Az elmúlt egy év alatt sok sírhalom mellett kellett megállnom. Család, barátok, ismerősök. Legutóbb a szomszéd falubeli nyugdíjas lelkész sírjánál jelentünk meg - elég sokan. Sok-sok szolgatársa, ismerőse kísérte utolsó útjára Laci bácsit, az egész szertartás bensőséges, és megható volt.
Még gyerek voltam, mikor a szomszéd faluba költöztek. Menye lett a hitoktatója kamasz fejemnek - s egyben akkori lelki anyja is. Aztán gimiben a legkisebb fia pártfogolt minket, fiatal, kezdő lelkészként. Felnőtt fejjel hazatérve kollégák lettünk középső fiával, és feleségével (kamaszkori hitoktatómmal). Aztán régi kedves hitoktatóm a lányom szeretett tanítónénije is lett, amíg az élet másfelé nem sodorta. Fájt, amikor elment, mert fontos személye volt életemnek. Laci bácsi helyettesítette néha aput, ilyenkor hallottam prédikálni. Sok mondanivalója volt, bátorította keresztyén életünket. Nagy műszaki ember is volt - sok-sok felvételt készített kórustalálkozókról az egyházmegyénkben. De a két vecsei kórus énekét is felvette egy alkalommal, ahol himnuszokat, szózatot énekeltünk a templomban - közhasználatú célból. Itt volt az esküvőnkön is (azok a kések a legjobbak ma is, amiket tőlük kaptunk :-). Szóval számtalan emlék köt mind hozzá, mind családjához. Ezért volt nehéz, de mégis jó ott állni a családja mellett a temetőben. Látni a szomorúságuk mellett a békességüket is, hiszen Laci bácsi nem egyszerűen elment, hanem hazament Teremtőjéhez.
Sok kósza gondolat járt a fejemben a közelmúlt halottaival és a jövendővel kapcsolatban. Ha nekem egyszer nagyon közeli halottam lesz, szeretnék elbújni az egész világ elől... (a barátnőm halála olyan szinten ütött ki a nyáron, hogy a temetésére sem voltam képes elmenni, nem tudtam szembenézni a sírjával... a mai napig nem bírtam megemészteni, ahogy ő hirtelen távozott közülünk... talán sose fogom...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése