Először is - beígérték a hóesést, hideget, nagy szelet. Az idén a mi iskolánk készült a városi ünnepi műsorral. Eredetileg szabadtérre. Szerdán már pedzegettük, hogy lehet, nem kint kéne ezt csinálni, de akkor még mi sem gondoltuk, hogy ennyire katasztrófa-helyzet lesz. Csütörtökön, miután szakadni kezdett az eső, majd a hó, és még a szél is belehúzott, végre eldőlt, hogy a Művelődési Házban lesz a megemlékezés.
Este nagy esemény volt: Gálaműsor, ami megnyitja mindig ezt a hétvégét. Ilyenkor kerül átadásra a "Dunavecse városáért emlékérem", ami az egyik legnagyobb elismerés a településünkön. Az idén a kórusunk kapta. Nagy meglepetés volt, nagyon meghatott minket. Egy olyan dallal készültünk ezt megköszönni, amit Kata írt (szövegileg) még decemberben. Elküldte nekem, és szilveszterre már a dallama is elkészült. Szegénynek a beteg-süket fülébe próbáltam dallamfoszlányokat dúdolni belőle, aztán feladtuk ezt a kísérletet, inkább felvettem az egészet itthon és elküldtem neki, hallgassa meg. Nos, azóta meg is tanultuk. Igazán jó élmény volt tanulni, hiszen csak a miénk, csak rólunk szól, személyes és bensőséges dal (himnusz?) lett belőle. Az első olyan dal, amit kívülről énekeltünk, kotta nélkül. Amikor felmentünk a színpadra, átvenni az emlékérmet, Klári felkiáltott a nézőtéren: -"Ott az én anyukám!" - nagyon édes volt :-) És volt még valami, ami a szívemnek nagyon kedves volt: A határozat utolsó mondata, melyben külön megköszönték a megzenésített verseket... Úgy látszik, nem csak a könyöklőket veszik észre, de néha azt is, aki nem könyököl, nem hirdeti fennen, hogy ezt én írtam ám... :-) Mert ezt nem nagyon szoktam közhírré tenni. Csak néha, mikor a többiek szóvá teszik, hogy mondjam már el, hogy ezt vagy azt én írtam :-) Persze, ami felkerül a YT-ra, ott azért odaírom, hogy aki hallgatja, az tudja, hogy nem gazdátlan, amit hallgat :-) Szóval jól esett az az egy, külön nekem címzett mondat :-) Meg az is, hogy kivételesen, először az életben, a teljes családunk jelen volt az átadásnál (anyu külön kérése volt, hogy a szomorú szülinapjában legyen egy kis öröm is).
Pénteken az idő még "hangulatosabb" lett. Azon vigyorogtam útban befelé, hogy egész télen senki nem takarította el a havat az utcákról, de aznap reggel több munkagéppel is ezen fáradoztak. :-) Jó döntésnek bizonyult, hogy nem szabadtéren volt az ünnepség. Tanáraink egy része sem ért ide, mert a túlpartról nem-igen lehetett közlekedni. Viszont Bajáról ide tudott érni az egyik kollégánk, meg Földvárról is, és az utóbbi még gyerekeket is hozott magával, akiket útközben szedett össze. Az istentiszteletet az új evangélikus lelkész tartotta - nagyon jó prédikáció volt (Jézus szabadságharca értünk - volt a lényege). A műsor is szépen lement, és a vártnál többen voltak, akik hallgatták, teljesen megtelt a MűvHáz. A gyerekeink (itt a sajátjainkra gondolok éppen) szépen mondták a verseiket, Janka ügyesen kísérte citerával az énekkart. Utána többen megköszönték, tetszett nekik az egész. Aztán kimentünk koszorúzni, ami egy kisebb tragi-komédiával ért fel: nem volt hangosítás, így aki messzebb állt a koszorújával, nehezebben hallotta meg, hogy ő következnék; piszkosul csúszott a kockakő - volt, aki táncikált kissé rajta, majd fellökött bennünket a szél és hasonlók. A letett koszorúkat pedig később elfújta a szél, úgy kellett a környékről összeszedni és visszatenni, mikor befejeződött a tombolás. Hát, ilyenben sem volt még részünk, de ennek is megvolt a sajátos hangulata :-)
Szombat reggel Drága Párom elindult hazafelé (mármint a szüleihez), mert ma dupla keresztelő volt a családban. Bíztunk benne, hogy a szél elálltával a közlekedés is normalizálódik - és rendesen ment a busz és a vonat is, nem volt semmi gondjuk útközben. Én itthon próbáltam tenni valamit a kis rügyező bokraim életéért, hogy a beígért fagy ne nyírja ki őket - a maradék hóval igyekeztem jól betakargatni őket. Majd meglátjuk, mit ért eme művelet. A mandulafák virágzását az idén azt hiszem már nem nagyon kell várnunk... Késő délután a kórussal a szomszéd faluba voltunk hivatalosak énekelni. Egész jól sikerült az éneklésünk, csak én bakiztam bele egy csomó helyen a kíséretbe. Hát ez velem előfordul - de aki nem tudta, hogy kéne szólnia a dolognak, annak valószínűleg nem tűnt fel annyira.
Túl vagyunk ezen is - nem is olyan rosszul. Ma reggel csak Márti nyafizott, hogy fáj a füle - némi orvosság egyenlőre helyrerakta, remélem nem lesz nagyobb gond vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése