Még nem tudom, milyen az. Az életem 2/3-át gyülekezetünk kántoraként éltem meg. 30 év. Belegondolni is hosszú. Nagyon sokáig szerettem, el sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Olyan természetes volt, szinte minden más programot felülírt, ehhez igazítottam az életemet. Orgonáltam, ha kellett éneket tanítottam, énekkarunk is volt pár évig, énekkari találkozókon vettünk részt, amikor nálunk volt az emi kórutalálkozó, én vezényeltem az összesített kórust. Korálfeldolgozásokat írtam, saját darabokat, orgonakoncerten is játszottam. Esküvőkön orgonáltam és énekeltem, temetéseken is.
De mindez nem kell. Nem kell a gyülekezetnek és nem kell a lelkészünknek. Mióta elhangzott a "húzzanak innen az Ablonczyak" szlogen, nem tudom jó szívvel végezni a dolgom. Tele voltam keserűséggel. Aztán megjött az új lelkész. Elküldtem neki az elmúlt 10 év énekeit, amiket tud a gyülekezet. Minden vasárnap kiderül, hogy bele se nézett. Mindig van 1-2 ének, amit nem tud a gyülekezet. De nem érdekli. Amikor a tavasszal megpróbáltam vele beszélni, közölte, hogy őt ez nem érdekli - mármint a gyülekezeti éneklés témaköre. Fél év alatt sohasem keresett meg, hogy átbeszéljük az éneklés, kántori szolgálat kérdéskörét. Pedig nem ártott volna. De nem érdekelte ez a téma. A vasárnapi énekeket mindig Zsombornak küldte el, nem nekem. Az utolsó csepp a pohárba adventben érkezett el - 2x is elmondta a gyülekezet előtt, hogy a gyertyagyújtással kapcsolatban az éneklés ügyében majd beszél velem. Egyszer beszélt Zsomborral, hogy milyen éneket gondolt, de velem egyszer sem. Semmit. A felesége kicsit normálisabban kezelte ezt a kérdést, de aki Kántornak hívja a kutyáját... nos ez önmagáért beszél. Szerintem nem poén. Ennyi erővel Tiszteletesnek is elnevezhette volna...
Szóval ma az utolsó ének előtt felálltam. Úgy éreztem magam, mint a halálraítélt a kivégzése pillanatában.
- Az ének előtt szeretném elmondani a gyülekezetnek, hogy hosszas vajúdás után úgy döntöttem, hogy az új évben nem folytatom tovább a kántori szolgálatot a gyülekezetben. Köszönöm, hogy az elmúlt 30 évben elhordozták a szolgálatomat.
- Köszönjük szépen! - hangzott egybecsengően minden szájból.
Ennyi volt. Énekeltünk, s ment mindenki a dolgára. Egyedül egy barátom jött oda és a gondnok házaspár. A bejelentésem mindenkit váratlanul ért. Nem tudják azt sem, miért döntöttem így. Nem kérdezte senki.
A tavasszal megállított az Isten, most nem. Most engedte, hogy elengedjem. Sok volt az álmatlan éjszaka, a tehetetlen keserűség. És most először megkérdezte - Te is el akarsz menni? - Igen - mondtam. De nem Tőled, csak ebből az áldatlan szolgálatból. És engedte. Sőt egy idő után úgy éreztem, hogy ezt igen, az Ő akaratából meg kell tennem.
"De te, szolgám, Izráel, Jákób, akit kiválasztottam, barátomnak, Ábrahámnak utóda! A föld végén ragadtalak meg, annak széléről hívtalak el. Ezt mondtam neked: Szolgám vagy! Kiválasztottalak, nem vetlek meg! Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak. Megszégyenülnek és gyalázatba esnek mindazok, akik gyűlölnek téged. Semmivé lesznek, elpusztulnak, akik veled perbe szállnak. Keresed, és nem találod azokat, akik téged támadnak. Megsemmisülnek teljesen, akik ellened harcolnak. Mert én, az ÚR, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek! " Ézsaiás 41, 8-13.
Most békesség van bennem. Hogy mi lesz a folytatásban, nem tudom. Egyelőre háttérben szeretnék maradni. Rendbe kell magamban is rakni a dolgokat. És mindenki másnak is el kell gondolkodnia egy kicsit ezeken a dolgokon. Ha visszahívnak, mert szükségük lesz rám, akkor visszamegyek. Ha nem, akkor nem.