"Megbocsátani magam miatt kell, hogy én szabaddá váljak a másik szennyétől, amivel elárasztotta az életem."
A fenti frappáns mondatot a Fb-on olvastam.
Egy másik ember szennye az életemben valóban nagyon megterhelő dolog. Az elmúlt időben hosszasan (hónapokon át) volt benne részem, hosszú időre depresszióssá, sokszor hisztérikussá is tett a dolog, aminek leginkább a családom itta a levét. Erről a "szennyező" persze mit sem tudott. Neki a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ontotta rám a problémáit, szidta nekem X kollégáját, aztán Y-t is vég nélkül (aztán őket is, meg engem is egymásnak), de bárki mást is, akinek a viselkedése éppen nem volt neki szimpatikus. Folyamatosan sopánkodott a körülményei miatt. Számomra kedves embereket és tevékenységüket is vég nélkül és csúnyán kritizált. Mindenkit lenézően kioktatott, mintha csak ő csinálná tökéletesen a dolgokat. Én pedig hallgattam. Elég sokáig, amolyan jó mély lelki szemetesláda formán. Aztán néha mondogattam neki, hogy bizony nem csak másokban van a hiba - miért vár el olyan dolgokat másoktól, amit maga sem úgy mível? Milyen példát mutat ő maga az életével a rábízottaknak? Meg mindenki másnak is... Mély hallgatás..., néha vállrándítás: -Én ilyen vagyok, nem tudok más lenni. ... Aztán mikor egyszer mertem neki megmondani, hogy élete legrosszabb döntésére készül és a szakadék felé igyekszik, mélyen megbántódott, miért nem örülök én az ő rossz döntésének, ami tönkre fogja tenni az életét? El is mondta mindenkinek, milyen ember vagyok én... Aztán meguntam az állandó könyörgést, hogy legyen velünk, mert szükségünk van egy közösségben a segítségére, és azt mertem mondani neki, hogy azt tesz, amit akar. Nem az én kedvemért kell egy társaságba eljárni, hanem azért, mert ott jól érzi magát. Ha nem így van, nem muszáj ott lennie. Ha valakiket csak szidni tud, akkor mit is keres közöttük? Ezután felkereste a társaság tagjait egyesével más ügy kapcsán, de elmondta mindenkinek, hogy én gyakorlatilag kiutálom a társaságból... És mindezek után úgy tett, miután én kértem tőle bocsánatot azért, mert megbántottam az őszinteségemmel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha semmi sem történt volna. Mintha nem akart volna alámásni, mintha nem szidott volna el mindenkinek.
Nagy teher ez. Mert sajnos az a típus vagyok, aki magára veszi a másik terhét, de miután én nem ő vagyok, az én megoldásom nem az ő megoldása, és ezért ez kissé elviselhetetlenné lesz egy idő után. Mint amikor egy szülő kénytelen végignézni, hogy a gyerekén hogyan lesz úrrá egy betegség és hogyan megy tönkre benne. Azért is nehéz, mert rossz érzés, amikor számomra kedves embereket (családtagjaimat és másokat) szidalmaznak a szemembe. Persze ilyenben már sokszor volt részem. De amikor még engem is hátba támad, pedig én nem csupán meghallgattam a nyavalygásait, hanem mindenféle fizikai és szellemi módon is igyekeztem a segítségére lenni... ez már a hab volt a tortán... (Egyébként a szemembe is elmondta nem egyszer a különféle munkáim felőli erős kritikáit, nem érdekelve, hogy az egyrészt mennyire igaz, másrészt mennyire bánt meg vele - eméssz, ha tudsz... )
Manapság inkább kerülöm a vele való társalgást (ő szid valakit én meg hallgatom típust). Néha mérges vagyok rá, de leginkább sajnálom. Rossz természetet örökölt, ami nem az ő hibája. Ami viszont nagy hiba, hogy ezen nem is akar változtatni, inkább rendszeresen megbánt mindenkit, aki közel áll hozzá és akire számíthatna. Menekül önmaga és a viselkedésének következményei elől, de hiába, mert önmaga és a lelkiismerete előbb-utóbb úgyis utoléri, bárhová megy is. Mindenkit hibáztat, de nem akar szembenézni önmaga valóságával és az igazsággal. Még magának is gyáván hazudik, hogy takargassa a valóságot.
Addig vágja maga alatt a fát, amíg le nem zuhan és össze nem töri magát teljesen....
Miért jó ez?
Nekem azt kellett közben megtanulnom, hogy az ő problémája nem az én problémám, nem nekem kell megoldani. Nehéz volt. Most pedig önmagam megvédése érdekében (ne essek ismét depresszióba) inkább igyekszem elkerülni kígyóméreg száját, igyekszem a legkevesebbet a közelében lenni, hogy ne mérgezze tovább az életemet.
