Karácsony az iskolában:

Áldott Ünnepet Kívánunk!

Janka rajz

Nálunk is járt a Mikulás

... és végérvényesen lebukott :-)))) Mindezt persze iszonyú jókedv és hahotázás közepette :-)

10 év

van mögöttünk a kórussal. Évekig szárnyaltunk, minden szólamban ott voltak a vezető hangok, akik vitték a többieket. Aztán a vezető hangok sorban eltűntek. Egyre nehezebb lett. De érdekes módon, amikor valaki elment, jött helyette más. Az elválás mégis mindig egyre nehezebb lett. A fájdalma -bennem legalábbis- egyre mélyebb nyomokat hagyott. És cipeltem... és folyamatosan kérdeztem, meddig lehet ezt még így csinálni?... És ettől a tehertől folyamatosan elfogyott az energiám, a tettvágyam, az ötleteim, mindenem, ami a kórushoz kell. 

Tavasz végén már igyekeztünk valamiféle összeállítást készíteni az őszre betervezett szülinapi koncertünkre. Gyakoroltunk egy nem túl könnyű darabot, küzdöttünk... Aztán eljött az ősz, amikor konkretizálni kellett, mi hogyan is legyen. De olyan nyögvenyelősen ment az egész, hogy azt hittem belepusztulok. Mintha púp lenne mindenki hátán az egész készülődés. A szopránunk eltűnt: volt, aki súlyos beteg lett, voltak, akik olyan leterheltségekkel küzdöttek, ami miatt nem tudtak jönni próbálni hónapokon keresztül - egy, azaz EGY szopránnal küzdöttünk. Borzalmas volt a küzdelem, a tavasszal tanult darabot el is kellett felejtenünk.

Aztán a kitűzött nap előtt egy hónappal csoda történt a szopránban: jött egy fiatalasszony, aztán visszaérkezett egy alapító szopránunk, aztán sikerült beszervezni két tinilányt is közéjük. Végre megszólaltak a darabok... De nem a régi, bonyolultabb darabok, hiszen ezeket a kórus fele nem is ismeri, lehetetlenség lett volna újratanulni őket ilyen körülmények között. Maradtak az utóbbi néhány év egyszerűbb dalai. 

Jött még egy csoda, pontosabban kaptunk egy ajándékot Hanna személyében, aki fuvolázott nekünk. Kata hozta el egyszer egy évvel ezelőtt, és most újra, hogy kísérjen bennünket. Ki kellett találni, mihez, mit és hogyan lehetne fuvolázni.  Minden egyes próbával alakult a dolog. De a végére összeállt és szépen szólt. Valami változatosság a megszokotthoz képest, valami több, valami felemelőbb. Ezt kaptuk Hannától. Kedvesen, készségesen, alázatosan - nagyszerű volt hallgatni.

Aztán szervezni kellett a részleteket is, és kicsit úgy érzem, magamra maradtam - találjam ki én, mi hogyan legyen, persze amit kitaláltam, az többségében mehet. A kivitelezésben viszont kaptam segítséget is. Kata felvállalta az ajándéktollak elrendezését, ami nagy segítség volt. A torta helyszínre szállítását is felvállalta valaki, és ez is nagyban megkönnyítette az életünket. A terem előkészítésében pedig aki csak tehette, nagyon tevékenyen részt vett. Jó volt látni ott az összefogást. 

Most nem lettem idegroncs az előadás kezdetére, mint legutóbb - tudtam aludni és nem voltak gyomorgörcseim sem. Még némi időm is maradt, és ezt arra használtam fel, hogy összeállítottam egy albumot az elmúlt 10 évről. Jó volt végignézni, végiggondolni, emlékezni. És igen. Lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek, sőt biztos is. De számtalan dolgot letettünk az asztalra. Szerveztünk két hangversenyt - a Kodály és Haydn emlékévek kapcsán, sok résztvevővel. Volt két önálló előadói estünk, és egy adventi hangversenyünk két felvonásban. Részt vettünk különféle fesztiválokon, és számtalan egyéb rendezvényen. Itthoni rendezvények állandó fellépői lettünk az évek során. És sok más kórussal ellentétben bizony számos olyan darab született meg az előadásunkban, ami csak a miénk. Sőt, az utóbbi néhány évben már szinte kizárólag csak ilyeneket énekeltünk. Persze, lehet hogy ez valakinek nem tetszik, mivel ízlések és pofonok nem egyformák. DE én akkor is büszke vagyok rájuk - a kezem alatt formálódtak, a kórus hangja keltette őket életre, csoda volt a születésük, mikor először egyben meghallhattuk őket egyen-egyenként.  Számos ilyen felemelő pillanatot élhettünk át együtt, a kórussal. Jó volt ezeket végiggondolni, mert közben le tudtam tenni a terhemet. Le tudtam zárni magamban ezt a 10 évet. El tudtam magamban engedni azokat, akik már nem énekelnek velünk. 

Milyen volt maga a koncert? Amilyen lenni szokott. Hangzását tekintve nem volt tökéletes, ahogyan egy élő előadás sincs meg hibák nélkül. Hangulatát tekintve azonban utánozhatatlan, egyéni, ami megérinti a közönséget. Számomra pl. nagy élmény volt, hogy az anyukámmal és a lányommal együtt énekelhetek egy színpadon, egy kórusban. Nagyszerű volt látni a két kamasz lányt, ahogy büszkén énekeltek velük, amilyen megtiszteltetésnek vették, hogy ott lehetnek közöttünk. Fantasztikus volt, hogy milyen szeretettel vettek körül bennünket, akik eljöttek meghallgatni minket, mennyi meglepetést, ajándékot, szerető, elismerő szót kaptunk.

A végén mégis nagyon elfáradtam. Fizikailag is, de lelkileg még inkább. Jött az előadás utáni depresszió, amikor olyan sötét pillanataim is voltak, hogy úgy gondoltam befejezem, nem csinálom tovább, mert nincs elég erőm, nincs elég ismeretem és tudásom. Elfogyott a tüzem, ami élteti bennem a zenét. Aztán rájöttem, hogy ezt nem tehetem meg. Nem tehetem meg, mert szeretem a kórust, olyanok ők nekem, mint a családom, nem hagyhatom őket faképnél. Nem tehetem meg, mert sokan számítanak ránk, az énekeinkre. Igen, le kellett zárni az előző időszakot, de most kezdődhet egy új. Nem a régi tagokkal, hanem azokkal, akik most itt vannak a jelenben.

És akkor megint jöttek az ajándékok...

Elküldtem Fb-on egy finn nyelvű kottát Mexikóba Judithoz, hogy legyen szíves fordítsa le nekünk, hogy a következő fellépésünkre megtanulhassuk. És ő napokon belül elküldte kétféle fordítását is a dalnak. SŐT. Ennél sokkal többet tett: szerzett nekünk egy pesti ismeretséget, akitől kedvesen, készségesen még sok-sok másik finn népdal, kórusmű kottáját is megkaptuk.

Leveleztem egy CD miatt Hangraforgóékkal, és a végén tőlük is megkaptuk az egyik daluk kottáját, hogy használjuk jó kedvvel, szeretettel rájuk gondolva...

Mélységek és magasságok. Küzdelem nélkül nincs új kezdet, nincs folytatás. Az új kezdet most megerősíttetett ezekkel a nem várt ajándékokkal, adott némi lelkesedést. Remélem nem csak nekem :-)

Egy kis ízelítő...

... a 10 éves jubileumi koncertünkből :-)

 

A videók margójára...

Valaki az egyik alá a következőt kommentelte: "Szegény Vikár Béla!"

Először megsértődtem - hogy lehet valaki ilyen tapintatlan bunkó? Aztán fogalmaztam magamban a választ, amiben majd jól megmondom a magamét az illetőnek... Aztán gondoltam, megnézem ki is az illető... Nos, a videói elárulják a foglalkozását, a lakhelyét és azt is, hogy önmagát bizonyára más füllel hallgatja, mint másokat, különben vagy nem tenné fel a videóit, vagy nem irkálna ilyeneket másoknak... Elszállt a mérgem és csak nevettem... Szegény ember, elég büntetés lehet neki önmagával együttélni (önkritika nélkül másokat kritizálva meglehetősen boldogtalan lehet az élet)...

Látogatóban a Mikulásnál

A bábjátékot anyu tanította be a szakiskolásainknak, és 4 helyen (3 óvoda + a suli) elő is adták. Az ajándékot, amit vittek, szintén maguk készítették - mikuláscsizma házi szaloncukrokkal, mézeskaláccsal. (A varázslólány tavaly még az én osztályomba járt :-)