Új élet születik :-)

Nálunk minden gyerekünk érkezése külön tanulmányt érdemelne. Gondoltam, leírom most sorban őket. Jött az ötlet onnan, hogy az egyik blogban a névadásról volt szó nemrégiben. Ez nálunk is érdekesen alakult, talán tanulságos is lehet :-)

Mikor először rájöttem, valaki lakik odabenn, hihetetlenül boldog voltam. Nem sejtettem, hogy ez a boldogság nagyon rövid életű lesz. Mikor másodszor mentem az orvoshoz, már nem is élt. Elveszítettem az elsőt. Miért? Senki nem tudta megmondani. De én teljesen összetörtem.

Másodszor már bennem volt a félelem, rettegtem végig, vajon életben marad-e. Mikor mozgott, az maga volt a boldogság, mikor ultrahangon nézegethettük, az maga volt a csoda. Tudtuk, kislány lesz. Apa választotta a nevét: Janka - Isten kegyelmes. És kegyelmes is volt velünk. Egyrészt, mert Janka épségben megszülethetett és azóta is büszkék lehetünk rá. Másrészt ahogy született. Ifiórán voltunk, amikor elfolyt a magzatvizem. Elég vicces helyzet :-). Felhívtuk a dokit, aztán irány a kórház. Nem sok jóval biztattak, a testem nem volt még felkészülve a szülésre. A doki úgy döntött, hogy biztonságosabb, ha a szülőotthonból átvisznek a megyei kórházba. Itt éjfél körül bekötötték az infúziót (a legdrasztikusabb kínzóeszköz ami létezik). Zsombor végig mellettem volt, és segített észnél maradnom. Közben végig fenyegetett a rém: reggel 6-kor császár vár a műtőben, ha addig nem szülök meg. Janka úgy döntött, hogy mégis normális úton akar világra jönni, így vasárnap reggel fél 6-kor megérkezett hozzánk. Még ilyen csodát! kibújt, és a hihetetlen fájdalmak abban a pillanatban el is múltak. 

A következő kis élet, aki megfogant bennem, megint csak elveszett, ugyanúgy, mint az első. Ekkor még inkább elkeseredtem, mert azt gondoltam, nekem nem lehet fiam, mert az elveszettek biztosan fiúk lehettek. De erre sem volt semmi magyarázat.

Aztán egyszer, nem tudom pontosan idézni, és az igehelyre sem emlékszem, de azt olvastam a Bibliában, hogy valakinek azt mondta Isten, fiút fog szülni. Mintha nekem mondta volna, úgy szíven ütött. Sírtam. És valóban egy kisfiú élete indult el bennem akkortájt. Akkoriban Pestre jártam főiskolára, és a metrón ki volt írva, hogy Barnabás napja van, ami azt jelenti: vigasztalás fia. Ekkor dőlt el bennem, hogy a fiam Barnabás lesz, bár ezt a nevet korábban is szerettem. Kis vacak, egész máshogy viselkedett odabenn, mint a nővére. Vele semmi bajom nem volt, végig tudtam suliba is járni - busszal 70 km. Még koncertet is vezényeltem nagy pocakkal. Ő volt az egyetlen, aki nem akart idő előtt megszületni. Be kellett feküdnöm vele a már említett megyei kórházba. Az orvosom épp nem volt bent, mikor az osztályos orvos úgy döntött, be kell indítani a szülést. Miért, azt nem árulták el. De nem voltam készen megint rá. Újra infúzió, újra szenvedés. Ráadásul a baba szívhangja egyre csak romlott. Az orvosom pedig sehol. Már az ügyeletes is ott nyüzsgött (!), meg az egész szülőszoba, mert a szívhangok annyira romlottak. Világos volt, hogy sürgősen műtőbe kéne vonulni. Végre előkerült az orvosom, elkezdtek felkészíteni a műtétre. Már csak az aneszteziológus hiányzott, de az nem bírt odaérni. A tolófájások megelőzték. A doki sürgős tempóban kilökte belőlem Barnit, és ekkor derült ki, mi volt a baj forrása: egy jó nagy csomó a köldökzsinóron. Ebbe simán bele is halhatott volna... De Isten kegyelméből él és virul ma is, minden látható károsodás nélkül. Isten megvigasztalt, mégis van egy csodálatos fiam! :-)

Megint jött egy élet, de ő drasztikusan távozott is 11 hetesen. Már kórházban voltam, megállapították, hogy nem él. Amíg a műtétre vártam, a fürdőszoba kövére pottyant ki belőlem. Akkorka volt, hogy a tenyeremben elfért a magzatburokkal együtt... sokáig nem bírtam magamhoz térni...

A következő év elején olvastam az Útmutató havi igéit, és augusztusra az volt az ige, hogy "Az Úr ajándéka a gyermek". :-) Eddig a gyerekeim január és február szülöttei voltak. Azt hittem, nekem csak így lehet gyerekem, ez a termékeny korszakom, máshogy nem is működhet. De az Isten bebizonyította, hogy igen. És jött a legizgalmasabb szülésem. Azt tudtam, hogy nem akarok többet fogadott orvossal szülni, és az eddigi kórházban sem, mert embertelen az ottani hozzáállás. Miután megépült a hidunk, szóba jött a közelebbi kórház, ami így csak 10 km-re van tőlünk. Az ultrahangon sosem látták a születendő gyermek nemét, végig titokban maradt. De én úgy gondoltam, biztosan lány, mert ugyanolyan rosszul voltam vele, mint Jankával. Ennek ellenére mindenki, aki a hasamat nézte, váltig állította, hogy tutira fiú lesz. Augusztus végére voltam kiírva, de szerettem volna előbb szülni, mert Janka az iskolát, Barni pedig az ovit kezdte Szeptemberben, s nekem kellett délben menni értük - szóval jó lett volna minél előbb olyan állapotba kerülni, hogy tudjak sétálni - röpke 3-3 km-t oda, s vissza (merthogy kocsi híján mi vagy biciklizünk, vagy gyalogolunk). Augusztus közepén volt Janka mandulaműtéte, apa feküdt be vele a kórházba. Reggel elvittem őket, aztán viccelődtünk, hogy majd megyek utánuk :-) Este Barnival néztük Az erdő kapitányát, s közben... elfolyt a magzatvizem!!!! :-) Egyedül otthon, ajtók zárva. Anyuék táboroznak, apu hajókázik a komáival. Telefon mentőkért, meg az öcsémnek, hogy itt az idő, most vagy soha. Még jó, hogy a tesóm a mentősökkel együtt ért ide, mert így bemászott az ablakon, ami nyitva volt, és be tudta őket engedni. Én ugyanis nem mertem felkelni. Barni csak nézett, hogy anyát viszik a mentősök, ő meg a 3,5 évével itt marad egyedül az öcséimre... :-) A kórházban egy nagyon kedves szülésznő fogadott, akivel jót beszélgettünk, amíg meg nem érkezett egy másik anyuka is szülni. Amíg ő vajúdott, rám is rám törtek a fájások. Felcsillant bennem a remény, hogy talán végre egyszer infúzió nélkül, normálisan szülhetek?! Ez így egészen elviselhető volt! Jöttek a 2 - 3 percesek, de a "szomszédasszony" még mindig nem bírta kitolni a babát. Közben azért odanézett a szülésznő, mert már én is kezdtem hangos lenni. Zsombor nem volt éppen ott, mert visszaküldték Jankához, hogy van még idő, csak közben már nem volt idő szólni neki. Szóval megnézett a szülésznő, s azonnal hívta a dokit, mert gubanc volt. Megint csak nem tudtam meg, mi a baj, csak azt vettem észre, hogy tolófájásokkal visznek a műtőbe, és valami már kint van, mire odaérünk... A kicsi keze volt az. Kézzel előrefelé akart megszületni, mint a Bibliában Jákob :-) Egy pillanat alatt elaltattak, s már ki is kapták a bébit. A doki meg se nézte, s a csecsemős rátette a karszalagot: Magor. Zsombor már így kapta kézbe 3. gyermekét. Én is ezt a hírt kaptam, s kicsit csalódott lettem, hogy mégsem jók a megérzéseim... Reggel aztán jön a doki, meg az egész csecsemős részleg, s nagy bocsánatkérések közepette közölték, hogy a gyermek mégis kislány... :-) Legnagyobb megdöbbenésükre (s megkönnyebbülésükre is, hogy nem balhézom) elkezdtem hangosan nevetni, s azonnal visszatért belém az élet. :-) Mégis igazam lett, lányom van!!! :-) A nagymamája után a Márta (úrnő) nevet szántuk neki, de a születése emlékére új magyar nevet is alkottunk neki, a második neve Magorka (gabonaszem) lett. Ilyen nevet nem találtunk a  névjegyzékben, de szó nélkül anyakönyvezték. Különleges gyermek, kis szőkeség, teljesen más, mint a barna tesói, akik mind téli születésűek :-) 

Márta-Magorka ? Magor

A legkisebbünk amolyan "potyagyerek" lett. Terveztük ugyan, hogy lesz még, de nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar. Sokáig nem mentem el dokihoz sem, mert az eddig megszokott rendszer alapján nem is kellett volna életben maradnia. Kb. félidőig nem is tudta senki, csak Zsombor, hogy megint lakik valaki a hasamban. Közben a két kisebb bárányhimlős is volt, éppen a terhesség elején. Mikor végre rászántam magam, és elmentem orvoshoz, az nagyon leszidott, hogy lehetek ilyen felelőtlen... de nem volt kedvem magyarázkodni neki. Egész jól viseltem ezt a terhességet. Októberben gyerekszobát alakítottunk át, hogy beférjen még egy kiságy, szekrényt cipeltünk, újat barkácsoltunk. Novemberben megszerveztem és lebonyolítottam egy zenei vetélkedőt és egy hangversenyt (Haydn év), közben végigment a családon egy hányós-hasmenős járvány, és még tetveket is kaptunk ajándékba egy kis baráttól - moshattam ki az egész házat. Egészen a hónap végéig pedig biciklivel jártam Barniért az oviba (Márti hátul az ülésben). Decemberben közölte az orvos, hogy jobb lesz, ha takarékra veszem magam, mert nem fogom Februárig kihúzni. Innentől kezdve apa hozta haza Barnit, én pedig feküdtem, és feküdtem. De nem eleget. Igaz, hogy nem karácsonykor és nem is szilveszterkor szültem, de Január 4-én már igen. 5 héttel korábban jött meg Klári (világos, ragyogó) baba, mint vártuk. Vasárnap este ismét elfolyt a magzatvizem (apa azt hitte, szívatom :-)). Bementünk a kórházba, ahol megint az ismerős, kedves szülésznő fogadott bennünket. Az orvos közölte, hogy ha reggelig nem lesznek fájásaim, és nem szülök meg, akkor nincs infúziózás, de van műtét, mert az előző műtét óta túl kevés idő telt el - 16 hónap). Mi Zsomborral békésen aludtunk a szülőágyon, s a fájások nem akartak jönni, még akkor sem, mikor hajnalban ketten is megszültek mellettem. Hiába, az éretlen gyümölcsöt nehezebb leszakítani - nyilván nem akart még megszületni a pici lány. Így maradt a műtét. Most láttam a picit, miután kivették - nagyon picike volt!!! Zsombor ott volt vele, amíg öltöztették. Mikor készen volt, még visszahozták egy kicsit, hogy megnézhessem jobban, aztán levitték a koraszülött-osztályra. Egy egész napig nem láttam, mert nem tudtam felkelni - azt a második műtétet nehezebben hordoztam, mint az elsőt. Na, és honnan jött a pici lányka neve? Most is sokáig nem tudtuk mi lesz, de most fiúra tippeltem, mert sokkal jobban bírtam magam, mint a két lánnyal. Novemberben egyszer azt álmodtam, hogy szülök, és lányom lesz. De hát hogyan? Hiszen én fiút várok?! Na jó, de mi legyen a neve? És álmomban hirtelen beugrott, hogy Klára, igen, ez legyen a neve. Az előtte való néhány hétben leveleztem egy osztálytársammal, akit Klárának hívnak, s nyilván ennek hatására jutott eszembe az ő neve álmomban. Mikor aztán szülés előtt 2 héttel megtudtuk, hogy tényleg lány lesz, eldöntöttük, hogy akkor Klára legyen, ha már ilyen viccesen megálmodtam :-) Két hét kórházi (wellness :-)) pihenés után teljesen kipihenve mentem haza Lárikával.

Hogy lesz-e folytatás? Sokan kérdik, s jogosan, mert mindketten nagy családból származunk. Elvileg még két császár beleférhet. Nem zárkózunk el előle. Mikor a második császárnál megkérdezték, elkössenek-e, nemet mondtam. Nem szeretem az ilyen végleges megoldásokat, csak ha már nincs más lehetőség. Jelenleg azonban túl kicsi a gyerekszobánk, így is alig férnek el benne a törpék. Ha valamilyen csoda folytán be tudnánk fejezni a tetőteret, talán rögtön belevágnék egy következő akciótervbe, s talán Zsombor is, hogy lefölözze a tesóit (mindenhol 4 gyerek a legtöbb). De így egyenlőre most pihenünk, s várjuk, hogy nőjenek a gyerekeink, s a csodát is, hogy nagyobb terünk legyen házon belül :-)

2010. január - a 4 törpével :-)