Történt
pedig, hogy úgy 1,5 éve egy levente- és egy cserkész tábori napló került a
kezembe a '30-as évekből. A táborparancsnok mindkét helyen Berde Károly volt. A
naplóknak magával ragadó hangulata volt, alig tudtam letenni őket. De ki volt
ez az ember? Szeretnék róla többet megtudni.
Tavasszal
egy félmondatban olvastam, hogy 1924-ben megjelent egy verseskötete. Kutatni
kezdtem utána, s a megyei könyvtárban meg is lett. Éppen Károly bácsi 120-ik
születésnapján került a kezembe. Hú, azok a versek! Élő történelem az I.
világháborúról és az azt követő évekről. Egy szuszra olvastam végig ezt is.
Kutattam
tovább. A nyáron Erdélyben járva elmentünk a szülőfalujába, Fotosmartonosra.
Jártunk a templomban, ahol megkeresztelték, láttuk a vidéket, amely nagy
hazafit nevelt belőle. A Református Lelkészi Hivatalban tudomásunkra jutott,
hogy az 1910. előtti minden anyakönyvet be kellett szolgáltatni a Román
államnak, így nem tudtunk pontos adatokat találni. Viszont a megmaradt
családkönyvből kiderült, hogy több Berde család is élt a faluban.
Nekem
egy izgalmas kérdést jelent az, hogy vajon rokonságban állt-e azokkal a
Berdékkel, akik híres pályákat befutva, az interneten is megtalálhatóak.
Nemrégiben találtam egy összefoglaló cikket erről a családról. Egy rövid
részlet az írásból:
„A laborfalvi Berde család Gergely nevű őse 1615. szeptember 12-én kapott
nemeslevelet Bethlen Gábortól. … A család egyik ága a 19. század elején,
házasság révén (Laborfalváról)
Gidófalvára költözött, majd a Fotos határában lévő kis birtokuk művelésére
Fotoson telepedtek le. (Fotosmartonos régen
két külön falu volt.) Az itt élő legidősebb Berde Sándor 1848/49-ben
Bem seregének katonája volt, amiért „császárgyalázás” címén félévi várbörtönre
ítélték, amit Marosvásárhelyt töltött le. Utána hazatért gazdálkodni Fotosra.
Felesége, a berecki lófő családból származó Györbíró Júlia öt gyermekkel
ajándékozta meg: három fiúval és két leánnyal, a közbülső éppen az 1856. július
18-án született ifj. Berde Sándor, a későbbi lelkipásztor volt.” Ifj. Berde
Sándor gyermekei: Sándor (lelkipásztor), Amál (festőművész), Mária (írónő),
Károly (bőrgyógyász-egyetemi professzor), Zoltán (gyermekként meghalt).
Nos, ha feltevésem helyes, előfordulhat, hogy ifj. Berde Sándor és Károly bácsi
édesapja testvérek voltak. Sajnos a cikk nem említi idős Berde Sándor másik két
fiának nevét, pedig ez itt fontos lenne a pontosítás érdekében. Mindenesetre az
itthoni anyakönyvekből kiderül, hogy Károly bácsi szülei Berde Károly és
Györbíró Katalin voltak. Az édesanyja családnevéből adódóan megint csak úgy
gondolom, rokonok lehettek. Erre azonban egyelőre nincs bizonyíték.
Ma, halálának 42-ik évfordulóján
megemlékezést tartottunk a sírjánál, utána beszélgettünk a Művelődési
Házban.
A sírnál, a záróének (Fel barátim, drága
Jézus zászlaja alatt - cserkészinduló) éneklése közben Északnyugatról nagy
cseppekben esni kezdett az eső, Délnyugatról ezer szikrával ragyogott a nap,
Keleten pedig szivárvány öltöztette fel az eget. Velünk emlékeztek az Égiek is.
Ilyenkor úgy érzem, hogy a két világ összetalálkozik egy pillanatra.
Fantasztikus volt.
Ki volt Ő? Dunavecse egyik legnagyobb pedagógusa a XX. században, ezt bizton állíthatom. Írtam róla a helyi újságban is egy cikket, ami több számban felosztva jelent meg:
Károly bá, ahogy cserkészei hívták, 120 évvel ezelőtt,
1897. április 28-án született Erdélyben, a Sepsiszentgyörgy melletti
Fotosmartonoson.
Elemi
iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte el, majd beiratkozott a
sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumba. A Kollégium értesítői
megtalálhatóak az interneten. Ezekből kiderül, hogy 1909 – 1913 között itt
végezte el a gimnáziumi első négy osztályt. Az első év végén jutalomkönyvet is
kapott jó tanulásáért és magaviseletéért. Ez a könyv Gaál Mózes: Nehéz idők
című, a török hódoltságról szóló írása volt. További tanulmányairól, azaz, hogy
hol végezte el a tanítóképzőt, nem találtam adatot. (https://library.hungaricana.hu/hu/collection/iskolai_ertesitok_sepsiszentgyorgy_szekely_miko/)
Részt vett az I. világháborúban, a Székely Hadosztály
katonája volt. 1938-ban egy cserkész-tábori naplóban, táborba indulás előtt így
emlékezett: „…egy ódon iskola udvarán, a
várrommal koronázott hegy alatt ő is ilyen csillogó szemmel tette le az első
fogadalmat. Ő is új honfoglalásra indult, pedig egy talpalatnyi sem hiányzott
az ősi földből, csak a veszendőbe induló termésért kezdett élesen sivítani a
vész-sziréna. Ott a dévai vár tövében szintén 25 kemény tekintetű fiú állt
feszes állásban, magabízó lélekkel, hogy új barázdát szántson a parlagon maradt
magyar ugaron és elébedobbanjon az ellenséges belső feszítő erőnek. Hol van a
termés, hol van az ősi föld azóta? A földet elnyelte a tenger, a termésen
kövérre híztak a ragadozó halak. Volhynia, Nis, Doberdó, Asinari szigete adott
pihenő helyet 24 számára. Helyettük áll indulásra készen az új 24, hogy
jómagával együtt ismét 25-en legyenek, ne a megtartásra: a visszaszerzésre!”
A háború megpróbáltatásai alatt
számos verset írt. Szívfájdító, történelemszagú beszámolók ezek.
Székely fiúk hattyúdala
(Nyírtass, 1919.04.25.)
Holnap, mikor a pirkadó
égen
Megjelenik az első
fénysugár;
Holnap a hajnal édes
mosolyával,
…Munkába fog a… csontkezű
Halál.
Hatezer székely sírja már
megásva
S mi másra nézni most nem
akarunk!
Holnap eljön s hadd jöjjön
a halál,
Ha fegyverünk már nem
bírja karunk!
Megtettük már, mit ember
megtehet
S a szabadság… Az mégis elveszett…
Hadd jöjjön hát a
csontkezű kaszás,
Vesszünk mi is, ha Erdély
elveszett!
Ásva sírunk… holnap már
temetnek,
Kiontott vérünk lesz a
szemfödél…,
Hideg testünk a föld
betakarja;
De kóbor lelkünk
vándorútra kél…
Bejárja majd a Magyar
Rónaságot,
Felgyújtja az elfásult
lelkeket.
Riad a nép, feltámad a
nemzet,
Megtisztulnak a rozsdás
fegyverek!
A rozsdát, a szörnyű
gyalázatot,
Ellenségeink vére mossa
le!
Sírunk felett sarjadt
virágokat
A napsugár csókjaival
hinti be….
Elérkezett a
nap, mikor a harc bevégeztetett:
Nyírkarászi fegyverletétel
(Nyírkarász, 1919.04.27.)
Nyírkarász, Nyírkarász,
Nagymajtény testvére,
Világosi mező fájdalmas
emléke.
Két nagy temetője volt már
a magyarnak,
Nyírkarászon ásták meg a
harmadikat.
Három nagy temető… Mit
akarhat Isten?
Ez nem büntetés, mely jobb
tettekre intsen!
Tán a magyar nép a világ
megváltója,
Szeges korbácsával azért
ostorozza!
Vérpirosan hajlott
lemenőre a nap.
Sírt a természet, hogy e föld
már nem szabad.
Nagy, fekete hollók
szálltak fenn a légben,
Rongyos székely bakák
zokogtak a réten.
Rongyos székely fiúk,
megtépett vitézek,
Könnyben úszó szemmel, egy
halomra néztek.
Ellenség vérétől pirosló
szuronyok,
Elnémult fegyverek, ágyuk hevertek
ott.
Halomban hevertek…
könnyeinktől ázva,
A székely szabadság sírja
meg van ásva.
Egész világ ásta temető kertetek,
Szegény székely fiúk, bús,
rongyos vitézek.
Véres fegyverükkel, amint
tova léptek,
Halovány arcukon nem is
volt már élet…
Gyűlt, gyűlt, nőtt a
halom, könnyezett az Ég is…
S a Székely Szabadság…
Elveszett az mégis…
Nem tudhatta nézni,
felhőbe bújt a nap,
Sok volt még neki is e
gyászos pillanat.
Pírban égő arca, áttört a
felhőkön,
Szégyenpír égett a
zsendülő mezőkön.
Harcban edzett hősök,
egymásra borultak,
Nem sírt már egyik sem,
könnyeik nem hulltak.
Láthatatlan folyt csak
mindnek könnye, vére…
Te láttad Nyírkarász…
Nagymajtény testvére…
Azt a gyalázatos helyet
verje fel a gyom, gaz!
Ne tanyázzon más ott, csak
üvöltő farkas;
Mindenki kerülje, senki
meg ne lelje,
Ne fakasszon zöldet ott a
nap melegje!...!!
Miért s
hogyan jött el Erdélyből a háború után? Gyönyörűen, szívbemarkolóan számol be
erről:
Nem tudok maradni
(Fotosmartonos, 1920.
március)
Testvér, én nem tudok tovább
maradni,
Itt minden kis rög
rabságról beszél.
Pribékek lesik minden
léptemet.
Rabok sóhaját hordozza a
szél.
Mit ér a bérc, ha lelkem
nem repülhet?
Mit a virág? Ha másnak
illatoz?
Mit ér a lant, ha bilincs
van szaván
S csak titkon sírja el a bánatot.
Testvér, én tovább nem
tudok maradni,
Isten áldjon, míg messze
távozom;
Ha visszatérek, megbékélt
szívemben
A mennyek egy kis darabját hozom.
Ha tavaszunk bíboros
hajnalán
Minden kis rög
szabadságról beszél,
S tűzben égő bércek
tetejéről
Győztes kürt szavát repíti
a szél;
Ha győzni tanul százezer
halálon
A szunnyadó hazaszeretet:
Akkor testvér, tekints a
bérc felé –
- Ha szívem dobog – én is
ott leszek!
Fiam, ne menj!
(Fotosmartonos, 1920.
április)
Fiam, … ne menj…? Fiam, …
maradj…!
Ne keress csalfa álmokat.
Szíved az úr s e szív
beteg,
Örvényből zátonyra ragad.
Lelked dacos, csak harcra
kész,
Fejed hajolni nem tanult.
Önérzeted, hajh – mire jó
… ?
Hisz eltemetve már a múlt…
S a jelen nem neked való…
Ma szolgahomlok kap
babért,
Támadsz, s nincs védő
fegyvered;
Csak képmutatás ma a vért.
Ma bűn harcolni büszke
szívvel.
Nyílt homlok, becsület se
kell;
Csak ármány, aljas
tőrvetés
És hitszegés, mi felemel.
Ne vidd, ne vidd a lelked
lángját
A jégvilágba botorul,
Hagyd meg nekem e kis
világot.
Ott az éj fátyla ráborul.
Hisz a lelkemben oly sötét
van,
Te vagy utolsó csillaga.
Mi lesz velem, ha te is
elhagysz
S reám borul az éjszaka? …
Lásd…, hisz alig pár röpke
év,
Ami még hátra van nekem…
Hát ezt is, ezt is
elhagyatva,
Könnyek közt kell
töltenem…?
Fiam, feledd a múlt
időket…
Óh, mért, hogy így
neveltelek…?
Minden szavammal sírod
ástam,
És megmérgeztem lelkedet…
Óh, az, akinek szántalak,
Egy büszke nép szabad
Hona,
Hol emberméltóság honol,
Az erénynek nincs alkonya.
Hol szívben, ajkon egy a
szó,
Magyar lélekből zeng a
dal,
Hol minden eszmény
sziklabérc,
Mindenki ember és magyar.
Ne szólj… Tudom… minden
hiába,
Itthon is a sír öble vár,
Itt nincs napfény, csillag
se pislog,
Végzetünk könnye telve
már.
A múltba von minden
gyökérszál,
Az tartja fogva lelkedet.
E talaj nem neked való,
Tovább élned itt sem
lehet.
Mégis, mégis maradj velem,
Ott is elűznek hidegen…
A koldusrongyban ott sem
kellesz –
A kérő rokon idegen.
Itt ami sújt… ellenség
ökle…
Nem ejt az halálos sebet,
De ha… testvérkéz sújt
feléd,
Az meggyilkolja lelkedet.
Maradj velem… az anyád
könnye,
Tudom, a legnagyobb
bilincs.
Törüld le őket, - hisz
szeretsz –
S egy letörölt könny,
drága kincs.
Ha minden elhágy…, itt
vagyok,
Ha mindent vesztek…,
megmaradsz.
Hát itthagynál? lásd sírva
kérlek
Fiam, … ne menj… fiam, …
maradj…?
Anyám, … ne tarts … Anyám
… megyek,
Én nem álmokat kergetek!
Babér nem kell az én
fejemre,
Vágyam nem űz végtelenbe…
Anyám! Én Hazát akarok!
Hazát! Hazát!! Mert az
nincs nekem…
S én arra vágyom
szüntelen!
A Kárpátoknak büszke
bércét,
Az ezer éves szent
medencét,
Anyám, én nem feledhetem!
Ha az ajkam imára nyitom,
A Te nevedet suttogom;
Mert úgy neveltél engemet,
Hogy kitéphetik szívemet;
De holtan is magyar
vagyok:
Magyar vagyok, míg van
Hazám! … !
Erre tanítottál, anyám
S én megfogadtam szavadat
És van lelkemben akarat;
Anyám, én Hazát akarok!!
A lelkem dacos, harcra
kész
És nem ijeszt meg semmi
vész!
Nekem itt nincsen
fegyverem:
A képmutatást megvetem,
Én nyílt homlokkal
harcolok!
Azt a Hazát, melynek
neveltél,
Melynek képe szívemben él:
Csak méltó harc hozhatja
vissza!
Mint hegyi forrás, legyen
tiszta
Minden csepp vér, mely
érte hull!
Anyám, én nem kérni
megyek,
Ki koldusrongyban didereg:
Anyám, hisz én gazdag
vagyok,
Az én lelkemben oly nagyok
A kincsek, miket te adál.
Szívet viszek! Múltban
nevelt,
Jövőbe dobbanó szívet!
Erős, munkabíró kezem,
A jövendőnek szentelem
És annak adom életem!
Én megcsókolni nem tudom,
Az arcomba sújtó kezet!
Babért nem fonok
banditának,
Ki elrabolta kincsemet;
Én megtagadni nem fogom,
Az ősi vért, Istent,
Hazát!
És elfelednem nem lehet,
Az ezer éves szent határt!
Koldus legyek az ői
portán? … ?
És kitől kérjek kenyeret…?
Aki mindenem elrabolta,
Korbáccsal űz el s
kinevet!
Anyám, a szívem vére
serked,
Ha könnyet látok arcodon:
De tudom, egyszer
visszatérek
S mosoly derül ajkadon.
Jövök! Mint fecske
kikeletre,
Én soká nem bujdoshatom,
Nem a tavasz hoz vissza
hozzád,
Anyám, a tavaszt én hozom!
Anyám, ne tarts… anyám,
megyek!
Én nem álmokat kergetek;
Babér nem kell az én
fejemre,
Vágyam nem űz a
végtelenbe:
Anyám! Én Hazát akarok!
Dunavecsére 1920. nyarának elején érkezett, az állami elemi
iskola tanítója lett. 1921. január 21-én feleségül vette a Szabadszállási
származású Sterk Jolánt. Az egyházi házasságkötésük 1921. október 27-én volt.
Felesége esküvői tanúja Baksay László járásbírósági elnök, a sajátja Pápay
Dezső, szintén elemi iskolai tanár, katolikus kántor volt. Lányuk, Karolina
1921. november 14-én született Budapesten, 1936-ban konfirmált Dunavecsén,
polgárista diák volt.
1921. szeptemberében vezetésével megalakult az elemi
és polgári iskolás fiúkból álló 138. számú II. Rákóczi Ferenc Cserkészcsapat,
mely a II. világháború elejéig működött, sok fiatal fiú életében meghatározó
szerepet betöltve. Károly bá szívét – lelkét beleadta a cserkészek
nevelésébe, edzésébe. A cserkészotthon teljes berendezését maguk készítették
el, apróbb tárgyakat készítettek, melyekből kiállítást rendeztek s azokat
eladva a táborozások költségeinek egy részét igyekeztek fedezni. Számos műsoros
előadást tartottak, melyek bevétele szintén a táborozásokat segítette. Egy
tüneményes verséből kiderül, hogy a cserkészet nem csupán az ő szívügye volt,
de a családja szíve is együtt dobbant a cserkészettel. A verset, két és fél
éves kislányáról, Lilikéről írta 1924-ben:
Borúra derű
Eltörött a kis vasaló,
Zavarban a kislány.
Görbén áll a szája széle,
Könny ragyog a pillán.
Tudom Isten, lenne is nagy
Sírás-rívás érte,
Ha valami nagy hirtelen
Nem jutna eszébe:
Öröm csillan a szemébe,
Mosoly ül az ajkán:
„Megcsinálják a
cserkészek,
Úgy-e, édesapám?”
1925-től a helyi Levente Egyesület tevékeny vezetője
volt. Néhány éven keresztül a Gróf Teleki József Református Polgári Iskola óraadó testnevelés tanára,
sportkörének vezetője, valamint igazgatótanácsának tagja volt.
A
cserkészekkel való foglalatosságát a II. világháború elején kénytelen volt
abbahagyni. Ennek oka ismeretlen. Egyes vélemények szerint ekkoriban
kellemetlenségei adódtak hazafias érzelmei, tettei miatt.
A háború
után, a rendszerváltozáskor újra rábízták a gyerekekkel való csapatmunkát. A
cserkészet beszüntetésével ez a munka az úttörőcsapat keretein belül zajlott.
Nem az ideológia volt a fontos, ami a csapatok létrejöttét körbeövezte, hanem
az, hogy a gyerekekkel foglalkozhasson, régi életcéljához hasonlóan, a
megváltozott körülmények ellenére is hűséges, igaz hazafiakat faraghasson
belőlük.
Koromné
Margit néni számos történetet osztott meg vele kapcsolatban, amikor halálának
évfordulóján megemlékezést tartottunk:
Az
ötvenes évek elején Balaton körüli kerékpártúrára vitte a gyerekeket. Sokan
szerettek volna menni, ezért valahogyan ki kellet válogatni, ki mehet és ki nem,
hiszen a hosszú út kemény erőnléti kihívás volt. Megversenyeztette a gyerekeket
– ki milyen ügyes, hogyan tud tájékozódni, milyen közösségi szellem és
felelősségérzet uralkodik benne. Az iskolai akadálypályán ki a legjobb a
biciklisfogóban, a pincérversenyben. Csak a kiválasztott 15 gyermek tarthatott
vele és a kísérő kollégákkal, szülőkkel.
Türelmes
ember volt, ha kellett számtalanszor, számtalan formában magyarázta el ugyanazt
a dolgot diákjainak. Ha még ekkor sem akarta megérteni az „Édes, marha fiam!”
(ezen a megszólításon nem kell megbotránkozni, hiszen mindannyian láttunk és
hallottunk már az értetlenségtől kétségbeeső pedagógusokat megnyilatkozni, s ez
a megszólítás az ilyenkor megszokottak mellett kedvesnek mondható), akkor egy
újabb magyarázattal próbálkozott.
Károly
bácsi ezermester volt. Szépen faragott, jól bánt a fával. Az iskolai színjátszó
körök az ő tervei alapján és segítségével készítették el díszleteiket.
Akkoriban hiány volt az iskolai segédeszközökből, sokszor pénz sem volt ezekre,
így ő maga készített vonalzót, körzőt a gyerekekkel együtt, hogy legyen mit
használni. Erre aztán mindenki értékes kincsként vigyázott – ha baja esett, nem
volt helyette másik.
A
tükröződést egyszerű módszerrel tanította: leemelt egy ablaktáblát a helyéről,
arra ráhelyezte a mértani testeket, és már kész is volt a szemléltetés.
Sokszor
versenyeztette a gyerekeket, s a győztest mézzel jutalmazta – finom és
egészséges.
Ha valaki
nem tanulta meg a leckét vagy nem volt kész a házi feladata, haza kellett
kísérnie a tanító urat, s amíg ő ebédelt, addig a delikvens az udvaron lévő
nagy diófa alatt pótolta hiányosságait, s csak ezután mehetett haza. Ez a
módszer nagyon hatásosnak bizonyult, nem kellett sűrűn alkalmaznia.
Volt egy
kedves osztálya, akiket nem csupán alsó tagozatban szeretett volna tanítani,
hanem végig, amíg az iskolába jártak. Ezért elvégezte a matematika – kémia
szakot is, s így már taníthatta a felső tagozatosokat is.
1958-ban
nyugdíjas lett, de a tanítást nem hagyta abba. Napközis nevelőként, majd
kollégiumi nevelőként tevékenykedett tovább. 54 éven keresztül, majdnem haláláig tanított.
1975. október 30-án
adta vissza lelkét teremtőjének. Sírjánál Bolváry László búcsúzott tőle
a kollégák nevében. Sírkövén, a legnagyobb egyszerűséggel csak ennyi áll: Berde Károly élt 78 évet.
Akik ismerték, beszámolnak szikár termetéről,
szigorúságáról. Kollegái, diákjai tisztelték és szerették. Én magam személyesen
nem ismerhettem. Először a kezembe került cserkész-tábori naplók vidám, huncut
hangja tűnt fel vele kapcsolatban. Szigorú lehetett, de írásai alapján jó
kedélyű ember is. Nemes lelkű, hazájáért égő hazafi. Bátor, belevaló pedagógus.
1925. nyarán mozgótáborba indult 17 tizenéves cserkészlegénnyel, mely során
gyalogosan látogattak el a Balatonhoz, s azt körbe is járták. 20 év alatt
sok-sok tábort szervezett szeretett cserkészeinek, a néhány napos Csabonyi-erdeitől
vagy a Szigeten eltöltöttől kezdve a két hetes nagytáborokig (Ordasi-sziget,
Mátra).
Verseit 1924-ben nyomtatták ki, a helyi Weiner Miksa
nyomdájában. Ezekből lelkének legmélyebb érzéseit ismerhetjük meg. Számomra
szívszorongató érzés volt olvasni őket, mikor kezembe vehettem ezt a kicsiny
kötetet. Hosszú élete során nyilván több verset is írt, ezeket azonban sajnos
nem adták ki, így egyelőre nem ismerjük tartalmukat.
Részlet az 1938. évi cserkész-tábori naplóból: „Cserkésztestvér, aki nem az édesapád
keresetéből jöttél a táborba, hanem hosszú évek kitartó munkájával magad
szerezted meg a huszonöt pengőket, aki igen sokszor – napi munkád után – az
éjszaka pihenőóráit vontad meg magadtól, hogy kezed munkájával szegényebb és
apróbb társaidat juttasd tábori segélyhez, érezted-e, hogy milyen gyönyörűség a
saját erőnkkel semmiből teremteni, önfeláldozással életet adni másoknak? Ha
csak megérezted, most tudd tudatosan, hogy a magyar jövő építő munkása voltál
és emeld fel büszkén a fejedet, mikor arra gondolsz, hogy sokak szánalmas
lenézése, gúnyos megjegyzése, vagy éppen megrovása kísért ez előkészítés nagy
munkájában, mert nem „politizáltál”, nem sírtál, nem zúgolódtál és lázadoztál
velük együtt, hogy a sült galambokat nem repítették a szájad felé. Mert nem
voltak légből kapott álmaid, hanem tisztán láttad a magyar élet ijesztő
mélységeit, fojtó füstfelhőit, iszapos hínárjait és nem szaladtál el
kétségbeesve tőlük, hanem megkezdted a kifelé vezető utak építését, meg nem
értve, gyalázva, sokszor meg is kövezve azok által, akik arra lestek, hogy
munkád eredményét maguknak kaparinthassák. Némán vetted tudomásul, hogy egyenes
járásod miatt több az ellenséged, mint a jóbarátod. Tudtad, hogy sokan azért
gyűlölnek, mert nem tudsz alázatos koldusként viselkedni, hogy szánalmas
nyögdicséléssel hízelgéssel alamizsnát szerezz, mert amire szükséged volt,
megdolgoztál érte. Nem jajdultál fel akkor sem, mikor patkány módra, alattomos
hazugságokkal rágták a becsületedet, nem öklöztél, nem dühöngtél tehetetlenek
módján, hanem mentél előre a te utadon, nemcsak magadért, hanem azokért is,
akik csúfot űztek belőled, mert tudtad, hogy valakinek tartania kell a „dűlésre
roppanó magyar tetőt”. Testvér, légy csendesen, magadban büszke a munkára és el
ne tántorodj a kijelölt útról, mert tudod, hogy a Duna-parti politizálások
utáni semmittevés csak egyike a sok ezer pufogó jelszónak, mely sírba visz
kérlelhetetlenül; a feltámadáshoz pedig csak egy hitvallás vezet: tisztán látó,
magyar lélekből fakadó, öntudatos, kitartó munka! Testvér, most már tudd meg,
hogy minden posványt tisztán látva, még a feltámadás reménytelenségében is
megmaradni a hitvallás mellett: ez a cserkészet! És minden ellenkező látszat
ellenére is higgyed, hogy van feltámadás! De a hit nem elég: dolgozzál is érte!
Apró testvér, ki még nem érted ezeket a sorokat, tedd el gondosan nagykorod
idejére. Százszor változhat a divat addig, de az igazság marad!”
Ui: Mióta ez a bejegyzés elkészült, megismerkedhettem Károly bácsi unokájával, és a tőle kapott információkkal a fenti gondolatokat kiegészítve írtam egy megemlékezést, mely az iskolánk honlapján olvasható: Berde Károly - Egy különleges pedagógus a XX. századból
