Egy koncertre mentünk, ahol egy neves zenészcsalád ifjú sarja orgonált és az egyházmegye kórusai énekeltek. Mármint, akik megjelentek. Mert igen kevesen voltak.
A teljes gyerekcsapattal még nem mentünk így koncertre. De gondoltam, most már elég nagyok a kisebbek is, hogy végig tudják ülni és nem árt nekik egy kis kultúra. A többszöri - Unatkozom! nevezetű nyavajgások után eszembe jutott, hogy van két toll a táskámban, és néhány papiros az énekeskönyvemben, így a kicsik már le is foglalták magukat a rajzolással. Barni természetesen elaludt, mint mindig, amikor unatkozik és csöndben kell maradnia. Márti azért kommentálta amit hallott és látott - Anya, a bácsit most tanítják! (Mármint, aki játszott, mert azt látta, hogy egy segítő ott matatott körülötte, hogy regisztráljon...) Elmondta, mi tetszett neki, mi nem. Büszkén énekelt az apától megkapott énekeskönyvéből is.
Nos, nekem azért vegyes érzéseim voltak az eseménnyel kapcsolatban. Ismét rájöttem, hogy nem szeretem a XX. század zenéjét. Vagyis annak egy részét. Természetesen voltak szép pillanatok is benne. Jól esett az igei gondolatok jelenléte is. De mégis kevésnek éreztem az egészet, többet vártam. Pedig valójában minden benne volt, aminek benne kellett lenni, mégsem volt "hú, de jó volt" érzésem.
A koncerten találkoztunk rokonsággal is, beszélgettünk kicsit, ez jó volt.
Utána kimentünk a főtérre, ahol nagy hacacáré volt. Nézelődtünk, a kisebbek csúszkáltak a kilométerkövön, mint a többi jelenlévő csimota is. Aztán beültünk egy cukrászdába és megtöltöttük ínyencségekkel a pocinkat. Mikor jóllaktunk a finomságokkal, tovább sétáltunk a főtéren és végignéztük a szökőkutakat. Nagyon élvezték a törpék.
Mindent összevetve jó kis délután volt, megérte elmenni. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése