Népdalaink nyomában

Tavaly nyáron, mikor ifi héten Erdélyben jártunk, anyuval, Jankával vettünk magunknak Korondon "egyen-inget", azaz három egyforma blúzt. Ezt az egyik kórus-fellépésünk alkalmával fel is vettük, és a többiek nagyon megirigyelték - kéne ilyen mindenkinek. De hogyan jussunk hozzá? Tavasszal Ildi többször járt Erdélyben, így először arra gondoltunk, megvetetjük vele a blúzokat, csak a méreteket kell kipróbálni. Bevittük a három ingünket, felpróbálták a lányok, de aztán rájöttünk, hogy az a fazon nem mindenkinek áll jól, így a táv-vásárlást sztornóztuk.

Közben új népdalcsokrot is kezdtünk tanulni, aminek az első dala Csíkkarcfalváról való, s Ildi az egyik útja során ott is járt, küldött róla képet, sőt megénekeltetett egy idős bácsit és megmutatta a felvételt - lám, népdalt is gyűjtött így nagy hirtelen az utazása melléktermékeként :-). Lelkesen mesélte ezt az élményét, s akkor jött az ötlet,  hogy menjünk el mi is így, együtt a Nőikar. 

Hirtelen hatalmas lelkesedés lett úrrá a lányokon. Mikor, hogyan mehetnénk? Nekem is tetszett az ötlet, de kicsit tartottam tőle, mit fognak majd szólni életünk pasijai, legfőképpen az enyém, ehhez a nagy elhatározáshoz. De az uram első hallásra támogatta az ötletet, aminek nagyon örültem. Lassan kialakult az időpont is, mi lenne a legalkalmasabb a legtöbbünknek (sajnos így sem tudott mindenki eljönni, de majdnem teljes létszámban ott voltunk). Kaptunk egy kisbuszt is kölcsönbe, s a két kocsival kényelmesen tudtunk utazni. Arra is gondoltunk, hogy ha úgy adódik, szívesen énekelnénk is itt-ott, összeállítottunk egy csokrot, ízelítőt a dalainkból s ezeket is folyamatosan próbáltuk. Közben pedig tervezgettük, mit is kéne majd megnézni, melyik helyeket hagyjuk inkább ki - s ennek végül nagy jelentősége lett. Leszerveztük a szállást is - két este Homoródszentmártonban, a testvérfalunkban aludtunk, egy este pedig Gyergyószentmiklóson. Miután kiderült, hogy Homoródszentmártonban szívesen meghallgatnák az éneklésünket, azon is elkezdtünk gondolkodni, hogy miben énekeljünk, mert a szokásos fellépőruhánkat macerás lett volna magunkkal vinni, vasalgatni stb... Így kitaláltuk hogy csinálunk egyen-pólókat. Egy küldöttséggel el is mentünk pólót nézni a Városba, agyaltunk, hogyan legyen, végül (méret és színhiányok miatt) egy Decathlonos szürke pólóra esett a választásunk, amire az általam a 10. szülinapunkra készített logót nyomtattuk ki és ragasztottuk fel. Így most már nőikaros pólónk is van.

Július 5-én, kedden, hajnalban kelt mindenki, hiszen 5 órakor elindultunk a nagy útra. Irány Kecskemét, aztán az autópályán a határig. Itt már látszott, hogy a vendégmunkások elkezdtek hazafele szállingózni, de fél óra alatt átjutottunk a határon. Nyújtóztunk egyet, amíg kifizettük az útdíjat - a kötelező torna ezután minden megállónál megtörtént, mert egészségügyi felelősünk nem szeretett volna trombózisos lábakkal találkozni menet közben. Haladtunk tovább - Arad, Temesvár mellett, aztán mikor véget ért az autópálya, neki a hegyeknek. Gyönyörű látvány volt a 4-5 hegyvonulat egymás mögött valahol Temesvár környékén, különféle színekben pompázva. Az autópálya után végre láttunk érdekességeket is - szép református templomot Igazfalván, a következő helyen egy udvarban egy beépített veterán repülőgépet, melyben minden bizonnyal laktak is.

Igazfalva - Református templom

Facsád

 Közben haladtunk a szerpentinen Déva felé. Néztük az épülő autópálya nyomvonalát - nagyon szép helyen fog haladni. Az egyik kanyarban rendőr irányította a forgalmat, és egy markoló hatalmas zöld törmeléket kotort lefelé az útról - elhaladva mellette már éreztük mi volt a zöld üvegekben - több raklapnyi sör enyészett itt el. Nemsokára feltűnt a Maros is, amin aztán többször is átkeltünk. Dévától újra autópályán haladtunk. Messziről megtekintettük a várat, aztán ismét a tájban gyönyörködtünk. Szászsebes után váratlanul leterelték a forgalmat az autópályáról (mint később kiderült, kilopták az anyagot az építésénél, s kissé életveszélyessé vált egy szakaszon - éppen a viaduktoknál). Kicsit köröztünk a körforgónál, merre is menjünk tovább, aztán Ildi ügyesen megtalálta a helyes irányt, én meg csak mentem utána. Egy idő után visszamehettünk a pályára, így az alagutat azért megcsodálhattuk belülről. Medgyesen aztán ért minket egy kisebb meglepetés. Már a határon is, amíg araszoltunk, a kocsinknak nem nagyon tetszett ez a fajta üzemmód. Medgyesen kaptunk egy vasúti piros lámpát, aztán pedig a hosszú kocsisor lassú araszolással jutott át a síneken. Meleg volt nagyon, sok száz km volt már mögöttünk, s egyszercsak a ventilátor felzúgott, minden lámpám kigyulladt a műszerfalon - s akkor tudtam, hogy muszáj megállni. Szerencsére éppen a közelben volt egy benzinkút, ahová még be tudtam gurulni. Gyorsan felhívtam a másik kocsit, mert nem vették észre, hogy jelzek nekik. Álltunk egy 10-15 percet nyitott motorháztetővel, hogy hűljön a motor, aztán továbbindultunk. Onnantól kezdve nem volt baj. Szászsároson lekanyarodtunk az útról Berethalom felé. Elhagyatott vidéken haladtunk előre, mikor az egyik kanyar után feltűntek az erődtemplom tornyai - hú... Ismét csodás látvány. Gyönyörű kis település, igazi szász vonásokkal, közepén nagy főtér, felette az erődtemplom.

Fejenként 10 lejért be is mehettünk, körbejárhattuk. Lehetett magyar nyelvű prospektust is kapni majdnem annyiért, ami jónak is bizonyult, mert az őrző-védő nénike csak románul és németül tudott társalogni. Nagyon érdekes volt belülről a templom - a felépítése, berendezése, feliratai. A sekrestye ajtaja az 1900-as évek elején még világkiállításon is megfordult, olyan érdekes a zárszerkezete. Kíváncsi voltam az orgonára, de arról egy hang sem volt az irományban. Gondoltam, megkérdezem a nénikét. Azt láttam, hogy a karzat feljárója el volt barikádozva, hogy biztosan ne menjen fel senki. A nénikével jól meg voltam áldva, mert nem értette, mit kérdezek. Viszont éppen egy fiatalemberrel beszélgetett, aki angolul is tudott, így végül én kérdeztem angolul, ő fordította németre, nénike elmondta a választ, aztán azt már értettem valamennyire, de a fickó fordította visszafele is angolra. Szóval jól kommunikáltunk,  de így megtudtam, hogy csak ritkán játszanak az orgonán, mert ritkán van mise. Nem is lehet felmenni, mert be van zárva az ajtó és a kulcs nincs is ott. Kiderült, hogy 1869-ben Carl Hesse bécsi orgonaépítő mester készítette a hangszert. 

A templomon kívül más érdekességek is voltak a több vonalon felépített várfalak és tornyok között. Az egyik toronyra hosszú, fedett falépcsőn lehetett felmenni, bent a toronyban szép freskók voltak. Egy másik épületben kis helytörténeti kiállítás volt - szobabelső, kézműves szerszámok. Ez egyébként korábban házassági fogdaként üzemelt, ahová a pereskedő házasokat zárták be, amíg ki nem békültek egymással (nem rossz találmány... :-). Egy következő toronyban püspökök sírfedelei voltak kiállítva, rajtuk a halotti ábrázolással - voltak komorak, de egy mosolygós is... :-). Aztán lejutottunk a legklasszabb részhez, amikor is a két párhuzamosan haladó várfalat egy szakaszon boltívek kötötték össze, és mindenféle növényzet benőtte. Nagy élmény volt az itt töltött egy óra, csupa különleges látványban volt részünk.

Továbbindulva váratlanul útépítésbe futottunk, ami elég bénán volt jelezve, s Ildi nagyot fékezett előttem, én meg padlóféket nyomtam, nehogy belefussak, aztán újabb fékcsikorgás, s egy szembejövő sofőr románul nekiállt szidalmazni a szőke nőt, aki a volán mellett ült. Pedig hát semmi baja nem történt egyik autónak sem, csak jólesett üvöltözni az úrnak. A következő település után újabb meglepetésként egy rendőr vágtatott ki az útra, s leterelte Ildit - úgy tűnt, mintha az előző eset folytatásaként direkt vadászott volna rá. Én is megálltam, vártam, de nem történt semmi, csak simán igazoltatták. Ezek után érkeztünk meg Segesvárra, ahol megálltunk vásárolni. Jankával kint maradtunk. Miután a parkolót megszállta egy kukázó-kolduló gyerekcsapat, meg egyéb gyanús külsejű emberek is tartózkodtak ott, inkább magunkra zártam az ajtót, amíg a többiek befejezték a vásárlást. A vásárlás után hamarosan Fehéregyházára értünk, ahol a falu után megálltunk egy rendőrautó mögött egy büdös útszéli parkolóban. Itt volt ugyanis az Ispán-kút (forrásféle), ami fölött Petőfi emlékhelyet alakítottak ki. Ildi belejött a rendőrökkel való társalgásba, s gondolta, megkéri őket, hogy csináljanak rólunk fényképet meg felvételt, amíg éneklünk egyet - aztán lebeszéltük róla. Így is bezavartunk a munkájukba, mert elfoglaltuk azt a helyet, ahol a kamionokat igazoltatni tudták volna...  Elballagtunk az emlékhelyhez, s a nagy forgalom mellett elénekeltük a "Ki gondolná, ki mondaná..." kezdetű Petőfi verset. Érdekes érzés volt ott, a halálának színhelyén, a békés hegyek között elénekelni ezt a dalt.

Innen már meg sem álltunk Homoródszentmártonig. Jó kis vasúti átkelőkön, éppen össze nem omló hidakon át vitt az utunk. De a legjobb szakasz a Szentmárton előtti volt, ahol az út sok helyen (többön, mint tavaly) meg volt süllyedve, s nagyon kellett figyelni a hepehupákon, hogy ne verjük szét a kocsikat, meg ne repüljünk le az útról. De épségben odaértünk, s a helységnévtáblánál meg is álltunk egy fotó erejéig: Szervusz Homoródszentmárton, megjöttünk! :-)

 Elég késő volt, ottani idő szerint olyan 8 körül járt már, mire a vendégházhoz értünk. Albert és Réka meleg vacsorával vártak bennünket - amin a lányok teljesen meglepődtek. Nagyon jól esett mindannyiónknak az a fogadtatás, ahogy vártak ránk. Közben Juciék is megérkeztek a szüleivel s vacsora közben, után beszélgettünk egy kicsit. Feri bácsi újabb érdekes információval szolgált az iskola történetével kapcsolatban - mikor a revízió idején testvér-településekké lettünk, az ottaniak fagerendákat adtak, amiből a polgári iskola egy új épületének tetejét akarták megcsinálni. A fizetség bor lett volna, de a háború miatt az már nem érkezett meg. De ha a gyanúm nem csal, akkor a fagerendák sem kerültek beépítésre, mert az is elpusztult a háborúban. Meséltek egy másik sztorit is. Ők is szoktak járni az Ispán kúthoz, s egyszer, mikor arra jártak, egy autóból megszólította őket egy nő, hogy kár odamenni a kúthoz, mert "nem pisil a Sanyi!".... Hát, mikor mi ott jártunk, akkor sem pisilt... :-) Jó ideig toltuk még a szót, aztán lassan ágyba került mindenki. A szomszéd szoba kicsit később szunnyadt el, ezt a hangok szépen elárulták... :-) Fantasztikus, élménydús napunk volt. A lányok úgy lelkendeztek, ki sem tudták fejezni, mennyire örültek neki, hogy ott lehetnek és hogy Ildivel mi ketten bevállaltuk, hogy elvisszük őket és végigvezettük az egész napot kb. 700 km-t megtéve.

Szerdán hajnalban egyszercsak megszólaltak a gyerekeim: "Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt!" - elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt, s a helyi idő szerint 4-kor megszólalt (merthogy tudtomon kívül átállt a telefonom órája), ami azt jelenti, hogy itthoni idő szerint 3 óra volt... Úgy estem le az emeletes ágyról, hogy minél gyorsabban elhallgattassam, de anyu így is felébredt rá. Innentől kezdve eldőlt a reggel sorsa - este megbeszéltünk egy időpontot a kelésre, de fél órával előtte már szinte mindenki ébren és hangosan virított a konyhában - a még aludni vágyók örömére (mivelhogy teljes képzavar volt, hogy akkor most mennyi is az idő????). Azért ennek is megvolt az előnye, mert így jó korán elindultunk a Madarasi Hargitára. Menet közben kicsit eltévedtünk és a Zetelaki víztározónál kötöttünk ki, de soha rosszabb eltévedést, mert így legalább azt is láthattuk. 

Azért volt jó, hogy korán értünk, mert így senki nem jött szembe a szerpentinen, amin bizony nagyon megszenvedtek az autók, de én is. Ildi ment elől én meg mögötte, de állandóan le akart fulladni a kocsi - akkor még nem jöttem rá, hogy miért. Félúton megálltunk egy patak mellett, egy forrásnál - tiszta levegő, madárcsicsergés... csodás. Reggel 9-re értünk fel a parkolóhoz. Itt reggeliztünk. Ahogy odaértünk, ránkszállt egy macska, aki kajára várt, s még a kocsiba is majdnem bemászott... Miután jóllaktunk, nekiindultunk a hegytetőnek. Útközben láttunk mindenféle állatnyomot a sárban, rengeteg áfonyabokrot s nem győztünk betelni a hegyek látványával. A csapat nagyobb része jól előrement, egy páran hátul kullogtunk - én azért, hogy Magdusnak segítsek, ha szükséges, ugyanis fél éve kapott csípőprotézist és azzal mászott felfelé... De fel akart menni - és fel is ment, sőt még le is tudott jönni baj nélkül. Fent a tetőn kőhalmot építettünk, Verának volt egy nemzetiszínű szalagja, amit megírtunk és odakötöztünk a Turul lábához. Elénekeltük a Székely himnuszt, ami majdnem sírásba fulladt és gyönyörködtünk. Ekkorra már mások is odaértek, sokan jöttek és mindenkinek volt egy jó szava a másikhoz - nagyon érdekes volt ez. 

Miután leértünk a parkolóhoz, ittunk egy kávét és élveztük a hely csodáit. Aztán elindultunk lefelé. Nos, ez legalább olyan izgalmas volt, mint feljönni. Az alföldi leány ugyanis nem tudja, hogyan kell hegyen közlekedni, s kissé megégette a gumiabroncsait.... Igen büdi volt... Aztán ezt is megtanulta az ember lánya (szegény kocsi, mit ki nem bírt...). A következő célunk Farkaslaka volt, hogy tiszteletünket tegyük Tamási Áron sírjánál. Igazán szép nyughelyet kapott a templom tövében két hatalmas fa között. Kissé arrébb egy hatalmas fatörzsből kifaragott Trianon-emlékmű áll - igen megható. Miután megláttuk, hogy itt is vannak árusok, nem mentünk tovább Korondra (mint azt korábban elterveztük), hanem elintéztük itt az ingek s egyebek vásárlását. Jobban jártunk, mert olcsóbban kaptuk meg ugyanazt, mint pár km-el odébb. 

Eredetileg még szerettünk volna elmenni Firtosváraljára, ahonnan a Székely lakodalmas első dala származik, s ott volt a közelben, de mivel a vásárlással nagyon elment az idő, engem meglehetősen idegesített, hogy miért olyan büdös még mindig a kerekem, ráadásul a fejem is nagyon fájt, hazaindulót fújtam, mert az esti éneklés előtt még próbálni is kéne meg rendbe szedni magunkat kissé. Udvarhelyen lemaradtam Ilditől egy lámpánál - kicsit megijedtem most hogy találok ki a városból, de sikerült. Szerencsésen hazaértünk, éppen jókor, mert már jöttek előkészíteni az esti bográcsos hozzávalóit. Elkértem a gitárt, amit kölcsönbe ígért Albert, felhangoltam - szerencsére egészen jó állapotban volt. Egyszercsak beözönlött az egész kórus a szobánkba, s Ildinek meg nekem egy ajándékot adtak át - így az utazásunk félidejében -, amivel megköszönték, hogy elhoztuk őket erre a csodákkal teli helyre. Nagy meglepetés volt, nem számítottunk rá. A meglepi után áténekeltük az énekeinket, közben Ildi aludt egy sort a padlón - arra ébredt fel, hogy abbahagytuk az éneklést :-). Felvettük a pólóinkat - így készen most láttuk először egyben az egészet magunkon. Segítettünk kicsit a vacsora előkészületeiben, aztán elindultunk a művelődési házba. Mikor odaértünk, még zárva volt s két néni ott várakozott. Hamarosan megérkezett a kulcsok őre is, röviden megbeszéltük, mi hogyan fog zajlani, kipróbáltuk a színpadot, fényképezkedtünk, kamerát állítottunk s vártunk még királyi negyed órát, amíg a közönség összegyülekezett. A település lakosságához képest szép számban összegyülekeztek az érdeklődők. Még udvarhelyről is ott voltak Ildi barátai (Pólika egész nap velünk tartott a kirándulásunkon, s most a férje is ott volt). Később kiderült, hogy ez a  szép számú nézőközönség a helyi szervezőknek is nagy öröm és meglepetés volt, mert korábban előfordult, hogy egy-egy rendezvényen igen csekély számban lézengtek csak a helyiek. Tehát ez a létszám teljes mértékben megtiszteltetés volt.

Az előadás jól sikerült - nagyon jó volt a terem akusztikája, benne volt szívünk-lelkünk, közvetlen volt, felszabadult, amilyennek mindig is lennie kéne. A végén közös fotót készítettünk a közönséggel (azért volt aki inkább lelépett, minthogy rajta legyen a képen). Éneklés után mindenkit meghívtak a vacsorára, amit Nágó István főzött bográcsban - hú de finom volt és jól esett így a napunk végén! Közben beszélgettünk, énekelgettünk. Mikor a helyiek már hazamentek, átmentünk a templomba, amit éppen renováltak, s a lányok kíváncsiak voltak, milyen belülről. Ezután adtuk át az adományunkat, aminek a végkifejlete nagyon meglepett engem is (és szállásadóinkat is). Azt tudtuk, hogy nem kell a szállásért fizetnünk, s előre el is döntöttük, hogy adományt fogunk majd adni. De a lányokat annyira meglepte és meghatotta az a csupa szív vendégszeretet amivel körülvettek bennünket, hogy fejenként egy nem kis összeget szavaztunk meg végül ott helyben. S a lányom volt az első, aki hozta a saját adományát, mert azt ő fizeti, nem az anyja - lehidaltam teljesen tőle (azért ragadt valami rá az elmúlt 14 évben....). 

Második napunk is igen tartalmasra sikeredett, beszereztük a blúzainkat, bemutatkoztunk testvér-településünknek, ismét csodákat élhettünk át.

Harmadik napon elbúcsúztunk Homoródszentmártontól, s célba vettük a Csíki-medencét. Mivel a Székely lakodalmasunk további három dala Szentmárton közeléből származik, elhatároztuk, hogy az adott településeken megállunk és éneklünk. Mivel itt nekem volt nagyobb helyismeretem, én mentem elöl, s megfejtettem, miért szenvedett a kocsink előző nap a szerpentinen - mert más fordulatszám volt neki a kényelmes. Egészen egyszerűen gyorsabban kellett mennem, mint Ildinek ahhoz, hogy a megfelelő fordulatszámon kényelmesen fel tudjak menni a hegyoldalon. 

A hegy egyik oldala - Abásfalva, a másik oldala - Homoródalmás

Ahogy Homoródalmásra ereszkedtünk lefelé alig győzte a szemünk befogadni azt a csodás látványt, ami ott tárult elénk. Almás után hamarosan Lövétére értünk, ahol kerestünk egy alkalmatos helyet a megállásra (a falu közepén), s a helyiek nem kis meglepetésére felálltunk félkörbe és elénekeltük az "Ez a kislány mind azt mondja..." kezdetű dalunkat. Visszafelé az autókhoz megállított egy asszony, hogy van itt egy tájház, ha gondoljuk megnézhetjük... Gondoltuk. S nem bántuk meg. Elénekeltük a hölgynek is odabent az éneket, egészen meghatódott tőle. Kiderült, hogy ott is van egy hagyományőrző asszonykórus, amit csúfondárosan vegyeskórusnak neveznek, mert van aki tud benne énekelni s van, aki nem. De a néni rázendített s énekelt nekünk pár nótát, volt, amit mi is ismertünk. Közben a tájházat is végignéztük, érdekes volt. A nap egyik ajándéka volt ezzel az asszonnyal való megismerkedésünk. 

A következő településen is megálltunk, mivel Szentegyházáról két dalunk is származik. Ez a hely annyira nem nyerte el a tetszésemet - két falut szerkesztettek egybe, s tele volt a ronda szoci építési remekekkel, amit lakóháznak csúfolnak. Ildi talán az egyetlen szebb pontját találta meg, a katolikus templom előtt álltunk meg és a plébánia ablaka alatt énekeltük el a "Vettem marujánát..." kezdetű dalunkat. A "Rámás csizmát" mégsem énekelhettük el ott, hiszen ez is érdekes szerenáddá vált a pap ablaka alatt, aki a végén ki is nézett, kik ezek az őrültek... :-) Elmondtuk neki, mi okból fakadtunk dalra s talán meg is értette - mi pedig jót derültünk rajta.

Átkelve a Hargitán elénk tárult a Csíki-medence fenséges látványa. Csíkszeredát kikerülve Gyergyó felé vettük utunkat. Fantasztikus volt a síkvidéken haladni, hegyektől teljesen körbevéve.

 Itt is sűrűn megálltunk. Mádéfalván megnéztük a mádéfalvi veszedelem emlékművét. Nem mi voltunk az egyetlenek, mikor már indultunk volna, megérkezett egy nagy csapat magyar motoros.

A környéket nézve nem volt nehéz elképzelni, ahogy a székely legények menekülnek a hegyekbe a katonaság elől, hogy aztán megkezdjék hatalmas vándorlásukat, otthonkeresésüket. A következő település Csíkrákos volt, ahol egy nagyon érdekes templomot néztünk meg. Ez is a falu magaslatán épült, temetővel, várfallal körbevéve. A várfal tövében reggeliztünk (vagy inkább tízóraiztunk), s közben néztük a hegyeket. Még mindig a székely legények bujdosása járt lelki szemeim előtt, megspékelve Vass Albert regényeinek hegyi kalandjaival.

 A következő településen is megálltunk (Csíkmadaras), ahol Vera ismerőseit kerestük meg egy rövid üdvözlésre. További rövid utazás után értünk el Csíkkarcfalvára. Leparkoltunk az Olt partján, a falu központjában, Ildi kért a plébánián egy kulcsot, majd felmásztunk a vártemplomhoz. A templom itt is hasonlóan helyezkedett el, mit az előző településen - hegytetőn, temetővel és várfallal körbevéve.  A várfalon belül körben gyilokjáró, ahonnan apró lőréseken lehetett kitekinteni. A falban környékbeli papok sírtáblái (valószínűleg a falba temették őket). A templom szépen felújítva kívül-belül. Az orgonás karzat maga is emeletes volt, ahová egy külső feljáró vezetett. Nem volt bezárva, úgyhogy fel is mentem. Nagy nehezen megtaláltam a fújtató kapcsolóját (jól eldugták), s egy kéznél levő katolikus korálkönyvből nekiálltam játszani egy éneket. Aztán az "Itt van Isten köztünk"-et is (legyen református ének is), aztán kerestem egy harmadik éneket is, amit miközben játszottam, rájöttem, hogy népdalként, más szöveggel ismerem is. Szép hangja van a hangszernek, amit Angster József épített 1894-ben, s a templommal párhuzamosan a közelmúltban újítottak fel. A templomudvarban nem akartunk katonadalt énekelni, ezért a hegyoldal közepén álltunk meg, s énekeltük el az "Októbernak, októbernak elsején..." kezdetű dalunkat.

Újra útra keltünk. Csíkszentdomokoson érdekes helységnévtáblákat láttunk - rövid i-vel írták gyárilag, s valaki piros festékszóróval aláhúzta, s kijavította í-re. :-) Marosfő felé a hegyi kanyargókon megint nagyon lelassultunk s ráadásul egy türelmetlen kamionos jött mögöttünk, azt hittem le fog nyomni minket az útról, ránk is dudált. Nagy megkönnyebülés volt, mikor megálltunk, hogy a Maros forrását megnézzük. A parkolóban ismét megszálltak minket a kéregető gyerekek, akiket a helyi vendéglátósok kegyetlenül el is zavartak. A forrás szép helyen van egy völgyben, de inni nem ittunk belőle, mert a tisztasága elég bizonytalan volt.

A következő úti célunk az aznapi szálláshelyünk volt - Gyergyószentmiklós központjában a Lázár Panzió. Lejelentkeztünk, hogy hamarosan jövünk, aztán továbbindultunk Gyergyószárhegyre. Itt még várt ránk egy-két érdekes élmény s látnivaló. Maga a település is nagyon szép, sok impozáns épülettel, de a hegyoldal igazán különleges. Itt található a Lázár kastély, ami jelenleg lakatlan, romos állapotban van s csak kívülről lehet megtekinteni. Annyit tudtunk róla, hogy egy részét Böjte Csaba testvér alapítványának adományozta az egyik tulajdonos. A lányokat gyalog küldtük tovább, mi Ildivel a kocsikat akartuk átparkírozni egy másik helyre, mikor megszólított minket egy idős úr, aki a feleségével éppen arra járt. Aztán mesélni kezdett a kastélyról, annak urairól s jelen helyzetéről. Sok érdekességet mesélt, kiderült, hogy egyetemista korában ő is részt vett a kastély megmentésében s egyébként tanárember. :-) A hosszas mesélés után gyorsan a többiek után eredtünk. Felfelé a hegyen megnéztük az egykori "alkotótáborok" szobrait, melyek a ferences kolostor alatt elég disszonáns látványt nyújtottak. Felérve, a többieket nagy beszélgetésben találtuk az ottani Böjte-otthon egyik "anyukájával". Ő is sok érdekességet mesélt a gyerekekről, mindennapi életükről - nagyon vonzó, okos dolgokat mondott - úgy tűnt, itt még tudják, hogyan kell jól, okosan gyerekeket nevelni, az életre felkészíteni. A gyerekek is készségesek, kedvesek voltak. A csapat egyik része közben feljebb ment, s rátalált a sókamrára, amibe be is tudtak menni. Mi a kolostor felé indultunk s bementünk a templomba. Itt éppen az éneklés végén járt az ott lakó egyetlen barát egy Siófokról érkezett apácával. Miután befejezték, beljebb mentünk. Karakán ferences fickó volt, hivatásának teljes tudatában. Kissé taszított (biztos a nyakas kálvinista mivoltom miatt). Mesélt a kolostorról, a templomról, ezek történetéről, aztán gyorsan kitessékelt bennünket, mert kezdődött az esti mise, amire az otthon gyerekei és felnőttjei is megérkeztek.

Mennyi élmény egy nap alatt! S még nem volt vége a napnak... :-)
Visszatérve a szálláshelyünkre behordtuk a holminkat, elfoglaltuk a szobáinkat. Miután egész nap vacakolt a gyomrom (nem túl egészséges üzemmódban étkeztünk az utóbbi napok során...), én is ittam a lányokkal egy kis szilva-nedűt. Jól a fejembe is szállt, úgy szédültem, hogy le kellett feküdnöm. Kata mondta is, hogy most már látja, hogy nem véletlenül nem szoktam kérni soha ilyesmit, nekem tényleg nem szabad innom... :-) Később lementünk vacsorázni a vendéglőbe. Nagyon kedves felszolgáló sürgött-forgott körülöttünk, Melindának hívták. Az étlapot nézegetve kérdezősködtünk, milyen ételben mi van s ő kedvesen, részletesen magyarázott, ajánlott - nem ajánlott. Rájöttünk, hogy ez a hely az itthoni árakhoz viszonyítva igen olcsó (szállást, ételt is beleértve). Beszélgettünk, vidámkodtunk amíg az ételek készültek. Egyszercsak berohan Melinda: - Most figyeljenek a rádióra! - azzal felhangosította (korábban halkan szólt a háttérben). Éppen kívánságműsor ment a helyi adón: - A Lázár Panzó hölgyvendégeinek küldi a vendéglőbe Melinda pincér a következő dalt - s megszólalt: "Azért vannak a jóbarátok...". És mi elkezdtük énekelni. Könny szökött a szemembe ahogy néztem a többieket, a büszke Melindát, akit szintén meghatott az ajándékának hatása. Fantasztikus volt. Miután a dal befejeződött, elárultuk neki, hogy mi igazából egy kórus volnánk. S kedvességére válaszként elénekeltük neki a "Nem nézek én, minek néznék az égre..." kezdetű Petőfi-dalunkat. Na, erre ő kezdett el könnyezni, ilyesmire egyáltalán nem számított. Uh... Ritka megható pillanatok... Vacsora után sétára indultunk, hogy Gyergyószentmiklósból is lássunk valamit - igaz, már csak sötétben.

Reggel ittunk egy kávét, aztán elindultunk hazafelé. Még megálltunk vásárolni egy kis boltban, ahol helyben sütött vert-kenyeret is lehetett kapni. Innen sem jutottunk túl messzire, a következő településen (Gyergyóalfalu) már meg is álltunk, ugyanis Kata nagymamája ott született, s onnan telepítették ki. Amíg mi reggeliztünk egy parkolóban a főtéren, addig ő megszállottként fedezte fel a helyet és fotózott. Ilyen az, amikor az ember eljut ősei földjére... :-)

A Bucsinon átkelve Szovátát vettük irányba, hogy megnézhessük a Medve-tavat. Itt csak röviden tartózkodtunk, indultunk is tovább.

 Áthaladtunk Kibéden - na, az autóban itt is dalra fakadtunk, hiszen tudtunk idevalósi népdalt. Hármasfaluban számoltuk a három összeolvadt falu templomait. Érdekes volt látni útközben, hogy a katolikus falvakban a házak tetején kis kereszt volt elhelyezve, a reformátusokban pedig csillag. Ilyet máshol nem láttunk még. Erdőszentgyörgyön eszembe jutott, hogy van olyan diákunk az iskolában, aki innen származik - szép település. Marosvásárhelyt kikerültük, legközelebb Marosludason álltunk meg, mert itt finom frissensült tésztaféléket lehetett kapni - édeset, sósat is. Pihentünk kicsit, ettünk, aztán továbbindultunk, hiszen hosszú út állt még előttünk. Újra autópályához értünk, amivel kikerültük Kolozsvárt. Közben gyönyörködtünk a Tordai hasadékban is, ami nagyon jól látszott az útról. Körösfőn is énekeltünk egy oda való nótát - persze megint csak az autóban. Bánffyhunyadra érve szörnyülködő csodálkozással néztük végig a giccsparádés cigány-palotasort.

Az egykori Csinszka-lak (ma már nem így néz ki)

Csucsán feltekintettünk a hegyoldalból kikandikáló kastélyra - tudtak építkezni eleink :-) , aztán "megmásztuk" a Király-hágót.

 Fent pihentünk egy sort, búcsút vettünk a hegyektől,  aztán irány Nagyvárad - megbeszéltük, hogy innentől én megyek elől. A városban elkavarodtunk egymástól, s mi hamarabb odaértünk a határra, mint a többiek. Így együtt kb. 1 óra alatt sikerült átjutnunk. 6 órakor értünk Berettyóújfaluba, ahol megálltunk tankolni. A 4-esen jöttünk Ceglédig, ahol újra megálltunk egy kis pihenőre. Nagyon lassan haladtunk - fáradtak voltunk és a kisbusz is csak csigatempóban tudott közlekedni. Mire Kecskemétre értünk, teljesen ránk sötétedett. 11 órára értünk haza.

 Itthon égett a tábortűz az udvaron, vártak minket a fiúk - a kislányok menet közben kidőltek, nem győztek várni ránk. Bent terített asztal és a gyerekek rajzai vártak ránk meglepetésként. Rövid élménybeszámoló után tértünk nyugovóra, ami igen jól esett hosszúra nyúlt utazásunk után.

Mellékzöngék

Hatalmas élmény, lelki felüdülés volt ez az utazás mindannyiunknak. Népdalainkat innentől kezdve biztosan más lelkülettel fogjuk énekelni, mint eddig - lesz bennük valami plusz, amit ez az út adott nekünk.

Egyedül szerintem egyikünk sem állna ki sehol az utcára énekelni, de együtt nagyszerű élmény volt ezt megtenni - mások örömére is, nem csupán a magunkéra.

Csapatépítő tréning volt ez az utazás mindenféle szempontból.

Ápoltuk testvér-települési kapcsolatainkat is, először énekeltünk Homoródszentmártonban, s ez az előadás mindannyiunknak (ittenieknek és ottaniaknak egyaránt) sokféle öröm forrásává vált.

Teljesítmény-próbának sem volt kicsiny a 13 nőszemély két autóval történő utazása ekkora úton.

Bátorságot szereztem, hogy most már talán majd vezető nélkül is el merjek indulni Erdélybe családostul, mert bízom benne, hogy odatalálok, ahová menni szeretnénk.

 Kibírta az autónk az utat, sőt meglepően alacsony fogyasztással közlekedtünk, pedig még box is volt a tetőn. A kölcsönautót is épségben visszaadtuk a tulajdonosának.

Miután pénteken hazaértünk, megbeszéltük, hogy kedden még összejövünk egy vacsora erejéig, hogy elrendezzük az útiköltség kérdéseit és még egyszer végigbeszéljük az élményeinket. Gyakorlatilag nem akartuk abbahagyni a közös utazást. :-) Már most indulnánk a következő ilyen utunkra :-)