Bakiparádé Nótavárosban

Így jellemezhetnénk a kedd estét.

Lelkesen készültünk, no meg izgultunk, hiszen egy önálló est nem kis falat egy kórus életében. Variálgattuk a műsort, volt, amit végül kihagytunk, mert még nem érett meg az előadásra. Olyan is volt, ami már a kisujjunkban volt. 

Eljött a nagy nap. Én akkor már egy hete nem aludtam és nem ettem rendesen - no, nem azért, mert nem akartam, egész egyszerűen olyan stresszben voltam, hogy nem ment. Rendesen szét is estem darabjaimra. Bepakoltuk a kocsiba, amit el kellett vinni az előadás színhelyére, de a fele cuccot sikerült ott felejtenünk, ahová begyűjtöttem (gitár (!), dob, szalvéták, poharak, ajándékok...). Előző nap kiderült, hogy a gitár, meg a furulya igen csak nincs egy hangmagasságban - a gitárt át kellett hangolni, ami miatt folyamatosan korrigálni kellett, mert elhangolódott. Odaértünk, berendeztük a termet, kicsit próbáltunk, igyekeztem megnyugodni. Mondtam is a lányoknak, hogy nem baj, majd bakizunk egyet, nevetünk egy jót, és onnantól kezdve már nem lesz gond. De nem gondoltam, hogy ez tényleg így is lesz...

Az első dalunk szépen szólt. Aztán jött egy blokk, ami zongorás kísérttel kezdődött. A kedves kísérőnk minden egyes próbán más közjátékot játszott, amíg próbáltunk - alkalmazkodjon hozzá, aki tud... Az előadáson végül sikerült rá pontosan belépni. De utána kijött az ideg - a következő gitáros nótánkat frankón bizonytalanul kezdtem el - és így a kórus is (számomra még 9 év után is hihetetlen az a szimbiózis, ahogyan működünk - ha én rendben vagyok, nincs gond, de ha szét vagyok esve, szétesik a kórus is - azért ez elég nagy felelősség...). Úgy besültünk az első Petőfi dal kezdésével, hogy azt hittem, nem tudjuk tovább énekelni, mert fuldokolni kezdtünk kínunkban a nevetéstől... A második versszakkal már nem volt gond. Volt még talán egy ilyen hasonló bizonytalankodó kezdés, de utána már rendben ment a dolog.

 Jöttek a citerás kislánykák. Szegények, ők is rettenetesen izgultak. Volt, aki nagyon elrontotta nagy izgalmában a játékot, volt, aki kicsit nagyobb rutinnal adta elő dalait. De a tanárnőjük szenzációs volt, nagy élvezettel hallgattuk. Aztán jöttek a népdalfeldolgozások - a kíséretek nem egészen úgy szóltak, ahogy az a kottában meg vagyon írva, ebből is adódott némi bizonytalanság, de összességében nem szólt rosszul a dolog - de majd visszahallgatjuk, ha megkapjuk a felvételt. 

Kata "meséje" nagyon klassz volt, A nagy nyomozás  című írásának rövidített változatát olvasta fel, némi derültséget csalva az arcokra. Utána természetvédelemről szóló verseket énekeltünk. Ezután következett a bőgés. Ildi elszavalta Weöres Sándor - Öregek című versét, amit utána el is énekeltünk. No, ez így együtt ütött ki többeket - amin nem is csodálkozom (aki nem tudja, miről szól a vers, olvassa el és megérti a sírás-rívás okát).

A végére hagytuk az Istenes - versek csoportját, ami az arra érzékenyeknek szintén igen megható pillanatokat okozhatott.

 Az est zárásaként kánont tanítottunk a közönségnek: Palestrina - Fel dalra! (a szöveg később készült a dallamhoz, de nekünk ez pont megfelelt). A kánontanulás szépen ment és a kórus segítségével ügyesen el is énekelték 3 szólamban. Így az est jó hangulatban zárult, és a vendégváró asztalok mellett még bő egy órát beszélgetett jónéhány ember, aki eljött meghallgatni minket. 

Nekem némi tanulságokat le kell vonnom a történtekből, meg kell tanulnom bizonyos dolgokat talpraesettebben kezelnem - csak azt nem tudom, két rossz döntés közül melyik a jobb???? Lehet, hogy nem kéne mindent olyan véresen komolyan vennem, és akkor nem hullanék darabjaimra fizikailag és mentálisan is????