Berde Károlyra emlékeztünk

Történt pedig, hogy úgy 1,5 éve egy levente- és egy cserkész tábori napló került a kezembe a '30-as évekből. A táborparancsnok mindkét helyen Berde Károly volt. A naplóknak magával ragadó hangulata volt, alig tudtam letenni őket. De ki volt ez az ember? Szeretnék róla többet megtudni. 

Tavasszal egy félmondatban olvastam, hogy 1924-ben megjelent egy verseskötete. Kutatni kezdtem utána, s a megyei könyvtárban meg is lett. Éppen Károly bácsi 120-ik születésnapján került a kezembe. Hú, azok a versek! Élő történelem az I. világháborúról és az azt követő évekről. Egy szuszra olvastam végig ezt is.

Kutattam tovább. A nyáron Erdélyben járva elmentünk a szülőfalujába, Fotosmartonosra. Jártunk a templomban, ahol megkeresztelték, láttuk a vidéket, amely nagy hazafit nevelt belőle. A Református Lelkészi Hivatalban tudomásunkra jutott, hogy az 1910. előtti minden anyakönyvet be kellett szolgáltatni a Román államnak, így nem tudtunk pontos adatokat találni. Viszont a megmaradt családkönyvből kiderült, hogy több Berde család is élt a faluban.  

 

Nekem egy izgalmas kérdést jelent az, hogy vajon rokonságban állt-e azokkal a Berdékkel, akik híres pályákat befutva, az interneten is megtalálhatóak. Nemrégiben találtam egy összefoglaló cikket erről a családról. Egy rövid részlet az írásból:

     „A laborfalvi Berde család Gergely nevű őse 1615. szeptember 12-én kapott nemeslevelet Bethlen Gábortól. … A család egyik ága a 19. század elején, házasság révén (Laborfalváról) Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére Fotoson telepedtek le. (Fotosmartonos régen két külön falu volt.) Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra. Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július 18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.” Ifj. Berde Sándor gyermekei: Sándor (lelkipásztor), Amál (festőművész), Mária (írónő), Károly (bőrgyógyász-egyetemi professzor), Zoltán (gyermekként meghalt).

(Forrás: https://muvelodes.net/enciklopedia/nemzedekek-a-berde-csaladban)

     Nos, ha feltevésem helyes, előfordulhat, hogy ifj. Berde Sándor és Károly bácsi édesapja testvérek voltak. Sajnos a cikk nem említi idős Berde Sándor másik két fiának nevét, pedig ez itt fontos lenne a pontosítás érdekében. Mindenesetre az itthoni anyakönyvekből kiderül, hogy Károly bácsi szülei Berde Károly és Györbíró Katalin voltak. Az édesanyja családnevéből adódóan megint csak úgy gondolom, rokonok lehettek. Erre azonban egyelőre nincs bizonyíték.

Ma, halálának 42-ik évfordulóján megemlékezést tartottunk a sírjánál, utána beszélgettünk a Művelődési Házban. 

A sírnál, a záróének (Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt - cserkészinduló) éneklése közben Északnyugatról nagy cseppekben esni kezdett az eső, Délnyugatról ezer szikrával ragyogott a nap, Keleten pedig szivárvány öltöztette fel az eget. Velünk emlékeztek az Égiek is. Ilyenkor úgy érzem, hogy a két világ összetalálkozik egy pillanatra. Fantasztikus volt.

 

Ki volt Ő? Dunavecse egyik legnagyobb pedagógusa a XX. században, ezt bizton állíthatom. Írtam róla a helyi újságban is egy cikket, ami több számban felosztva jelent meg:

Károly bá, ahogy cserkészei hívták, 120 évvel ezelőtt, 1897. április 28-án született Erdélyben, a Sepsiszentgyörgy melletti Fotosmartonoson.

Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte el, majd beiratkozott a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumba. A Kollégium értesítői megtalálhatóak az interneten. Ezekből kiderül, hogy 1909 – 1913 között itt végezte el a gimnáziumi első négy osztályt. Az első év végén jutalomkönyvet is kapott jó tanulásáért és magaviseletéért. Ez a könyv Gaál Mózes: Nehéz idők című, a török hódoltságról szóló írása volt. További tanulmányairól, azaz, hogy hol végezte el a tanítóképzőt, nem találtam adatot.         (https://library.hungaricana.hu/hu/collection/iskolai_ertesitok_sepsiszentgyorgy_szekely_miko/) 

Részt vett az I. világháborúban, a Székely Hadosztály katonája volt. 1938-ban egy cserkész-tábori naplóban, táborba indulás előtt így emlékezett: „…egy ódon iskola udvarán, a várrommal koronázott hegy alatt ő is ilyen csillogó szemmel tette le az első fogadalmat. Ő is új honfoglalásra indult, pedig egy talpalatnyi sem hiányzott az ősi földből, csak a veszendőbe induló termésért kezdett élesen sivítani a vész-sziréna. Ott a dévai vár tövében szintén 25 kemény tekintetű fiú állt feszes állásban, magabízó lélekkel, hogy új barázdát szántson a parlagon maradt magyar ugaron és elébedobbanjon az ellenséges belső feszítő erőnek. Hol van a termés, hol van az ősi föld azóta? A földet elnyelte a tenger, a termésen kövérre híztak a ragadozó halak. Volhynia, Nis, Doberdó, Asinari szigete adott pihenő helyet 24 számára. Helyettük áll indulásra készen az új 24, hogy jómagával együtt ismét 25-en legyenek, ne a megtartásra: a visszaszerzésre!”

            A háború megpróbáltatásai alatt számos verset írt. Szívfájdító, történelemszagú beszámolók ezek.

Székely fiúk hattyúdala

(Nyírtass, 1919.04.25.)

Holnap, mikor a pirkadó égen

Megjelenik az első fénysugár;

Holnap a hajnal édes mosolyával,

…Munkába fog a… csontkezű Halál.

Hatezer székely sírja már megásva

S mi másra nézni most nem akarunk!

Holnap eljön s hadd jöjjön a halál,

Ha fegyverünk már nem bírja karunk!

Megtettük már, mit ember megtehet

 S a szabadság… Az mégis elveszett…

Hadd jöjjön hát a csontkezű kaszás,

Vesszünk mi is, ha Erdély elveszett!

Ásva sírunk… holnap már temetnek,

Kiontott vérünk lesz a szemfödél…,

Hideg testünk a föld betakarja;

De kóbor lelkünk vándorútra kél…

Bejárja majd a Magyar Rónaságot,

Felgyújtja az elfásult lelkeket.

Riad a nép, feltámad a nemzet,

Megtisztulnak a rozsdás fegyverek!

A rozsdát, a szörnyű gyalázatot,

Ellenségeink vére mossa le!

Sírunk felett sarjadt virágokat

A napsugár csókjaival hinti be….

Elérkezett a nap, mikor a harc bevégeztetett:

Nyírkarászi fegyverletétel

(Nyírkarász, 1919.04.27.)

Nyírkarász, Nyírkarász, Nagymajtény testvére,

Világosi mező fájdalmas emléke.

Két nagy temetője volt már a magyarnak,

Nyírkarászon ásták meg a harmadikat.

Három nagy temető… Mit akarhat Isten?

Ez nem büntetés, mely jobb tettekre intsen!

Tán a magyar nép a világ megváltója,

Szeges korbácsával azért ostorozza!

Vérpirosan hajlott lemenőre a nap.

Sírt a természet, hogy e föld már nem szabad.

Nagy, fekete hollók szálltak fenn a légben,

Rongyos székely bakák zokogtak a réten.

Rongyos székely fiúk, megtépett vitézek,

Könnyben úszó szemmel, egy halomra néztek.

Ellenség vérétől pirosló szuronyok,

Elnémult fegyverek, ágyuk hevertek ott.

Halomban hevertek… könnyeinktől ázva,

A székely szabadság sírja meg van ásva.

 Egész világ ásta temető kertetek,

Szegény székely fiúk, bús, rongyos vitézek.

Véres fegyverükkel, amint tova léptek,

Halovány arcukon nem is volt már élet…

Gyűlt, gyűlt, nőtt a halom, könnyezett az Ég is…

S a Székely Szabadság… Elveszett az mégis…

Nem tudhatta nézni, felhőbe bújt a nap,

Sok volt még neki is e gyászos pillanat.

Pírban égő arca, áttört a felhőkön,

Szégyenpír égett a zsendülő mezőkön.

Harcban edzett hősök, egymásra borultak,

Nem sírt már egyik sem, könnyeik nem hulltak.

Láthatatlan folyt csak mindnek könnye, vére…

Te láttad Nyírkarász… Nagymajtény testvére…

Azt a gyalázatos helyet verje fel a gyom, gaz!

Ne tanyázzon más ott, csak üvöltő farkas;

Mindenki kerülje, senki meg ne lelje,

Ne fakasszon zöldet ott a nap melegje!...!!

Miért s hogyan jött el Erdélyből a háború után? Gyönyörűen, szívbemarkolóan számol be erről:

Nem tudok maradni

(Fotosmartonos, 1920. március)

Testvér, én nem tudok tovább maradni,

Itt minden kis rög rabságról beszél.

Pribékek lesik minden léptemet.

Rabok sóhaját hordozza a szél.

Mit ér a bérc, ha lelkem nem repülhet?

Mit a virág? Ha másnak illatoz?

Mit ér a lant, ha bilincs van szaván

 S csak titkon sírja el a bánatot.

Testvér, én tovább nem tudok maradni,

Isten áldjon, míg messze távozom;

Ha visszatérek, megbékélt szívemben

 A mennyek egy kis darabját hozom.

Ha tavaszunk bíboros hajnalán

Minden kis rög szabadságról beszél,

S tűzben égő bércek tetejéről

Győztes kürt szavát repíti a szél;

Ha győzni tanul százezer halálon

 A szunnyadó hazaszeretet:

Akkor testvér, tekints a bérc felé –

- Ha szívem dobog – én is ott leszek!

Fiam, ne menj!

(Fotosmartonos, 1920. április)

Fiam, … ne menj…? Fiam, … maradj…!

Ne keress csalfa álmokat.

Szíved az úr s e szív beteg,

Örvényből zátonyra ragad.

Lelked dacos, csak harcra kész,

Fejed hajolni nem tanult.

Önérzeted, hajh – mire jó … ?

Hisz eltemetve már a múlt…

S a jelen nem neked való…

Ma szolgahomlok kap babért,

Támadsz, s nincs védő fegyvered;

Csak képmutatás ma a vért.

Ma bűn harcolni büszke szívvel.

Nyílt homlok, becsület se kell;

Csak ármány, aljas tőrvetés

És hitszegés, mi felemel.

Ne vidd, ne vidd a lelked lángját

A jégvilágba botorul,

Hagyd meg nekem e kis világot.

Ott az éj fátyla ráborul.

Hisz a lelkemben oly sötét van,

Te vagy utolsó csillaga.

Mi lesz velem, ha te is elhagysz

S reám borul az éjszaka? …

Lásd…, hisz alig pár röpke év,

Ami még hátra van nekem…

Hát ezt is, ezt is elhagyatva,

Könnyek közt kell töltenem…?

Fiam, feledd a múlt időket…

Óh, mért, hogy így neveltelek…?

Minden szavammal sírod ástam,

És megmérgeztem lelkedet…

Óh, az, akinek szántalak,

Egy büszke nép szabad Hona,

Hol emberméltóság honol,

Az erénynek nincs alkonya.

Hol szívben, ajkon egy a szó,

Magyar lélekből zeng a dal,

Hol minden eszmény sziklabérc,

Mindenki ember és magyar.

Ne szólj… Tudom… minden hiába,

Itthon is a sír öble vár,

Itt nincs napfény, csillag se pislog,

Végzetünk könnye telve már.

A múltba von minden gyökérszál,

Az tartja fogva lelkedet.

E talaj nem neked való,

Tovább élned itt sem lehet.

Mégis, mégis maradj velem,

Ott is elűznek hidegen…

A koldusrongyban ott sem kellesz –

A kérő rokon idegen.

Itt ami sújt… ellenség ökle…

Nem ejt az halálos sebet,

De ha… testvérkéz sújt feléd,

Az meggyilkolja lelkedet.

Maradj velem… az anyád könnye,

Tudom, a legnagyobb bilincs.

Törüld le őket, - hisz szeretsz –

S egy letörölt könny, drága kincs.

Ha minden elhágy…, itt vagyok,

Ha mindent vesztek…, megmaradsz.

Hát itthagynál? lásd sírva kérlek

Fiam, … ne menj… fiam, … maradj…?

Anyám, … ne tarts … Anyám … megyek,

Én nem álmokat kergetek!

Babér nem kell az én fejemre,

Vágyam nem űz végtelenbe…

Anyám! Én Hazát akarok!

Hazát! Hazát!! Mert az nincs nekem…

S én arra vágyom szüntelen!

A Kárpátoknak büszke bércét,

Az ezer éves szent medencét,

Anyám, én nem feledhetem!

Ha az ajkam imára nyitom,

A Te nevedet suttogom;

Mert úgy neveltél engemet,

Hogy kitéphetik szívemet;

De holtan is magyar vagyok:

Magyar vagyok, míg van Hazám! … !

Erre tanítottál, anyám

S én megfogadtam szavadat

És van lelkemben akarat;

Anyám, én Hazát akarok!!

A lelkem dacos, harcra kész

És nem ijeszt meg semmi vész!

Nekem itt nincsen fegyverem:

A képmutatást megvetem,

Én nyílt homlokkal harcolok!

Azt a Hazát, melynek neveltél,

Melynek képe szívemben él:

Csak méltó harc hozhatja vissza!

Mint hegyi forrás, legyen tiszta

Minden csepp vér, mely érte hull!

Anyám, én nem kérni megyek,

Ki koldusrongyban didereg:

Anyám, hisz én gazdag vagyok,

Az én lelkemben oly nagyok

A kincsek, miket te adál.

Szívet viszek! Múltban nevelt,

Jövőbe dobbanó szívet!

Erős, munkabíró kezem,

A jövendőnek szentelem

És annak adom életem!

Én megcsókolni nem tudom,

Az arcomba sújtó kezet!

Babért nem fonok banditának,

Ki elrabolta kincsemet;

Én megtagadni nem fogom,

Az ősi vért, Istent, Hazát!

És elfelednem nem lehet,

Az ezer éves szent határt!

Koldus legyek az ői portán? … ?

És kitől kérjek kenyeret…?

Aki mindenem elrabolta,

Korbáccsal űz el s kinevet!

Anyám, a szívem vére serked,

Ha könnyet látok arcodon:

De tudom, egyszer visszatérek

S mosoly derül ajkadon.

Jövök! Mint fecske kikeletre,

Én soká nem bujdoshatom,

Nem a tavasz hoz vissza hozzád,

Anyám, a tavaszt én hozom!

Anyám, ne tarts… anyám, megyek!

Én nem álmokat kergetek;

Babér nem kell az én fejemre,

Vágyam nem űz a végtelenbe:

Anyám! Én Hazát akarok!

Dunavecsére 1920. nyarának elején érkezett, az állami elemi iskola tanítója lett. 1921. január 21-én feleségül vette a Szabadszállási származású Sterk Jolánt. Az egyházi házasságkötésük 1921. október 27-én volt. Felesége esküvői tanúja Baksay László járásbírósági elnök, a sajátja Pápay Dezső, szintén elemi iskolai tanár, katolikus kántor volt. Lányuk, Karolina 1921. november 14-én született Budapesten, 1936-ban konfirmált Dunavecsén, polgárista diák volt.

1921. szeptemberében vezetésével megalakult az elemi és polgári iskolás fiúkból álló 138. számú II. Rákóczi Ferenc Cserkészcsapat, mely a II. világháború elejéig működött, sok fiatal fiú életében meghatározó szerepet betöltve.  Károly bá szívét – lelkét beleadta a cserkészek nevelésébe, edzésébe. A cserkészotthon teljes berendezését maguk készítették el, apróbb tárgyakat készítettek, melyekből kiállítást rendeztek s azokat eladva a táborozások költségeinek egy részét igyekeztek fedezni. Számos műsoros előadást tartottak, melyek bevétele szintén a táborozásokat segítette. Egy tüneményes verséből kiderül, hogy a cserkészet nem csupán az ő szívügye volt, de a családja szíve is együtt dobbant a cserkészettel. A verset, két és fél éves kislányáról, Lilikéről írta 1924-ben:

Borúra derű

Eltörött a kis vasaló,

Zavarban a kislány.

Görbén áll a szája széle,

Könny ragyog a pillán.

Tudom Isten, lenne is nagy

Sírás-rívás érte,

Ha valami nagy hirtelen

Nem jutna eszébe:

Öröm csillan a szemébe,

Mosoly ül az ajkán:

„Megcsinálják a cserkészek,

Úgy-e, édesapám?”

1925-től a helyi Levente Egyesület tevékeny vezetője volt. Néhány éven keresztül a Gróf Teleki József Református Polgári Iskola óraadó testnevelés tanára, sportkörének vezetője, valamint igazgatótanácsának tagja volt.

  A cserkészekkel való foglalatosságát a II. világháború elején kénytelen volt abbahagyni. Ennek oka ismeretlen. Egyes vélemények szerint ekkoriban kellemetlenségei adódtak hazafias érzelmei, tettei miatt.

A háború után, a rendszerváltozáskor újra rábízták a gyerekekkel való csapatmunkát. A cserkészet beszüntetésével ez a munka az úttörőcsapat keretein belül zajlott. Nem az ideológia volt a fontos, ami a csapatok létrejöttét körbeövezte, hanem az, hogy a gyerekekkel foglalkozhasson, régi életcéljához hasonlóan, a megváltozott körülmények ellenére is hűséges, igaz hazafiakat faraghasson belőlük.

Koromné Margit néni számos történetet osztott meg vele kapcsolatban, amikor halálának évfordulóján megemlékezést tartottunk:

Az ötvenes évek elején Balaton körüli kerékpártúrára vitte a gyerekeket. Sokan szerettek volna menni, ezért valahogyan ki kellet válogatni, ki mehet és ki nem, hiszen a hosszú út kemény erőnléti kihívás volt. Megversenyeztette a gyerekeket – ki milyen ügyes, hogyan tud tájékozódni, milyen közösségi szellem és felelősségérzet uralkodik benne. Az iskolai akadálypályán ki a legjobb a biciklisfogóban, a pincérversenyben. Csak a kiválasztott 15 gyermek tarthatott vele és a kísérő kollégákkal, szülőkkel.

Türelmes ember volt, ha kellett számtalanszor, számtalan formában magyarázta el ugyanazt a dolgot diákjainak. Ha még ekkor sem akarta megérteni az „Édes, marha fiam!” (ezen a megszólításon nem kell megbotránkozni, hiszen mindannyian láttunk és hallottunk már az értetlenségtől kétségbeeső pedagógusokat megnyilatkozni, s ez a megszólítás az ilyenkor megszokottak mellett kedvesnek mondható), akkor egy újabb magyarázattal próbálkozott.

Károly bácsi ezermester volt. Szépen faragott, jól bánt a fával. Az iskolai színjátszó körök az ő tervei alapján és segítségével készítették el díszleteiket. Akkoriban hiány volt az iskolai segédeszközökből, sokszor pénz sem volt ezekre, így ő maga készített vonalzót, körzőt a gyerekekkel együtt, hogy legyen mit használni. Erre aztán mindenki értékes kincsként vigyázott – ha baja esett, nem volt helyette másik.

A tükröződést egyszerű módszerrel tanította: leemelt egy ablaktáblát a helyéről, arra ráhelyezte a mértani testeket, és már kész is volt a szemléltetés.

Sokszor versenyeztette a gyerekeket, s a győztest mézzel jutalmazta – finom és egészséges.

Ha valaki nem tanulta meg a leckét vagy nem volt kész a házi feladata, haza kellett kísérnie a tanító urat, s amíg ő ebédelt, addig a delikvens az udvaron lévő nagy diófa alatt pótolta hiányosságait, s csak ezután mehetett haza. Ez a módszer nagyon hatásosnak bizonyult, nem kellett sűrűn alkalmaznia.

Volt egy kedves osztálya, akiket nem csupán alsó tagozatban szeretett volna tanítani, hanem végig, amíg az iskolába jártak. Ezért elvégezte a matematika – kémia szakot is, s így már taníthatta a felső tagozatosokat is.

1958-ban nyugdíjas lett, de a tanítást nem hagyta abba. Napközis nevelőként, majd kollégiumi nevelőként tevékenykedett tovább. 54 éven keresztül, majdnem haláláig tanított.

1975. október 30-án adta vissza lelkét teremtőjének. Sírjánál Bolváry László búcsúzott tőle a kollégák nevében. Sírkövén, a legnagyobb egyszerűséggel csak ennyi áll: Berde Károly élt 78 évet.

Akik ismerték, beszámolnak szikár termetéről, szigorúságáról. Kollegái, diákjai tisztelték és szerették. Én magam személyesen nem ismerhettem. Először a kezembe került cserkész-tábori naplók vidám, huncut hangja tűnt fel vele kapcsolatban. Szigorú lehetett, de írásai alapján jó kedélyű ember is. Nemes lelkű, hazájáért égő hazafi. Bátor, belevaló pedagógus. 1925. nyarán mozgótáborba indult 17 tizenéves cserkészlegénnyel, mely során gyalogosan látogattak el a Balatonhoz, s azt körbe is járták. 20 év alatt sok-sok tábort szervezett szeretett cserkészeinek, a néhány napos Csabonyi-erdeitől vagy a Szigeten eltöltöttől kezdve a két hetes nagytáborokig (Ordasi-sziget, Mátra).

Verseit 1924-ben nyomtatták ki, a helyi Weiner Miksa nyomdájában. Ezekből lelkének legmélyebb érzéseit ismerhetjük meg. Számomra szívszorongató érzés volt olvasni őket, mikor kezembe vehettem ezt a kicsiny kötetet. Hosszú élete során nyilván több verset is írt, ezeket azonban sajnos nem adták ki, így egyelőre nem ismerjük tartalmukat.

Részlet az 1938. évi cserkész-tábori naplóból: „Cserkésztestvér, aki nem az édesapád keresetéből jöttél a táborba, hanem hosszú évek kitartó munkájával magad szerezted meg a huszonöt pengőket, aki igen sokszor – napi munkád után – az éjszaka pihenőóráit vontad meg magadtól, hogy kezed munkájával szegényebb és apróbb társaidat juttasd tábori segélyhez, érezted-e, hogy milyen gyönyörűség a saját erőnkkel semmiből teremteni, önfeláldozással életet adni másoknak? Ha csak megérezted, most tudd tudatosan, hogy a magyar jövő építő munkása voltál és emeld fel büszkén a fejedet, mikor arra gondolsz, hogy sokak szánalmas lenézése, gúnyos megjegyzése, vagy éppen megrovása kísért ez előkészítés nagy munkájában, mert nem „politizáltál”, nem sírtál, nem zúgolódtál és lázadoztál velük együtt, hogy a sült galambokat nem repítették a szájad felé. Mert nem voltak légből kapott álmaid, hanem tisztán láttad a magyar élet ijesztő mélységeit, fojtó füstfelhőit, iszapos hínárjait és nem szaladtál el kétségbeesve tőlük, hanem megkezdted a kifelé vezető utak építését, meg nem értve, gyalázva, sokszor meg is kövezve azok által, akik arra lestek, hogy munkád eredményét maguknak kaparinthassák. Némán vetted tudomásul, hogy egyenes járásod miatt több az ellenséged, mint a jóbarátod. Tudtad, hogy sokan azért gyűlölnek, mert nem tudsz alázatos koldusként viselkedni, hogy szánalmas nyögdicséléssel hízelgéssel alamizsnát szerezz, mert amire szükséged volt, megdolgoztál érte. Nem jajdultál fel akkor sem, mikor patkány módra, alattomos hazugságokkal rágták a becsületedet, nem öklöztél, nem dühöngtél tehetetlenek módján, hanem mentél előre a te utadon, nemcsak magadért, hanem azokért is, akik csúfot űztek belőled, mert tudtad, hogy valakinek tartania kell a „dűlésre roppanó magyar tetőt”. Testvér, légy csendesen, magadban büszke a munkára és el ne tántorodj a kijelölt útról, mert tudod, hogy a Duna-parti politizálások utáni semmittevés csak egyike a sok ezer pufogó jelszónak, mely sírba visz kérlelhetetlenül; a feltámadáshoz pedig csak egy hitvallás vezet: tisztán látó, magyar lélekből fakadó, öntudatos, kitartó munka! Testvér, most már tudd meg, hogy minden posványt tisztán látva, még a feltámadás reménytelenségében is megmaradni a hitvallás mellett: ez a cserkészet! És minden ellenkező látszat ellenére is higgyed, hogy van feltámadás! De a hit nem elég: dolgozzál is érte! Apró testvér, ki még nem érted ezeket a sorokat, tedd el gondosan nagykorod idejére. Százszor változhat a divat addig, de az igazság marad!”

Bércek hangja - verseskötet, 1924.

Levente tábori napló - 1930. 
Leventetábori napló - 1929.

Cserkész tábori napló - 1938.

 

Ui: Mióta ez a bejegyzés elkészült, megismerkedhettem Károly bácsi unokájával, és a tőle kapott információkkal a fenti gondolatokat kiegészítve írtam egy megemlékezést, mely az iskolánk honlapján olvasható: Berde Károly - Egy különleges pedagógus a XX. századból