"Ismerjétek el,hogy a világnak igaza van,amikor nem tud hinni miattunk,miattatok. És szüntessétek meg,kérlek,azt a visszájára fordított kereszténységet,amelyik a világgal szemben igényes,a világnak a fejére önti a bírálat forró hamuját,ahelyett,hogy a saját fejére öntené. A kereszténységnek vége egyszer tudomásul kell vennie,hogy nem a világ adósa az egyháznak,hanem pontosan fordítva: mi vagyunk adósai a világnak(...)
Röviden:az egyház a világért van,és sohasem önmagáért.Amikor az egyház öncélúvá válik s benne a kegyesek csupán azt az egyetlen értelmet találják meg,hogy dajkálgatják benne önmagukat,akkor az egyház ízetlen sóvá lett,amelyre kimondatott az ítélet:nem jó semmire,hanem hogy kidobják és eltapossák. Az egyház ezért a világért van,amelyet Isten úgy szeretett,hogy egyszülött Fiát adta érette." (Bereczky Albert)
Ezek a gondolatok egyébként már az én fejemben is megfordultak párszor - én vajon ízes só vagyok, avagy ízetlen, akiben nem lehet meglátni Krisztus fényét? Nagyon sokszor érzem az utóbbit, de törekszem rá, hogy ez ne így legyen - van még mit fejlődnöm...
Merthogy ez az idézet ugyibár az egyház tagjairól szól, tehát egyen-egyenként a magukat keresztyén embereknek valló személyekről... Egy "intézmény"-ben jól el lehet bújni, ott lehet skatujázni, általánosságban beszélni. Csakhogy az utolsó ítéletkor nem "az egyház" fog számonkéretni, mint intézmény, hanem annak a tagjai egyen-egyenként.
Legyünk ízes sók, legyünk világosság ebben a sötét és ízetlen világban! Ízesítsünk életeket, és mutassunk utat a sötét reménytelenségben! Az ítélet nem a mi dolgunk, főleg nem mások felett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése