Nehezen kezelhető gyerek

Na, ilyen jó sok van nálunk az iskolában. De nehogy azt higgye bárki is, hogy ez a gyerekek hibája...

Van az első osztályunkban egy kisgyerek, aki sosem járt óvodába, így nem szokott közösséget. Rengeteg baj van vele. Hihetetlenül rendetlen és folyamatosan bántja a körülötte ülő társait. Egyszer elegem lett, és megkérdeztem tőle, kér-e egy pofont, mert ez már túlzás, amit művel. A válasza nagyon megdöbbentett: A lehető legszélesebb vigyorral az arcán, örömmel vágta a szemembe - IGEN!!!! Abban a pillanatban leesett a tantusz - ez a gyerek ehhez van hozzászokva. Otthon semmi szeretetet nem kap, csak szidást, bántalmazást. No, jól van, gondoltam. Lesheted, hogy én ilyen örömöt szerzek neked. Fogtam, és amíg énekeltünk, az ölembe ültettem, és ringattam. Na, ez már büntetés volt neki - nem szokta meg a ringatást, dajkálgatást. Szégyellte, kényelmetlen volt neki, de valahol meg is érintette ez a váratlan helyzet. Érdekes módon, az óra további részében kevesebb baj volt vele, és még dolgozott is (egyébként nem szokott). Következő órán már úgy kezdtünk énekelni, hogy rögtön ölbe kaptam, ringattam. Próbált "menekülni" ebből a ciki helyzetből, de voltak pillanatok, mikor engedett a dallam és ringatás kellemes érzésének. Ezen az órán sem volt vele nagyobb baj és szépen dolgozott. Azóta is kevesebb bajom van vele, munkára tudom bírni. Úgy tűnik, megtaláltam az utat hozzá. 

Szóval kinek a hibája, ha nehezen kezelhető a gyerek? Véleményem szerint leginkább a szülőké, akik nem tudják szeretni a gyerekeiket és nem figyelnek rájuk kellőképpen. Az, hogy normális normák és értékek szerint nem tudják nevelni őket, már nem is kérdés.

Az viszont még kérdés, hogy mint tanár, a hozzánk járó sok nehezen kezelhető gyerekhez mikor és hogyan fogom megtalálni az utat és a kezelhetőség kapuját? Van, akinél már jó úton járok, mások még továbbra is rejtélyt jelentenek. Éljen a kreativitás :-)