"Mert nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük."
Zsidók 13,14
Ez volt az év igéje az Útmutató szerint, amit olvastam.
Az év kellős közepén realizálódott bennem az, hogy az én félelmem a változásokban áll. Sok olyan változástól tartok, amire a közeljövőben számítani lehet, mert nem tudom, mi lesz utána.
Ebben az évben jó kis leckét kaptam / kaptunk változásokból.
Első lépésként rögtön januárban kivettük Mártit az oviból, és ő is itthon volt velem. Ez nem egy szokványos megoldás volt az aktuális problémánkra, de bejött. Mindenki furcsállotta, és én magam is, aki általában be szoktam tartani a társadalmi szokásokat (pl. a gyerek oviba jár, ha itt az ideje), a megszokottól eltérő lépésnek, szembefordulásnak tartottam ezt az elvárásokkal szemben. Ezt követte az, hogy mikor be kellett mind a kettőt íratni a következő évre, akkor óvodát váltottunk. Több oka is volt, megint szembementünk a megszokott dolgoknak - de nyertünk vele, ahogy az igen rövid idő alatt kiderült.
Februárban meghalt az egyik nagybátyám, az első a szüleim testvérei közül. Hosszú betegség után ment el, de biztosan tudtuk, hogy Hazamegy, fogunk még találkozni vele.
Márciusban meghalt a nagymamám, az utolsó élő nagyszülőm. Rövid idő alatt ment el, váratlanul. De ebben is azt láttuk, mennyire szereti Őt Isten, mert egy hosszú szenvedéstől óvta meg, és Hazamehetett, ahová régóta vágyott.
Áprilisban fennállásunk óta először voltunk a kórussal egy olyan fesztiválon, ami ottalvós is volt. Vezetnem is kellett, szervezni is az utat, ottlétet, kiállni tök ismeretlen emberek elé egy teljesen ismeretlen helyzetben. Volt bennem félelem nem is kevés, de jó érzés volt átlépni rajta, és tenni a dolgomat. Úgy gondolom, ez is egy mérföldkő volt minden hozadékával együtt. Egy pozitív mérföldkő, mindenféle szempontból.
Májusban ismét előadói estünk volt a kórussal - rengeteg szervezés, próba, kimerültség, félelem... Követtem el hibákat benne, de összességében jó volt. Új dolgokra sarkallt zenei szempontból - pl. elkészítettem életem első zsoltárvariációját zongorára (amit végül nem mutattunk ott be), de ekkorra készült el több új népdalfeldolgozásom is.
A nyáron az állítólagos barátnőm ellenem fordult, mert én őszintén megmondtam neki a véleményemet arról, amiről szerintem igen rosszul döntött. Nehéz kérdéseket tettem fel neki, több dologgal kapcsolatban is, amire félt őszintén válaszolni, ezért hazudott magának és másoknak is (előttem is), és a végén az derült ki, hogy én vagyok a világ leggonoszabb embere. Nem sok híja volt, hogy a kórust ellenem fordítsa. Fél éven keresztül hallgattam azt, ahogyan ő másokat szid, a kórust is, rengeteget szenvedtem miatta, közben próbáltam neki segíteni, de hiába. Totálisan kifordult önmagából, végül jobb volt messziről elkerülni. Nem csupán engem szidott, de Zsombort is és még ki tudja ki mindenkit. Nekem ez fájt az idei évben a legjobban. Hogyan lesz egy "barátból" ellenség. Mai napig nem tudok teljesen napirendre térni felette. De bizony még ennek a változásnak is voltak pozitív hozadékai. A kórusban sokkal felszabadultabban tudok dolgozni mióta nincs ott, és az ősz folyamán a zenei termékenységem is igen megugrott (persze, hogy ez kinek tetszik, kinek sem, az már mindenkinek a maga dolga - nem vagyok se Kodály, se Bartók, csak igyekszem követni a nyomdokaikat a magam béna módján). Az pedig, hogy a kórus mellém állt és kitartott mellettem, arra nem is tudok mit mondani - csak annyit, hogy köszönöm, köszönöm és köszönöm, és amikor erre gondolok, mindig sírhatnékom támad...
De a nyáron kipróbáltam magam, mint kőműves, festő- és mázoló, Zsomborral építettünk favárat a gyerekeknek. Az ilyen dolgokat nagyon szeretem.
A legtöbb változást az új tanév hozta. Két hónapon belül 3 kolléga mondott fel, akik helyett meg kellett oldani az életet. Nem tudtunk a nagy épületben kezdeni az iskolabővítés engedélyeinek papírozása miatt. Osztályfőnök lettem a 8. osztályban, életemben először - mély víz. Az oviból is távozott két óvónéni, ami miatt Márti egyik óvónénije egyik napról a másikra átkerült a másik oviba. Elkezdtem egyházi éneket tanítani, ami teljesen új, az anyagot is nekem kell keresgélni hozzá. Év végére kiderült, hogy az ovisoknak ki kell költözni az oviból, mert azt felújítják. Így a két kislányt majd két külön helyre kell hordanunk a következő fél évben.
Egy idő után már fel sem vettük az új dolgokat, amik változásokat hoztak. Csak nevettünk és tettük, amit tennünk kellett.
Ezek a változások pillanatnyilag mind félelmetesnek, megoldhatatlannak tűntek, végül mégis tele voltak áldással, Isten gondviselésével.
Jó tudni, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva, nem csupán sodródik az életünk és történik, ami történik, hanem Isten biztos kézzel kormányozza a hajónkat. Csak bízni kell Benne, és tenni, amit Ő mond, akkor nincsenek megoldhatatlan problémák, és a viharos szelek is elcsitulnak.
