Valóságválság?
-Herbert Dóra-
Szécsényi szállóigévé vált mondata szerint nyelvében él a nemzet – és ez a nyelv sokat elárul használói életéről, gondolkodásáról. Manapság például burjánzik nyelvünkben az eufemizmus, a dolgok szépítése, sőt a lényeget kendőző, a valóságot elfedő szóhasználat.
Nem arra gondolok, amikor az óvatosabb fogalmazás oka mások érzékenységének tiszteletben tartása, a tapintat. Arról a jelenségről beszélek, hogy kerüljük az igazság kimondását, a valósággal való szembenézést. A médiában sokszor olyan kínosan ügyelnek a „politikailag korrekt” megfogalmazásra, hogy a nagy tapintatosság miatt gyakran rá sem lehet ismerni az igazságra.
Ma nem beszélünk házasságtörésről, hanem a párkapcsolatok felbomlásáról – így, személytelenül. A jogi, pénzügyi, orvosi szaknyelv is hűvösen távol tartja tőlünk a gyakran véres valóságot. Gondoljunk csak arra, hogy a „bántalmazottat” valójában félholtra verték, a „hitelek bedőlése” gyakran családok utcára kerülését jelenti, nem is beszélve a „művi terhességmegszakításnak” nevezett, törvényben engedélyezett magzatgyilkosságról.
Úgy gondolom, mindezek mögött az áll, hogy a ma embere menekül a valóság elől. Megpróbáljuk elhinni, hogy nincs abszolút, örök érvényű igazság, a jó és a rossz viszonylagos, mindenkinek más lehet az igaz, a jó – mintha ez is ízlés dolga volna, akárcsak az, ki mit talál szépnek, kellemesnek. Épp ezért nem nevezzük néven a rosszat, a bűnt, a hazugságot. Sőt a tolerancia jegyében el akarjuk hallgattatni azokat, akik mégis megteszik. Hovatovább a bűn létét is szívesen tagadnánk…
Mindez azonban nem teszi könnyebbé az életünket, sőt megnehezíti a világban való eligazodást; szorongást, levertséget, zavarodottságot szül. A lelkünk mélyén tudjuk, hogy rossz úton járunk, érezzük is a negatív következményeket. Mégis próbálunk hinni a szirénhangoknak, amelyek azt dúdolják a fülünkbe, hogy egy a mérce: mi esik jól nekem. Lelkiismeretünk szavát új és még újabb élményekkel igyekszünk túlharsogni.
De amíg nem nézünk szembe a problémáinkkal, megoldani sem tudjuk őket. Amíg nem ismerjük el, hogy van bűn, addig megfosztjuk magunkat a megbocsátás igazi szabadságot adó ajándékától is.
Ha merünk őszinték lenni önmagunkkal szemben, ha beismerjük vétkeinket, hibáinkat, botlásainkat és rosszindulatú cselekedeteinket, sötét gondolatainkat, máris nagy lépést tettünk a szabadulás, a megnyugvás felé. Ha vállaljuk a valóságot, és merjük az Igazság mérlegén megmérni önmagunkat, akkor megtapasztaljuk az irgalmasságot, a bocsánatot is. Irgalmasságot mindazokkal szemben, akik ellenünk követtek el bűnt – és bocsánatot saját magunk számára.
Aki felméri saját vétkeit, esendőségét, észreveszi önmaga szemében a gerendát, az képes másoknak megbocsátani. Aki pedig megbocsát, aki elengedi az ellene vétők adósságát, az megszabadul a haragtartás, a bosszúvágy, a keserűség súlyos terheitől. Fontos, hogy ezekben a helyzetekben is vállaljuk a valóságot, vagyis hogy ne azt mondjuk: „Nem történt semmi”, hanem azt: „Vétettél ellenem, de én meg akarok bocsátani.”
Nagy áldás, ha van bátorságunk bocsánatot kérni – tiszta szívből, elismerve hibáinkat és szilárdan elhatározva, hogy nem akarunk ismét vétkezni – attól, akit megbántottunk, megkárosítottunk, de mindenképpen attól is, aki azt mondta, naponta hetvenszer hétszer is bocsássatok meg egymásnak, a bűnöst pedig azzal bocsátja el: „Nem ítéllek el, menj, és többé ne vétkezzél!”
A tavaszi tisztulás, megújulás első lépése a régi, áporodott dolgok kiszórása, hogy helyet adjanak az életteli újnak. Lelkünkben is söpörjünk ki, hogy befogadhassuk a húsvét csodálatos titkát: a halált legyőzve feltámadó, immár elpusztíthatatlan életet.
