Egész héten, aki csak tehette, és akinek fontos volt, együtt emlékezett rá a Fb-on. Jöttek a képek, sztorik, sírtunk és nevettünk egyszerre. Hirtelen függőkké váltunk, és izgatottan lestük, ki mit oszt meg a többiekkel. Közös gyászmunka... és bennem egyszerre megcsendültek egy ének szavai: "gyászukat vígságra fordítom..."
A karvezetőnk, Péter összehívta a csapatot - énekeljünk közösen a búcsúzáson. Először elhessegettem a gondolatot - én csak sírni tudok ilyen helyzetben, énekelni nemigen... Nemsokára azonban tisztában voltam vele, hogy bizony ott a helyem nekem is meg az emberemnek is. Akár sírok, akár csoda folytán nem, énekelnünk kell. Nagy levegőt vettem és előkerestem a régi főiskolás kottámat, amin ki volt húzva a szólam, amit akkor énekeltem. Elkezdtem ismerkedni vele... rá kellett jönnöm, hogy én ezt a darabot annak idején javarészt csak tátogtam, mert képtelen voltam megtanulni.... A fene egye meg, most akkor sem maradhatok szégyenben, meg kell tanulni és kész! Megtanultam, sőt emberemmel is megtanítottam újra az ő szólamát is. Két délután együtt gyakoroltunk, tanultunk, a gyerekeink pedig nagy áhítattal hallgatták, ahogy két szólamban éneklünk. Fantasztikus volt! Közben pedig, mint aki nem is temetésre készül, egyre izgatottabban vártam a napot, a találkozást azokkal, akik majd ott lesznek, és vártam a közös éneklést.
A megbeszélt helyre érve gyorsan be is ültünk a helyünkre - mintha el sem telt volna az a 15 év, mintha tegnap találkoztunk volna mindenkivel. Péter lelkesen vezényelt, magyarázott, mi ugyanolyan lelkesen énekeltünk - varázsos volt, felemelő volt része lenni annak a hangzásnak. Visszarepültünk az időben megboldogult ifjúságunk idejébe :-).
Aztán elindultunk a templomba. Oda, ahová 4 éven keresztül naponta jártam. Oda, abba az oszlopba ültünk, ahol a ballagásomon is ültem, a szószékkel szemben... a ravatal mögött, attól csupán két padsor választott el. A templom csurig megtelve emberekkel, és csak jöttek, és jöttek. Ahogy mentünk befelé, megrázó volt szembekerülni a ravatallal, gazdája képe mellett árván heverő palásttal a koporsó tetején... És beülni, szinte közvetlenül mögé... Aztán ahogy jöttek be az emberek, jött Levente is, diakónus-apánk, és megfacsarodott a lelkem, ahogy láttam a szomorúságot az arcán, ahogy szinte könnyekre fakadt a koporsó láttán. Aztán jöttek a lelkészek tömött sorokban. Köztük a szüleim, nagybátyám, unokatestvérem és még számtalan rég látott kollégájuk. Ahogy ott ültünk, körülöttem évfolyamtársak, barátok - de jó volt, velük körülvéve lenni!
Aztán felhangzott a 90. zsoltár - de ahogy felhangzott!!! Az első sor után sírva fakadtam - én így ezt a zsoltárt még életemben nem hallottam énekelni. Ahogy az megszólalt a magyar református értelmiség színe-javával zsúfolásig megtelt templomban...! Huhh.... leírhatatlan. Énekeltük még kedves énekemet is: "Áll a Krisztus szent keresztje" minden versével... ugyanaz az érzés... (ha már itt a földi nyomorúságunkban így szól az ének, milyen lehet majd a mennyei boldogságban????)
Aztán felment a szószékre egy fiatal lelkész - volt tanítvány. És szólt. Igazat, az én szememben néhányak fejére izzó parazsat, de mégsem bántóan (ami tetszett - a karrier, a siker, mint a szolgálat hozadéka ! volt jelen az életében; alakoskodás nélküli volt, minden erejével Isten ügyéért tett). Aztán jött a "lelki apa", aki (szerintem meglehetősen szerénytelen volt önmagát illetően), de nagy gondolatokat mondott. Köztük egy meghatározót - Isten nem hagyta szenvedni az elmenőt, nem hagyta, hogy hosszan elhúzódjon a haldoklása, hanem kiragadta őt belőle. És ami már amikor megtudtuk földöntúli üzenet volt - éppen akkor, amikor diákjai lélekben együtt imádkoztak érte naponta. Isten dicsősége felülemelkedik a halálon is. Aztán elhangzott egy igehirdetés részlet is - tiszteljétek az előttetek járó vezetőiteket, és nézzétek meg azt is, hogyan mentek el... Elgondolkodtató - a nagy ember, aki életében is az volt, így is ment el - nagy emberként. (Aki közületek nagy akar lenni, az szolgáljon a másiknak...) Végül jött Gábor bácsi, aki sem kinézetében, sem modorában nem változott semmit, pont olyan, mint 20 éve, és nekem nagyon mosolyognom kellett :-)
Közben pedig énekeltünk is. Az igehirdetés után. ... és tudtam énekelni (szinte kotta nélkül!)... és tudtunk énekelni... és akik hallgatták, azt mondták, mintha az angyalok is énekeltek volna velünk... Mi így búcsúztunk, az ének szavaival...
Mielőtt kivitték a koporsót, még elénekeltük a "Zengd Jézus nevét, zengd világ" kezdetű éneket is, minden versével. Óóóó... megint hátborzongató érzések folytogatták a torkomat... mintha a Menny a földre szállt volna...
Miután a család, és akik elkísérhették a temetőbe is kivonultak a templomból, mi ott maradtunk és még a 42-ik zsoltárt is elénekeltük - csak úgy hirtelen jött ötletként, olyan kottából, amiben a szólamok nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna, ezért a végén már nem is néztük, csak énekeltünk - már amikor a sírástól tudtunk...
Ó, micsoda nap...
Életemben nem voltam még ilyen temetésen, búcsúztatáson... Annyi ajándékot kaptam, hogy elmondhatatlan... Még az utána való beszélgetésekben is...
A Menny egy kicsit a földre szállt, megfogalmazni sem tudom hogyan, de érezhetően...
nem találtalak. pedig, gondoltam, hogy ott voltatok. én nem mentem oda énekelni. és sajnálom. de sírtam... sokat... lehet, nem ment volna az ének... mert a többi ének sem ment... főleg a "Zengd Jézus nevét"... Pedig az volt a lényeg....
VálaszTörlésa többi nekem se ment... de ami kellett, az igen :-)
VálaszTörlés