Kisgyermek koromban a Jugoszláv határ közelében laktunk, s utazás közben sokszor láttunk határőröket bent az ország területén is. Furcsa volt és egy kicsit ijesztő. Mit keresnek ezek itt??? Egyszer voltunk Szabadkán a piacon, ott lehetett farmernadrágot kapni - itthon nem. Talán ott jött velem szembe először a gondolat, hogy ez a város valamikor a miénk volt, de akkor ott éppen kicsit féltem, mert most nem az. És amikor pár év múlva kitört a háború, akkor is féltem. Borzasztó volt nézni a híreket, és féltem, hogy nálunk is ez lesz. Pedig akkor már az ország közepén laktunk.
Apu sokszor járt Erdélyben már a rémidőkben is. Csak arra emlékszem, hogy ilyenkor mindig féltettük, épségben hazaérjen a Bibliát és egyéb könyveket, segítő adományokat szállító útjairól. '89 karácsonyán aggódva, nagy várakozással hallgattuk a híreket, mi történik odaát. És apukám akkor néhány bátor helybélivel újra útnak indult egy megrakott teherautóval, aminek az oldalán vöröskereszt díszelgett, így ezúttal gond nélkül átmentek a határon. Emlékszem, akkor én is küldtem mesekönyvet egy ismeretlen magyar gyermeknek. Talán azon a tavaszon volt, hogy minket is elvitt magával, a két legnagyobb gyerekét, hogy megismerjünk egy addig ismeretlen világot, ami elvarázsolt egy életre. Homoródszentmártonba mentünk, ahol megismerkedhettem azzal a kislánnyal, aki megkapta a mesekönyvemet. Magas hegyek, fenyveserdő illata, lovas szekerek, tehéncsorda, rettenetes utak, életveszélyes hidak, borzasztó vasúti átjárók... különleges, fantasztikus emberek, ízes beszéddel, szokatlan szóhasználattal, egyéni humorral. Emberek, akiktől van mit tanulnunk... Homoródszentmárton, a hegyek között kacskaringó út végén, a völgyből előbukkanó kis falu a templomtornyaival, fahídjaival, patakjaival, székelykapuival, furcsa házaival, csodálatos környezetével... Bágyi hegy - a "világ közepe", ahonnan az egész környéket belátni körbe-körbe a Hargitáig... Utána többször is voltunk ott. Nyáron a szénapadláson aludtunk, friss széna közt. Felejthetetlen. Aztán sokáig nem mentünk, de onnan jöttek ismerősök és jó volt velük lenni, velünk korú fiatalokkal barátságot kötni. Aztán egy ideje majd minden évben megyünk, s jönnek ők is, a testvérgyülekezetünk tagjai. Testvérek. Igen, mikor velük vagyunk, tényleg így érzem. Csodálatos volt, mikor a nőikarral kétszer is ott lehettünk náluk, mikor körbejártuk Székelyföldet a "népdalaink nyomában", amiket éneklünk. Otthon. "Adjátok vissza a hegyeimet!" (Wass Albert) - örök érvényű.
Kárpátalja. Főiskolás koromban jártam ott először, az évfolyamunkkal. Vereckei hágó, Huszt romvára... "Kell még egy szó, mielőtt mennél...". Leírhatatlan, felejthetetlen érzés. Torokszorító... Hozzánk tartozott, elvették... Még egyszer elmentünk egy hétre néhányan az évfolyamból. Láttuk a Tiszát patakként, hegygerincen jártunk éjszakai csillagvilágnál egymásba fogódzva, megnéztük Munkács várát... Adjátok vissza a hegyeimet!
Őrvidék. Egyszer voltam ott, egy ifitáborban átmentünk megnézni a régi magyar várakat. Nem hittem el, hogy ilyen is van. Nem romokat láttam, hanem ép várakat, teljes berendezéssel. Csodaszép... és elvették... Adjátok vissza a hegyeimet!
Felvidék. Családdal mentünk. Jé, az Aggteleki karszt szebbik fele odaát van! A családom ősi fészke odaát van! Krasznahorka büszke vára - varázslatos... A hegyek... Évfolyammal is voltunk - Komárom - a szebbik fele odaát van... Pozsony -
valamikor itt magyar országgyűlés volt, magyarok építették a várát... Baráti esküvő, magyar lakodalom a magyargyűlölő területrablók között a Csallóközben, a benzinkúton nem akarnak megérteni... A könyvemet is a hegyek túloldalán nyomtatta egy magyar nyomdász, akinek a gyereke ideátra jár iskolába minden nap, mert a környékük már teljesen elszlovákosodott és ő ezt nem bírta az iskolában, kellett a magyar szó... Milyen más volt a túloldalról nézni a hegyeket... választóvonal... Adjátok vissza a hegyeimet!
Trianon - igazságtalanság... büntetés valami olyanért, amiben nem mi voltunk a bűnösök. Nagyapám szerint bűnhődés a magyargyűlölő trónörökös miatt, egy háború miatt, amiben nem akartunk részt venni és ami miatt a nagyapám nem ismerhette meg az édesapját és a dédnagyanyám özvegyen élte le az életét... Mennyi kegyetlenséget kellett és kell végigszenvednie a kívül rekedt magyaroknak, csak azért, mert magyarok...
Lehet rajta változtatni? Szoktuk mondani, a török hódoltság is "csak" 150 évig tartott... Csak ez elég más. A rablók tettek róla, hogy ne lehessen egykönnyen visszavenni, ami a miénk.
Tegnap az ünnepségen mondta az egyik felszólaló, amíg magyar a szó, addig nincs baj itt sem, ott sem... Mikor egy iskolánkba járó erdélyi fiúcskát megkérdeztem, ő milyen nemzetiségű, gondolkodás nélkül rávágta, hogy román. Megkérdeztem, tud-e románul? Egy szót sem. Akkor hogy lehetsz te román, drága gyerekem???!!! Annak érzi magát, mert a sok okos anyaországitól azt hallja, hogy ő román... Pedig csak az autójuk rendszáma az, semmi más... Egy másik kislány Brassóból jött. Román iskolában tanult, nem is tudott magyarul írni, olvasni se nagyon. Csak beszélni... A gyerekei vajon fognak-e még magyarul beszélni...
Aki nem járt az elrabolt területeken, nem jár csak a szomszéd faluig vagy városig, annak Trianon nem jelent semmit. Nekem rettenetesen fáj, bárakárhányszor átlépjük a határt - itt nem kellene országhatárnak lenni...
Adjátok vissza a hegyeimet!!!
