Isten tenyerén

Isten tenyerén
"Életem ott van Isten tenyerén azért nem félek én. Bármi fáj nekem, mosolyog a szemem. Száz jajszó között is bízom vakon, hitem fel nem adom. Rám törhet vadul ezer baj, veszély, Isten így szól: Ne félj! Miért is? Mitől is félhetnék én? az Isten tenyerén!"

2019. december 31., kedd

2019 - ami kimaradt...

A tavaszi szünetben apának Kaposvárra kellett mennie minősíteni. Én meg gondoltam, kirándulunk egyet a gyerekekkel, amíg apa kötelességteljesít. Így jutottunk el a Kaposvár melletti Katica Tanyára, az ottani kalandparkba. 

Az első, amire a gyerekhad rávetette magát, a mászófal volt. Annyira élvezték, hogy az előre kifizetett egy óra majdhogynem kevésnek bizonyult. De mivel lejárt, továbbmentünk - trambulinszoba, kisvasút, favár, lövöldözőszoba és egy csomó minden volt még ott, amit élvezettel vettek használatba. Így, amíg apa dolgozott, mi nagyon jól szórakoztunk.

Hazafelé útba ejtettük sógornőméket is, úgyhogy egy kis családi találkozóval még meg is fűszereztük ezt az izgalmas napot. 






Derült égből gyermekáldás

Az elmúlt években, ha valaki megkérdezte, lesz-e még kisbabánk, erősen tiltakoztam. Kényelmes volt élni a megszokott életünket a családban, iskolában, kórusokkal, gyülekezetben. Szabadon mehettünk bárhová, sokat kirándultunk, mászkáltunk, nem kellett egy picike különleges igényeihez igazodnunk. És amúgy is fáztam egy újabb műtét gondolatától. De legbelül mégis motoszkált bennem a sejtés, hogy ez bizony változni fog... 
A tavaszi szünet után erős gyanúm lett, hogy vagy beteg vagyok, vagy terhes. Egy teszt aztán bizonyította az utóbbit. Az orvosi vizsgálatkor derült ki, megtréfált a testem egy kicsit korábbi peteéréssel. 😊 Hamarosan jött a rosszullét, gyengeség, összeeshetnék korszak állandó görcsökkel, többszöri bevérzéssel. Meg voltam győződve róla, hogy vetélés lesz a vége. Nem is mentem el dokihoz, csak a 12. héten, s addig csak páran tudták, akiknek bizonyos dolgok miatt el kellett mondani. Osztálykirándulni se tudtam elmenni az osztályommal, mert képtelen lettem volna Tihanyt végigsétálni ebben az állapotban. A gyerekek kollégákkal és szülőkkel mentek el (az alsósokkal együtt). Az iskolában csak lézengtem, mikor hazaértünk, rögtön le kellett feküdnöm. A boltba remegő lábakkal mentem el, s úgy fújtattam, mikor visszaértem, mintha maratont futottam volna, pedig csak 50 m-t sétáltam. A gyerekeimnek nem tűnt fel semmi...
Mikor aztán kiderült, hogy ez a baba bizony élni akar, s elmondtuk a nagyoknak, igencsak meglepődtek. Jankának leesett a tantusz, miért nem cipelek semmit. Barni csak nézett hitetlenül. Márti percekre lefagyott. Klári ujjongni kezdett, hogy de jó, ő annyira szeretett volna kistesót. Innentől kezdve egész végig nagyon sokat segítettek (persze előtte is). Janka minden befőzést aktívan megcsinált, hol ez, hol az segített neki. Az összes házimunkát elvégezték közösen, mert én egész nyáron csak feküdtem. Csak rövid sétákra mozdultam ki a házból Zsomborral, hogy azért valamit mégis mozogjak. 
A Nőikartól egy éves szabadságot kértem, amibe beletörődtek a meglepő hírem után. A Népdalkörnek új vezetőt kellett találnom, ami hosszas keresgélés után sikerült is. Nehéz volt, de fel kellett adnom az énekkari munkát, mivel fizikailag nem bírtam.
Szeptemberben aztán össze kellett szedni magam, kezdődött a suli. Két hónapig még meg tudtam főzni, el tudtam mosogatni, de az őszi szünet után már ez sem ment, mert nem bírtam állni. A suli első pár hetében még tartottam órákat, meg énekkart (Teleki Napra készülve), később ez sem ment. 
Novemberben délelőttönként még tudtam az asztalnál ülve dolgozni kicsit, ekkor készültek a karácsonyi ajándékok. A suli honlapját is tudtam szerkeszteni tovább. De egyre nehezebben mozogtam. Közben beszereztem egy kis terhességi cukorbetegséget is, ami miatt diétáznom kellett. No, ez hazavágott - amikor csak nézhettem egy-egy ünnepi asztal guszta süteményeit... El is kezdtem szépen fogyni. Úgyhogy mindennel együtt 2 kg plusz volt rajtam a terhesség végén. 
Állandóan sírhatnékom volt - minden apró dolog miatt elbőgtem magam... nagyon idegesített ez az érzelmi inkontinencia. 
December elején (35. hét) közölte a doki, hogy a baba megállt a fejlődésben, vonuljak be a kórházba. Így mikuláskor bent voltam egy hetet, aztán másfelet itthon, de közben többször kellett menni ultrahangra - elég-e még a magzatvíz, hogy áll a lepény, jó-e a köldökzsinórban a keringés, mert a pici lány tényleg nem akart növekedni. Végül a vezető főorvos eldöntötte, hogy 23-án kilakoltatás következik.
Ettől megnyugodtam, de aznap reggel azért nagyon idegesen mentem be a kórházba. Féltem az újabb (3.) műtéttől. Egy biztos pont volt, kórista társam, Kata (aki egyébként aneszteziológus) elintézte, hogy a kollégái szóljanak neki, ha én következem, és külön ezért bejött dolgozni. Végig velem volt, és ez megnyugtatott. Meglátása szerint a kórház jászlában született meg Hajnal Csillag, mert ez a másodműtő elég lepukkant és csak ritkán használják, ha szükséges (most több műtét volt egyszerre). (Kata később többször is meglátogatott, ami nagyon jól esett.) Amíg a műtétet befejezték, apa nagy örömére fél óráig dajkálhatta újszülött leánykáját, aki megismerte apja hangját és a születés-rendbetétel megrázkódtatása után megnyugodott tőle. Amikor a csecsemős újra megjelent és megszólalt, megint sírni kezdett... 😉
Négy napig voltunk kórházban, kis Csillag végig csak aludt és evett, ő volt a legnyugodtabb baba az osztályon. Én meg minden nap mással kínlódtam - a felkelés csak sokadik próbálkozásra sikerült műtét utáni másnap, a bélműködésem beinbulásáért egy egész napig drukkolt az osztály személyzete... (sírjak vagy nevessek - hülye egy helyzet 😕🤔😉). Ki kellett tapasztalni, hogyan tudom szoptatni is - hogy tudok viszonylag kényelmesen felülni vele az ágyra, hogy kibírjam ülve azt a fél órát, amíg eszik... És közben karácsony volt, amiből ott bent semmit nem érzékeltünk. Semmi ünnepi nem volt azokban a napokban, csak fájdalom és küzdelem. És a kis élni akaró nyugodt csoda mellettem a kiskosárban. 💖 Egészséges. Figyel a hangokra. Érdeklődve nézegeti maga körül a világot. Kicsit pici (2800 gr, 48 cm), de volt már kisebb gyerekem is. Ügyesen szopizik. Nem lesz semmi gond. Nyolc hónapnyi bizonytalanság és aggódás után végre megnyugodhatok.
Ami nagyon pozitív tapasztalat, hogy a kórház dolgozói hogyan álltak hozzá mindenhez. Nem volt fogadott orvosom, de a vezető főorvos úgy foglalkozott velem ebben a három hétben, mintha ő lett volna az. A többi orvos is nagyon rendes, kedves volt. Az ápolók türelmesek, segítőkészek. A műtétet végző fiatal doktornő végig érdeklődéssel nézte, hogy vagyok. A műtét alatt (ketten csinálták - egy másik doki segéd volt) egy főorvos végig figyelte mit csinál a két másik, és a vezető főorvos is bejött ellenőrizni a munkát. Szóval olyan pozitív emberi hozzáállást tapasztaltam minden szinten, amiért csak a tiszteletemet tudom kifejezni mindenki iránt, aki ott dolgozik.
Minden tiszteletem a páromnak is, aki zokszó nélkül átvette a háztartás gondjait, hordta a lányokat zongorázni, mikor én már nem tudtam, mikor hazajöttünk szó nélkül segített minden kínomban (pl. fürdésnél, öltözködésnél), dajkálta a pici lányt nyűgös éjszakákon, és számon tartja a privilégiumát, az esti fürdetést.
Köszönöm anyukámnak is a gondoskodását, hogy amikor nincs ki főzzön, finom ebéddel lát(ott) el minket.
Isten hozott kicsi lány, örülünk, hogy megérkeztél, itt vagy velünk!💖








💖 Boldogság van💖

Novemberi alkotások

Karácsonyra készülve készültek :-)