Egy video margójára

A videó:

Tiszakécskén dr. Méhes Balázs (orgonaművész, tanár) tevékenysége nyomán nagyszabású rendezvénysorozattal emlékeztek meg J. S. Bach születésének 330-ik évfordulójáról. 

Balázs a tanárom volt, mindig felnéztem rá, nagyszerű muzsikusnak, nagy tudású embernek tartom. Sok mindent tanultam tőle, amit az iskolai oktatásban én is igyekszem szem előtt tartani és aszerint tanítani - pl. a zenetörit, mert ezen a téren kaptam tőle a legtöbbet. 

Tudtam a rendezvénysorozatról, csábított is nagyon, el kéne menni, meg kéne hallgatni, mert tuti nagyon jó lesz... DE... messze van, bonyolult leszervezni a gyerekek mellett és még jöttek a kifogások, így nem vettem erőt magamon ÉS lemaradtam erről a nagyszerű koncertről IS. 

Ma megláttam miről maradtam le.

És nem csupán hallgatóként. Ugyanis a koncerten a megye minden jelentős egyházzenei muzsikusa ott volt (a képek alapján) és énekelt.

Persze erről is én tehetek.

Begubózva éldegélek a magam kis világában, nem veszek tudomást a külvilágról - így értelemszerűen a külvilág is elfelejti, hogy létezem és esetleg lehetne velem is kezdeni valamit. Lehetne gyülekezeti kórusunk, de nincs, mert a családunkon kívül nincs, aki részt venne benne (hangja, ideje, kora, érdeklődési körének mássága miatt). Pedig hiányzik, nagyon is hiányzik.

Én magam pedig mindig is középszerű voltam. Mindig hátul kullogtam a társaim között, hiszen egyszerű falusiként hogyan is vehettem volna fel a versenyt azokkal, akik "zeneiskolában nőttek fel". Az nem számít, hogy a szívem mennyire volt benne abban amit csináltam, mennyit kellett tepernem, hogy valamennyire behozzam a lemaradást, így is csak utolsó voltam. 

És ez nem is változott. Igen, sok minden van bennem, de azt nem tudom olyan formában előhozni, hogy arra bárki zenész is azt mondja, hogy na igen, ez jó. Persze laikusok sokszor dicsérgetnek, hogy valami tetszett abból, amit hallottak (pl. a dalaim közül - és ez jól is esik), de olyan kritikát vagy elismerést még sosem kaptam, akinek a véleményére zeneileg is adnék, akit én magam nagyra tartok muzsikusként. És nem is vagyok ezen meglepődve, mert az önkritikám elég fejlett, így tudom, hogy bizony lehetne az más is, több is, jobb is, amit csinálok. 

Mindenki azzal dolgozik, amije van, amilyen lehetőségei vannak. És ez sokszor csak a maga szórakoztatásához elég....

Rá kellett jönnöm, hogy bizony én is többre vágyom. Jó lenne részt venni ilyen nagyszerű zenei élményekben, mint amilyen a fenti koncert volt akár hallgatóként, de énekesként még inkább. Jó lenne olyat alkotni, ami elismerésre méltó muzsikusok szemszögéből is, nem csupán néhány laikus szemében. Jó lenne nem elfeledettnek, leírtnak lenni...

A kórussal most tanuljuk Reményik Sándor - Templomok című versének megzenésített változatát, ami pontosan erről az érzésről szól - nekem legalábbis...

Reményik Sándor: Templomok

 

Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rám ragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő. 

S bár irigykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.