Mennyit zengi a lelki békét, a szívek csendjét énekünk,
Bár künn kín és ínség üzenget sok hangos jajszóval nekünk.
Az óra, testvér, gyorsan elfut s az ember útja, sorsa zord,
Nincs rá időd, hogy álmodozva a lelked meddőn tékozold.
Ebből az éhség csal ki könnyet, az ott a fagy miatt remeg,
Házad táján sorvadva élnek éhes, lerongyolt gyermekek.
Az apjuk gyötört mély szemében a meghasonlás láza él,
Értük megmentő harcra kelni: elhívatás, testvéri cél.
Lelkek éjét oszlatni fénnyel: reád az Úr ezt bízta, lásd,
S azt, hogy hozz Krisztus szent nevével a bűnösnek szabadulást.
Az isten vérét adta értünk; láttasd, hogy szent példája hat,
S hogy áldott útját járva hittel te is adod egész magad.
Adj éjt, napot, add át erődet, add kincsedet, add szívedet,
Rontó lelkek gáncsa nem árthat, győztes csak egy: a szeretet.
A Mester lelke járt előtted s kitűzi most eléd a célt,
Munkára hát, ne késs, serénykedj Megváltódért, Királyodért.
Áldott Jézus, a földre jöttél s vállaltál értünk szörnyű kínt;
Bárcsak tudnánk, Igéd követve, mi is szenvedni, tűrni mind.
Sok szolgád, férfi, nő, ma bízva átadjuk szívünket neked;
Hogy munkánk éljen és teremjen: gyújtsd fel bennünk szerelmedet!
Monod Tivadar (1836 - 1921)
Ref. Ék. 472. ének (66. zsoltár dallamára énekelhető)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése