Tegnap ismét énekeltünk a kórussal. Nekem és még néhányunknak a kórusból ez egy igen nehéz felkérés - illetve annak teljesítése volt.
Egy olyan társaság hívta énekelni a kórust egy rendezvényre, akiknek néhány tagja korábban nagyon csúnyán viselkedett családtagjainkkal illetve személyesen néhány kórustaggal is. (A többi kifogásomat most nem mondom, mert nem akarok személyeskedni, mert nem ez a lényege a dolognak.) Legszívesebben azt mondtam volna, nem vagyok hajlandó elmenni. Nagyon sok álmatlan éjszakát okozott nekem ez a felkérés. Aztán feltettem magamnak az ominózus kérdést - Mit tenne Jézus? Ő elmenne? A választ rögtön tudtam: igen. És ahogy ezt végiggondoltam, rögtön elmúlt minden kétségem, rágódásom, kifogásom, tudtam, hogy el kell menni. De azt is tudtam, hogy csakis úgy tudok elmenni, ha elvisszük az imahét lényegét, gondolatait azoknak, akiknek ez egyáltalán nem volt fontos ezen a héten - meghívóinknak. A kórus ezt elfogadta, bár többen nem igazán értették mi a fene bajom van. (Gyagyás hívő :-))
Nehéz szívvel indultunk el (mármint csak mi, akiknek problémáink voltak ezzel a fellépéssel kapcsolatban), úgy érzetük az oroszlán barlangjába megyünk. Nehéz volt látni az ott levőket. Aztán felkonferáltak minket és bementünk. Körbeálltuk kedvenc zongoristánkat a zongora mögött és elkezdtünk énekelni. "Jézus életem, erőm, békém, Jézus társam, örömöm, benned bízom, Te vagy az úr, már nincs mit félnem, mert bennem élsz". Aztán sorba az istenes versek válogatását: Ady - Az Úr érkezése, Tóth Árpád - Isten oltókése, Ady - Köszönöm, köszönöm, köszönöm... És csak szállt az ének - szóltak a költők imádságai, bizonyságtételük Istenről, a személyes hitükről. Persze volt akit nem érdekelt és csak dumált, amíg mi énekeltünk (nem volt meglepő, az ilyen tömegrendezvényeken előfordul az ilyesmi). De ahogy befejeztük, az első amit megláttam, az szemben velem egy régi tanárnőm megrendült arca volt. Csak bámultam - tényleg ő, és jól látom? Hihetetlen. Aztán megköszönték az énekünket, és a köszönet mellé még egy megrendült arcot és egy "külön köszönöm!"-öt kaptam ajándékba...
És talán nem csupán ez a két megrendült arc, megindított szív volt abban a teremben, csak én velük találtam szembe magam. Úgy tűnik, Jézus küldetése célba ért, volt értelme elmenni, és isteni üzenetet vinni a "buliba".
Nehéz fellépés volt - lelkileg. A küldetés talán célt ért el, és nagyon remélem, hogy egy fontos lépés volt a megbékélés útján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése