kocsink ülésén gubbasztottam, hol keseregve, hol fohászkodva. Feleségem fél szemmel figyelt. Szedegetem-e a nitromintet, ugyancsak lerobbant szívemre?
Közben megérkezett a mester; a drukkerek és mindnyájunk örömére az egyik ékszíj, kis igazítással, rászorult a generátor hajtótengelyére, és a motor beindult. Pesten borravalónak is kevesellték volna, amit mesterünk kért s már nagy hálálkodva indultunk volna, mikor göndör barátunk becsúszott a volán mögé; ránk hunyorgott:
- Most eljönnek hozzánk, harapnak valamit, messzi még az út Pestig!
Családja nem volt otthon. Ízlésesen berendezett, takaros, új emeletes házba tessékelt, és saját töltésű, vastag paprikás szalámikolbásszal, hófehér friss kenyérrel kínálgatott. Mi tagadás: jól esett. Evés közben – nem tudom, miért – arra gondoltam: ez az ember csak hívő lehet. De hamarosan kiderült: - aligha az. Feleségem, mintha kitalálta volna gondolatomat, megkérdezte:
- Miért teszi ezt velünk? Még a nevünket sem tudja!
- Nemrégen halt meg az apám, nagyon szerettem. Egyszerű parasztember volt. De mindig egyet mondott s ezt meg is tartom: Fiam, ha tudsz, segíts! No,ezért tettem. Az apámért. – Még a fényképét is megmutatta. Már szürkülni kezdett, búcsúznunk kellett. A kertkapuban kezünkbe nyomott egy csomagot, benne nagy darab szalámikolbász dudorodott. – meg ne éhezzenek Pestig és ha eszik, gondoljanak Mezőtúrra!
Azóta se teszünk egyebet. Rágondolunk az édesapjára és a mezőtúri álruhás angyalokra. Én egy kicsit büszkén, svájci asszonyom előtt, hogy azért ilyen magyarok is vannak, igaz, valamivel odébb Budapesttől.
És gyakran Pál apostol hajótörése jut eszembe; a Cselekedetek könyvében Lukács így ír a máltaiakról, akik nem voltak keresztyének: „… nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk, mert tüzet raktak és a ránk zúduló hideg miatt mindnyájunkat befogadtak…”
No lám, mit élhet át itt-ott magyar földön az ember, ha elveszti azt az elveszejtenivaló ékszíjat – messzi Budapesttől, de közel „Máltához”.
-Gyökössy Endre: Mai példázatok-
