Klári új tudománya-i :-)

Klárikánk megtanult mászni. No, nem vízszintesen, az már régóta megy neki. Újabban felfelé mászik: az első az ugráló trambulin volt, amiről aztán Márti ágyát hódította meg. A következő a kis fonott karosszék megmászása volt, amiről az ágyunkat vette célba - sikerrel. Ezután apa szülinapján újabb "mászókát" hoztunk be neki az udvarról: papáék réges-régi kicsi, 4 személyes padját, hogy apa szülinapi ebédjénél elférjen a család. Ezt így hódította meg:

De mást is szeret csinálni újabban: (szét)rámolni, amit csak elérnek a kis kezei:

A konyhaszekrény tartalma a rendszeres áldozatai közé tartozik. De most újat is kitalált hozzá: nem volt elég, hogy kipakolta az edényeket, de a helyükre be is mászott. Csakhogy egy idő után nem volt tovább út, és sötét is volt odabenn, hátrafelé meg nem lát a drágám. Így maradt a kétségbeesés, hogy most mi is lesz, és ez hangos sírásban jutott el hozzám. Mikor megtaláltam, honnan jön a sírás, szegényt csúfosan kinevettem, mire hátranézett, és megtalálta a kifelé vezető utat... :-)

Hajrá-hajrá kislányom, jó úton haladsz, hogy anyádat az őrületbe kergesd!!! :-)

Karácsony nálunk :-) képekben

Boldog szülinapot Apa! (... még éppen karácsony előtt... :-)

Ilyen lett a vecsei karácsonyfa

ezeket én gyártottam (mogyis-mazsolás, mogyis-áfonyás, mandulás-narancsos)

díszítődik a kis élő fánk, szorgos kis kezek által :-)

közben gyűlnek az üdvözlőlapok a konyhaszekrényen, hogy egész évben nézegethessük őket :-)

gyerektávlatból nem is olyan pici ez a fa...

A Szenteste délutánja igen izgalmasra sikeredett: apa annak rendje és módja szerint elment az ifjúsággal, hogy a a helyi lakás-otthonokba egy kis karácsonyi üzenetet, köszöntést vigyen. Nem sokkal távozása után Barni ollót ragadott (a házban található legélesebbet természetesen), és vagdosni kezdett egy papírlapot az ágyunkon. Márti el akarta venni tőle az ollót, aminek egy igen mély seb lett az eredménye Márti mutatóujján. Amíg kerestem a kötszert, megkértem Jankát, hogy szorítsa el a sebet, mert nagyon ömlött a vér belőle. Janka sápítozott, hogy rosszul van... és ki nem?... Megtaláltam a kötszert, és mentem vissza a csajokhoz a fürdőszobába. Jankával kivitettem Klárit, hogy ne legyen láb alatt, aztán elkezdtem kötözni Márti ujját. Még a feléig sem értem a dolognak, mikor egy hatalmas puffanás, csörrenés hallatszott a konyhából:
- Mit csináltok már megint?
A válasz csak nyögés volt: Janka elájult a konyhakövön, egy pohár vízzel a kezében. A pohár természetesen ripityára tört... Gyorsan befejeztem a kötözést, aztán irány Jankához. Hála Istennek, gyorsan magához tért, de aztán aludt még egy órát (jól beverte a fejét szegény, lehet, hogy némi agyrázkódást is kapott...). Ezek után kérdéses volt, hogy egyáltalán tudunk-e menni az Istentiszteletre, de aztán odaértünk. Az ijedtségen kívül más baja senkinek sem lett, csak Barnit viselte meg a lelkében az egész, hogy tőle indult a bajsorozat...

gyerekistentiszteletes műsor (Barni által kissé megfűszerezve, s némi derültséget keltve...:-)

Zajlott a műsor, énekeltek a gyerekek, egyszer csak megszólal Barnabás:
-Apa! Találtam egy rajzszöget a földön, tessék! :-) :-) :-)   Rendes gyerek... megmentett valakit egy kisebb szúrástól a talpán...

Jó étvágyat!

anya karácsonyi történetet olvas a Bibliából

 

 

 

 

 

 

 

ajándékra várva

bővült a vasút

új kirakó Mártinak

és egy kis rajzolóeszköz a kis művésznőnek

Klári is felavatta az új halacskákat :-)

Nem gondoltuk volna, hogy ilyen gazdag karácsonyunk lesz... Köszönjük a sok-sok meglepetést ezúton is!!!

Mamáéknál a család - Karácsony első napja

Papa és az unokái

 Karácsony első napján vecsei papáéknál szoktunk lenni, másodnap délután Ablonczy karácsony van Pesten (itt csak rövid ideig voltunk), este pedig mentünk vámosi papáékhoz. A vonatút hosszú volt, de a végén papa várt ránk kocsival, és mama a jó meleg lakással. Ott töltöttünk néhány napot, és találkoztunk unokatesókkal, nagyot sétáltunk a jó nagyra megduzzadt patak partján, jól éreztük magunkat. 

első nap még csak ekkora volt a hó, de mielőtt eljöttünk, ennek többszöröse esett le... :-)

Szuper játszóteret varázsoltak a faluház mellé!

ilyet talán mi is csinálunk majd...

Janka és Enikő rajzol

Boti és Barni sakkozik

Márti Bence babát csodálja :-)

Papa kivitt minket az állomásra

ilyen volt a vonat eleje...

...és ezt láttuk a végén

Ünnepi jókívánság :-)

"Adjatok hálát az Úrnak, mert jó,

mert örökké tart szeretete!"

Zsoltárok 107, 1

Istentől gazdagon megáldott Karácsonyi Ünnepet

és

Békés, Boldog Új Esztendőt 

kívánok minden kedves olvasómnak!

 

Az ajándékba kapott mosoly

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy 10 éves kislány, aki két testvérével, apukájával és anyukájával élt együtt, egy nagyon boldog, nagycsaládban.

Egy szép, hóeséses téli estén együtt ülték körül a nagy ebédlőasztalt, hogy közös erővel levelet írjanak a közelgő Jézuskának.

A kislány szomorúan ült a papír felett, miközben testvére játékok nevének százait vetette a fehér lapra. A kislány szomorkás arcára édesanyja is felfigyelt, aki megkérdezte a csöppséget, miért nem írt még egyetlen sort sem.

A kislány válasz helyett a könnyeivel küszködött, de azért nagy nehezen elárulta, hogy azért pityereg, mert ő egy nagyon nagy dolgot szeretne kérni karácsonyra. Egy olyat, amit még talán a Jézuska sem teljesíthet. Anyukája megnyugtatta a pityergő kislányt és elmesélte neki, hogy egyetlen egy olyan személy létezik a világon, aki a Földön élő összes gyermek kívánságát teljesíteni tudja. Ez pedig pont az a személy, akinek a levelet kellene írnia.

A gyermek, miután kissé megnyugodott, a következő betűket kanyarította a papírra:

"Kedves Jézuska! 

Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden kívánságomat teljesíteni tudod.

Én egy nagy ajándékot szeretnék kérni tőled. Nagyon szeretem a nagypapámat, aki nagyon nagy beteg, és már a doktor bácsik sem tudják meggyógyítani. Amióta beteg, már nem játszik velünk és mosolyogni sem mosolyog. Én azt szeretném karácsonyra, hogy a nagypapa legalább még egyszer rám mosolyogjon."

Teltek múltak a hetek és elérkezett a szenteste. Mindnyájan együtt állták körül a karácsonyfát, a nagypapa pedig a karosszékében ülve, éppen hogy csak látta a karácsonyi gyertyák lobogó fényét. Érzéseit kimondani, a tüdejében elhatalmasodó daganatoktól már nem tudta.

A rengeteg játék, ruhanemű és csokoládé mellett, persze a nagypapának is jutott egy masnival átkötött kis doboz. Az egész család odagyűlt a fotelja mellé és mindenki kíváncsian várta, őt vajon mivel lepte meg a Jézuska.

A nagypapi kinyitotta a dobozt, amelyben egy boríték volt. Mindenki türelmetlenül várta, mit tartalmaz a borítékba rejtett papír.

A következő sorokat kezdte felolvasni a nagymama:

"Kedves Jézuska! 

Én most először írok levelet neked, mert anyukám azt mondta, hogy te minden kívánságomat teljesíteni tudod..."

A kislány egyből megismerte a Jézuskának írt levelét. Felnézett a nagypapára, aki most őt nézte, szájának szegletében egy apró piciny mosollyal. Ez volt a nagypapa életének utolsó mosolya, ami csak a kislánynak szólt.

Ez a kislány, azóta minden évben levelet ír a Jézuskának, mert ő már tudja, hogy az igazán fontos kívánságok az év legfontosabb napján valóra válnak.

Az üzenet...

A kisváros lelkesen készült a karácsonyi színdarab bemutatójára. A darab rendezésére sikerült megnyerniük a TV egyik befutott fiatal rendezőjét, Weis Lukácsot. Nem könnyen állt rá, aztán meg különböző feltételeket szabott: 

– Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és a legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem leghátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztümök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből összetákolt, felismerhetetlen remekműveket! Sokkal jobbnak kell lennie mindennek, mint az előző években. Olyan karácsonyi színdarabot akarok, amelynek üzenete van, amely megszólít. 

Mivel a szervezők is pont ezt akarták, készséggel teljesítettek minden kívánságot. Hanem amikor a gyermekszereplőkkel elkezdett próbálni, majdnem inába szállt a bátorsága! A negyven fiú és lány olyan lármát csapott, hogy az ember azt hitte, kitört a forradalom. Szerencsére ott volt János bácsi, aki az énekeket tanította be a gyerekeknek, és zongorán kísérte őket. Rá hallgattak, könnyen lecsendesítette őket. Lukács legszívesebben a gyerekek felét rögtön hazaküldte volna, de János bácsi erélyesen tiltakozott ez ellen: 

– Minden gyereknek játszania kell!

Nagy nehezen sikerült kiosztania a szerepeket. Azok, akiknek már semmi sem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Sajnos, az egyik fiúcska, a kis Máté olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle. Lukács nagy lelkesedéssel látott munkához. Elmagyarázta, hogy mit vár a szereplőktől, mi a darab jelentése. Gyakran elismételte: 

– Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek üzenete van! Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játsszatok, hogy a nézők megértsék, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba. 

A gyerekek átvették Lukács lelkesedését, a próbák egyre jobban sikerültek. Csak egy gyermek okozott gondot, a kis Máté. Csupán két szót kellett volna elmondania: „Nézzétek, világosodik!” Értelmes fiú volt, de mire rákerült a sor, úgy elkalandoztak a gondolatai, hogy sosem jutott eszébe egy szó sem. Lukács már el akarta venni tőle a szerepet, de János bácsi nem engedte, mondván: 

– Ha becsúszik valami baki, a többiek majd tovább játszanak. Ettől még nem szenved csorbát az előadás üzenete. 

Az előadás előtt egy héttel Máté megbetegedett. Lukács kissé fellélegzett, s gyorsan egy másik fiúnak adta oda a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Mátét édesanyja nem engedte el betegen a próbákra, így aztán csak vágyakozva gondolt arra, hogy amikor János bácsi zongorázott, a kórus énekelt, úgy érezte mindig, mintha igazi pásztorok és angyalok között lenne Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt. Ezért amikor hirtelen meg kellett volna szólalnia, nem tudott gyorsan visszaemlékezni a szövegére. No de majd az előadáson menni fog! Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, miért jött az Úr Jézus a világba. Számára ez teljesen világos volt: mindannyiunkért. Erről szóltak az énekek, erről beszélt nekik János bácsi is: 

– Az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De a legtöbben nem akarják befogadni őt. Csak egy istállóban talált helyet. 

De ő be akarja fogadni! János bácsi mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg őt, hogy költözzön a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi, és mindig benne marad. Ez a karácsonyi színdarab üzenete. 

Az idő gyorsan szaladt, s elérkezett az előadás napja. Már özönlöttek is a terembe a várakozással teli nézők. Lukács rettenetesen ideges volt, a gyerekek is, alig győzte nyugtatni őket. Egyszer csak ott állt előtte a kis Máté, s nagy szemekkel nézett Lukácsra: 

– Meggyógyultam.

– Örülök, de a szerepedet oda kellett adnom másnak. Ülj le szépen a nézők közé! 

Máté szeme megtelt könnyel, de mielőtt még teljesen összeomlott volna, János bácsi ismét visszaszerezte számára a rendező úr bizalmát: 

– No, nem bánom – szólt Lukács –, szerepelhetsz, de nem pásztorként, mert ezt Andrástól most már nem vehetjük el. Viszont átveheted az ő másik szerepét, a fogadóst. Amikor jön József Máriával, és megkérdik tőled, hogy lenne-e szállás, semmit sem kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Érted? 

Máté elsápadt, de Lukács már ott sem volt, hiszen perceken belül indítania kellett az előadást. Pontban nyolc órakor felgördült a függöny. A díszletek olyan valósághűek voltak, hogy úgy érezte az ember, mintha kétezer évvel ezelőtt Betlehem utcáin járna. A hangosítással is minden rendben volt, a legvékonyabb gyerekhangot is tökéletesen lehetett hallani a teremben. A gyerekek kitűnően játszottak, az angyalok csodásan énekeltek. Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban olyan fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopognak a fogadóba, mire kilép a vendéglős a feleségével. József megszólal: „Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára?” 

Máté megkövülten állt előttük, szemei tágra nyíltak döbbenetében. Nyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség. Hiába súgták neki, mit tegyen, Máté csak állt, bámulta Máriát és Józsefet, és patakzottak a könnyei. A „vendéglősné” mentette meg a helyzetet: a kelleténél is kicsit hangosabban „nem”-et mondott, megragadta Máté karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívet tépő sírás hangzott fel: 

– Nem hagyhatom kint őket!… Nem akarom az Úr Jézust elküldeni! – zokogta Máté. 

Lukács magán kívül volt dühében. Tudta előre, hogy ez a kis ügyefogyott elrontja az egészet. És ez a tökéletes hangosítás! Így mindenki hallotta a fiú bömbölését. Tajtékozva fordult János bácsi felé: 

– Tönkretette az egész munkámat… – akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.

– Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak üzenete. Teljesült a kívánságod – súgta János bácsi a rendezőnek. 

Lukács csak ekkor vette észre, hogy milyen mély csönd van a teremben.

-Johan Frinsel írása nyomán-

Karácsonyi mese

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.

Mi gyerekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen énekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után Apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.

Kis idő múltával Nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénember-hangján:

Aztán tudjátok-e – kérdezte - , hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?

Akkor született Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s Nagyapánk bólintott rá.

Ez igaz – mondta - , mert hogy Ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.

A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.”

Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.

Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. „Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.”

„Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. Asszonyom s kicsi fiacskám van otthon, akik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.” Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz melege mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.

„Édesanyám, éhes vagyok . . .” – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. „Miért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal. – Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.” „Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.” S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.

A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt: „Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megoszthatnám velük ezt a kis kenyeret meg a helyet a tűznél!” Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.

S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alátekintett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.

Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be Nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén - , én pedig azért mondottam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

-Wass Albert-

Karácsonyi történet

Az angyalkák puha felhőpárnákon ültek, és hallgatták a főangyalt. Éppen a karácsony esti feladatokról volt szó. Nem mintha nem tudták volna, mi a feladatuk, de néha nem árt emlékeztetni őket sem, ilyentájt sokkal több dolguk akad, mint az év más időszakaiban.

Hipp és Hopp, a két jó barát most is egymás mellett ültek egy bárányfelhő szélén, úgy figyeltek az előadásra.

Pár pillanat múlva már apró szárnyak suhogása hallatszott; útra kelt a kis csapat. Hipp és Hopp ugyanazt a kis falut kapták feladatul az idén is, ahol tavaly is tevékenykedtek. A Bakony tetején trónolt a falu. Ezen a Karácsonyon hó borította a hegyet. A faluba vezető lejtős úton egy csapat gyerek szánkózott sikongatva. Csak egy kisfiú álldogált szomorúan, nézte a többiek vidám játékát. A két kis angyal közel ment, egészen a kisfiú feje fölé, hogy hallják a gondolatait.

- Hiába, nincs mit tenni, a régi szánkóm összetört, Apa pedig az idén nem tud újat venni, hiszen minden pénz kell arra, hogy tudjon enni adni nekünk. Milyen más volt minden, míg anya élt - gondolta a kisfiú.

Hipp és Hopp összenéztek. Nem kellett szót váltaniuk, már régen dolgoztak együtt. Szinte egyszerre pillantották meg a kislányt, aki egyedül kínlódva húzta a szánkóját felfelé az emelkedőn. Pár pillanat múlva már a kislány feje felett voltak. Ő csak annyit érzett ebből, mintha parányi madárszárny suhintotta volna meg az arcát. Körülpillantott, és meglátta a vágyakozva nézelődő kisfiút.

- Hahó, kisfiú, nem segítenél nekem húzni a szánkót? Utána lecsúszhatunk együtt, meglátod, milyen jól csúszik ez a szánkó. A Nagypapi készítette, még mikor az anyukám kicsi volt.

A kisfiú kipirosodott arccal futott a kislányhoz, most már együtt húzták a szánkót.

A két angyal még kicsit hallgatta a beszélgetésüket, de tovább kellett menniük. Sok feladatuk volt még aznap estére. A falu közepéről még visszanéztek, most már senki nem állt magányosan a többiek között.

- Vajon melyik lehet az ő házuk? - kérdezte Hipp.

- Úgy érzem, az a takaros, szép tiszta porta ott, a rozoga, szélhimbálta kapuval -felelte Hopp.

- Igazad lehet - felelte Hipp, és máris mindketten a ház fölé repültek.

Bepillantottak az ablakon. A takaros szobában egy anyuka éppen vacsorát főzött. Időnként megállt egy pillanatra, elmélázva fürkészett ki az ablakon. Szemeiben annyi szomorúság bujkált, még a két angyal szívét is megütötte. Azért a biztonság kedvéért belestek a szoba ablakán is. A cserépkályha mellett a hintaszékben idős apóka ringatta magát. Pápaszeme lecsúszott az orra hegyére, az újságja az ölében hevert.

- Ők azok, tévedés kizárva - gondolta Hipp és Hopp.

Éppen jókor érkeztek, az anya kitárta az ajtót, hogy Cirmit kiengedje a friss levegőre. A két angyal besuhant az ajtórésen. Picit megpihentek Apóka feje felett, aki felpillantott szundikálásából. Hosszabban időztek Anya feje felett. Itt kicsit nehezebb dolguk volt. Anya megint elgondolkozott, majd megszólalt:

- Apuska, gondoltam valamit. Már két éve magunkban karácsonyozunk. Nem jó ez így senkinek. A kislányt is sajnálom, hiányzik neki az apja. A ház körül is elkelne már a férfimunka. El kell eresztenem Gábort, már úgysem hozhatom vissza. A szomszéd is egyedül van két éve. Elnézem azt a kisfiút, olyan bánatos mindig. Neki is szüksége lenne az anyai gyöngédségre. Apuska, mit szólna hozzá, ha ma estére áthívnám a szomszédot a kisfiával együtt, azután majd meglátjuk.

Apóka hosszan vizsgálta a lánya arcát, mielőtt megszólalt.

- Én már régen gondoltam erre, de meg kellett várnom, amíg megérik benned az elhatározás. Tegyél úgy, lányom, ahogy mindenkinek a legjobb.

Ahogy mindenkinek a legjobb....Anya egy kabátot terített a hátára, és elindult a szomszéd ház felé. A kapuban összetalálkozott a lányával. Kéz a kézben ballagtak a szomszéd kisfiúval, összefogott kezükben a szánkó kötele. Anya megállt egy pillanatra, megsimogatta a kisfiú arcát.

- Eredjetek be, szívem. Mindjárt jön a papád is. Éppen most indulok, hogy áthívjam. Azt szeretném, ha nálunk töltenétek a Karácsony estét.

A kisfiú szemeiben alig látható örömfény villant fel. Nem szólt semmit, csak egy pillanatra odaszorította arcát a nő kötényéhez.

A két kis angyal összecsattintotta a tenyerét. Anya egy pillanatra felkapta a fejét, de mindjárt meg is rázta.

- Bolondság az egész, már képzelődöm is. Még ilyet! Mintha valaki tapsolt volna......

Hipp és Hopp máris indultak tovább, a többi már nem rájuk tartozik. Lassan sötétedni kezdett, a házak ablakán csillagszórók, gyertyák fénye világított ki. A levegőben mézeskalács illata terjengett.

- Nézd csak ott!- mondta Hopp.

A ház ablakai sötétek voltak, csak egy szobából szűrődött ki sápadt lámpafény. A szobában többen is voltak. Az ágyon idős anyóka feküdt. Mellkasa alig-alig emelkedett. A körülötte lévők a szemüket törölgették. Hipp és Hopp elszomorodott. Itt már nincs mit tenni. Az ő hatalmuk itt véget ér.

- Várj csak, valami eszembe jutott - mondta Hipp.

A résnyire nyitva hagyott ablakon át besuhantak a szobába, elhelyezkedtek Anyóka feje felett.

Anyóka kinyitotta a szemét. Körülnézett, egyenként megszemlélt minden arcot.

- Fáradt vagyok, gyerekek. Sok ez a 93 év, már csak pihenni szeretnék - mondta.

Aztán ismét lehunyta a szemét és álomba szenderült. Pici boldog mosollyal a szája sarkában indult az örök álmok birodalmába.

- Igen - gondolták a többiek - az nagyon sok. Tényleg pihennie kell most már, és elengedték.

Hipp és Hopp megilletődötten hagyták el a házat. Legyen bármekkora hatalma is az angyaloknak, itt többet nem tudtak segíteni.

A következő ház felett nem érezték a máskor megszokott meleget, ami a kémény füstjével száll a levegőbe. Azám, hisz nem is füstöl a kémény. A szobában két kis öreg kucorgott, kabátokba burkolózva.

- Hol lehet a fiunk? Nincs egy szem fa sem vágva, a szenünk is elfogyott. Megfagyunk így - gondolták.

Hipp és Hopp követték a gondolatok útját. Pár kilométere a falutól találták meg, akit kerestek. Elakadt a nagy hóban a teherautójával. Pedig sietett volna, a kocsi tüzelővel volt megrakva.

Haragudott magára, hogy az utolsó pillanatra hagyta a szüleiről való gondoskodást, és akkor most még ez is... Miért is nem jött két héttel ezelőtt, akkor még nem volt hó. De a munka.

Ugyan, ez csak üres kifogás, dorgálta meg magát mindjárt. Nincs az a munka, ami ne várna meg, amíg a szüleimről gondoskodok. Most mit gondolhatnak róla....

Hipp és Hopp úgy gondolták, mára elég volt a leckéből. Egyet suhintottak szárnyukkal, a hó felszállt a kerekek mellől a levegőbe, az autó kimozdult a hó fogságából.

A toronyban hat órát harangoztak éppen. A férfi, aki az újságjára borulva aludt az asztalnál, felkapta a fejét a harangszóra.

- Hat óra lenne már? Kész vagy a főzéssel? - fordult a feleségéhez.

- Kész, persze hogy kész, mindjárt gyertyagyújtás- mondta az asszony.

- Akkor pakold be amit főztél, a nagy táskába , öltöztesd fel a gyerekeket melegen, én addig előhozom a kocsit. Átmegyünk anyádékhoz.

- De hát éppen Te nem akartál.....mondta reménykedéssel a hangjában az asszony.

- Most meg akarok, és erről nincs mit beszélni.

- De hát mi történt, semmit sem értek? - kérdezte, de a keze közben sebesen járt, nehogy a férje még meggondolja magát.

- Valami furcsát álmodtam. Szamárság, egy felnőtt nem hisz az ilyesmiben, de azért mégis furcsa....Angyalok.....Hipp és Hopp...... Bolondság az egész! De ettől függetlenül, nem akarom még egyszer azt a hibát elkövetni, amit elkövettem a saját szüleimmel. Haragnak nincs helye a családban. Talán anyádék szívesen látnak majd.

- Abban egészen biztos lehetsz - mondta az asszony kicsit rekedten. Abban egészen biztos lehetsz.

Pillanatok alatt készen lett mindenki. Amikor az asszony ült be a kocsiba a férje mellé, mintha valami végigsimította volna az arcát. Pár másodpercig mintha gyöngyöző kacagást hallott volna a hóesésen át.

Mese a kicsi kézről

Volt egyszer egy kicsi kéz. Egyik reggel úgy döntött, hogy valami hasznos dolgot fog tenni. Segíteni fog másoknak, másokon. Már épp indulni készült, amikor a kicsi láb így szólt hozzá:

- Ne menj egyedül, várj, én majd elviszlek!

- Rám is szükségetek lesz, ha beszélni kell. - mondta a száj, és ő is menni akart.

- De hogy fogjátok meglátni a szenvedőket, ha én itthon maradok? - kérdezte a szem és ő is csatlakozott a többiekhez.

A kicsi szív nagyot dobbant. Mivel ő volt a legérzékenyebb mind közül, el is szomorodott, hogy őt nem is hívják. Meghallotta a fül a kicsi szív sóhaját, s ezt mondta.

- Én hallom a sóhajokat, és azt is, ha valaki sír. Én is veletek megyek. De a kicsi szív nélkül nem mehetünk sehova. Ő az, aki együtt tud érezni a szenvedővel.

- Menjünk együtt! - jelentette ki örömmel a kicsi kéz. Milyen jó, hogy nem kell egyedül menjek, gondolta magában, és boldogan útnak indultak.

A szem már az első utcasarkon észrevett egy koldust. Szólt a lábnak, hogy álljon meg. A szív megremegett, mikor látta a didergő koldust.

- Nincs pénzünk!- ijedt meg a kéz. Nincs mit adjunk neki.

- Bújjunk oda hozzá jó szorosan és melegítsük meg! - javasolta a szív nagy örömmel.

Így is tettek. Megmelegítették a koldusnak nem csak a testét, hanem a lelkét is a szeretetükkel. A koldus hálálkodott. A fül elmondta a többieknek, a koldus szavait. Nemsokára továbbmentek.

Az utca túloldalán a szem megpillantott egy öreg nénit, aki meggörnyedt a sok csomag alatt. A láb odafutott, a kéz pedig átvette a teher felét. A nénike mosolygott, a kicsi szív erre nagyot dobbant.

Hazakísérték. A nénike nagyon hálás volt.

Épp haza indultak, amikor a kihalt utcán, a járdaszélén ülve, a szem egy gyermeket pillantott meg.

- Odamegyek. - mondta a láb.

- Sír! - mondta a fül.

- Miért sírsz? - kérdezte a száj.

- Már nincs senkim! - zokogta a gyermek.

A szív nagyon szenvedett.

- Elkéstünk!- kiáltott a kéz.

Odakuporodtak a gyermek mellé. Nem tudtak adni semmit neki. De a kicsi szív nagyon SZERETETT. A kicsi szem KÖNNYEZETT. A kicsi fül és láb CSENDBEN ÜLTEK. A kicsi száj HALLGATOTT. A kicsi kéz MEGÖLELTE a gyermeket. És együtt ültek az utca kövén!

Ajándék Biblia

Egy végzős egyetemista fiú már hónapok óta kinézett magának egy sportkocsit az egyik autószalonban. Tudta, apjának nem okozna gondot, hogy megvegye neki, ezért volt olyan bátor, és ezt kérte magának ajándékba annak örömére, hogy befejezi az egyetemet.

A fiú véletlenül megtalálta az apja íróasztalán a kocsi megrendelőlapját. Nagyon megörült, hogy meg fogja kapni a kocsit, és izgatottan várta a diplomaosztó napját.

Amikor végre eljött a nagy nap, és megkapta a diplomát, édesapja behívta az irodájába, és ezt mondta:

- Fiam! Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek! Örülök, hogy ilyen jól helyt álltál az egyetemen, és most elkezdheted a nagybetűs életet. Hadd nyújtsam át sok szeretettel ezt az ajándékot - és erre egy szép díszdobozt vett elő.

A fiú izgatottan kezdte el kinyitni a dobozt, és döbbenten látta, hogy egy Biblia volt benne, melybe arannyal bele volt gravírozva a neve. Nagyon mérges lett és ezt üvöltötte: - Apám! Van egy csomó pénzed és erre csak egy Bibliát vagy képes ajándékba adni!? - végül mérgében elrohant, és otthagyta a Bibliát a kis díszdobozban.

Évekkel később a fiú nagyon sikeres lett az üzleti életben. Volt egy jó állása, csodálatos családja és mindenki egészséges volt. Egyik nap eszébe jutott az édesapja, hogy meg kellene látogatnia, mivel már idős volt. A diplomaosztó napja óta nem látta. Miközben ezen gondolkodott, telefonon hívták és közölték vele a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt. Nagyon megdöbbent!

Amikor elkezdte intézni a temetés körüli teendőket, elment az apja házába, mivel szüksége volt néhány hivatalos papírra.

Belépett a házba szomorúság és megbánás fogta el. Apja iratai között keresgélve megtalálta azt a Bibliát, amit kapott tőle. Érintetlenül ott volt az asztalán, ahogy azt ő ott hagyta.

Könnyes szemmel nyitotta ki, és az első oldalon a Máté 7:11 szerepelt apja kézírásával: - Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?

És ahogy olvasta ezt az igét, a Biblia hátuljából kicsúszott egy slusszkulcs. Annak a sportkocsinak a kulcsa, amit apjától kért. A bilétáján a szalon neve, ahol átveheti, és egy megjegyzés: kifizetve.

Milyen sok alkalommal utasítjuk vissza Jézus ajándékait, csak azért, mert nem abban a csomagolásban kapjuk, mint ahogyan azt kértük!

"Szülinapi buli" - Advent

Hallottam egyszer egy történetet, aminek a lényege eléggé elgondolkodtató, és szorosan kapcsolódik az előző bejegyzésemhez is, amit egyébként anyu osztott meg az iwiw-en, és onnan vettem le. A történet a következő:

Születésnapi bulira gyülekeznek az emberek: barátok, család. Egybegyűlnek, köszöntik egymást szép szóval, finom falatokkal tömik meg éhes bendőjüket, szórakoznak, jól érzik magukat. Még meg is ajándékozzák egymást. De valami furcsaság azért van a dologban: NINCSEN JELEN A SZÜLINAPOS!!!  Nincs ott az ünnepelt... Vagy csak az egybegyűltek nem látják? Vagy csak a buli résztvevői nem veszik észre, miért is, kiért is van ez a buli?

Gondolom nem nagyon kell magyarázni a szituációt: A legtöbb ember úgy ünnepel Karácsonyt, hogy azt sem tudja, miért és mit ünnepel. Ez egy szokás, amikor kénytelen rengeteg pénzt elkölteni méregdrága ajándékokra, sok - sok finom ételre... Esetleg adományoz is, hogy a lelkiismeretét megnyugtassa: idegeneknek is szerzett egy kis örömöt... De az IGAZI ÜNNEPELT ott van-e az ünneplésben? Vagy csak ünnepeljük a "fenyőfát", mintha egy fáról szólna az ünnep, mintha csak a külsőségek számítanának?! (Milyen vicces, hogy egy fát ünnepelnek egyesek 3 teljes napig ! :-)! Vagy inkább szomorú... :-(  Mert nem tudom, mi mit szólnánk hozzá, ha a mi születésnapunkon mindenki ünnepelne, csak éppen nem minket... 

Ünnep a Karácsony, mégpedig Isten felénk kimutatott szeretetének, Jézus Krisztus eljövetelének az ünnepe. Annak az ünnepe, hogy Isten nem akarja, hogy a hülyeségeink, emberi nyomorúságaink, bűneink terhével kelljen élnünk, hanem kinyútja felénk szerető karjait. Vár ránk, hogy levehesse a lelkünket összeroskasztó terheinket rólunk, hogy szabaddá tehessen minket a szeretetre, normális emberi életre. Csak észre kell ezt vennünk, és oda kell mennünk hozzá.
Aki megérti a Karácsony lényegét, annak már nincs szüksége csicsás karácsonyfára, flancos ételekre, drága ajándékokra, mert ezek nélkül is boldog ünnepe lehet. Mert nem a pénz teszi az ünnepet, hanem a szeretet (ami ha akar, nagyon leleményes tud lenni! :-) !).