Ahogy említettem, izgalmasra sikerült a hazafelé utunk. Ebéd után indultunk, megint kicsi volt a forgalom, és ez nagyon jó volt. Ügyesen jöttünk az autópályán, megtaláltam minden kereszteződésnél, merre kell menni. Viszont, ahogy kiértünk a gödöllői dombok közül, hirtelen tejfölbe kerültünk. Alig lehetett látni az útjelző táblákat is. Éppen akkor ment le a nap, hűlt a levegő, és mivel egész nap nagyon jó idő volt, kicsapódott a pára. Kb. 90-100 km volt még előttünk. Fele útig egész jól haladtunk, mert ment előttem egy kocsi, amit jól lehetett követni. De onnantól kezdve nekem kellett volna látnom. Amikor jobb volt, akkor két csíkot láttam a felezőből, amikor rosszabb, akkor csak egyet. Folyamatosan attól rettegtem, mikor megyek le az útról. 40-el jöttünk végig, ha szembe jött egy kocsisor, akkor még a gázról is levettem a lábam. Közben erősen imádkoztam, és számoltam a km-eket, mennyi van még hátra. Annyira lassan haladtunk, hogy nem is érzékeltem, mikor megyünk egyenesen, mikor kanyarodunk. Voltak pillanatok, amikor majdnem sírni kezdtem. Azon gondolkodtam, megállok, és várunk, vagy telefonálok, hogy valaki vigyen haza minket. De megállni veszélyesebb lett volna, mint haladni, a köd pedig csak sűrűsödött, várni nem volt értelme.
Végül elfogytak a km-ek, és baj nélkül hazaértünk. Isten vigyázott ránk. Viszont úgy kimerültem, meg Zsombor is a nagy izgalomtól, hogy nem volt erőnk fél óra múlva elmenni az összejövetelre, amire hivatalosak voltunk. Így alakult. A lényeg, hogy ép bőrrel és kocsival hazaértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése