A múltszázadban letartóztattak egy indiánokból álló rablóbandát, akik rabló hadjárataik során amerikai kikötővárosokat fosztogattak. A banda korábbi táborozási helyén találtak egy egész sereg olyan gyermeket, akiket a banditák elraboltak, és már évek óta ott kellett velük együtt lakni. A hatóság felhívást adott ki, hogy mindazok a szülők, akiknek a gyermekei a fosztogatás során eltűntek, jelentkezzenek egy megadott helyen, hogy elvesztett gyermekeiket újból visszakaphassák. Így a legtöbb gyermek vissza is került a szüleihez.
Volt azonban a szülők között egy anya, akitől szintén elrabolták a kisfiát és kislányát, amikor még mindketten egészen kicsinyek voltak. Félelemmel és reménységgel teli szívvel közeledett a néni a gyereksereghez. Egyik gyerekeket a másik után vette szemügyre; nézegette, szemlélte azzal a reménységgel, hogy talán csak fel fog valami ismerős arcvonást fedezni, melynek alapján gyermekeit felismerheti. De mindez hiába volt. Keservesen csalódva akart éppen hazatérni, amikor az ottani felvigyázók közül valaki megkérdezte, hogy nem tudna-e véletlenül olyan énekre visszaemlékezni, melyet otthon a gyermekeinek énekelt. Erre az édesanya könnyekkel szemében elénekelt egy éneket, melyet korábban gyakran énekelt gyermekei előtt. Még mielőtt az első versszakot végigénekelte volna, hirtelen előszaladt a csoportból egy kisfiú és egy kislány; hangosan kiáltva: "édesanyám!- édesanyám! " - egyenesen a kereső asszonyhoz rohantak s mindketten az édesanya kitárt karjába vetetették magukat.
Az anya arcvonásainak emléke már teljesen elhalványul az évek során a gyermekek előtt, úgyhogy azt nem tudták felismerni, de az ének, melyet az édesanya gyakran elénekelt a gyermekeinek, felejthetetlenül belevésődött a szívükbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése