Zene az iskolában

 Két jó dolog is történt az elmúlt időszakban az iskolában.

1. Idén is voltunk zsoltáréneklő versenyen 3 diákommal, Kispesten. Most először kettejüket sikerült élőben is meghallgatni, a harmadikat pedig felvételről. Ügyesek voltak. Egyikőjük egy nagyon nehéz zsoltárba kicsit belebakizott, de aztán szépen mentett, a többit szépen elénekelte. A másik leánykám éneklésénél az unalomtól félig már alvó zsűritag felkapta a fejét és elkezdett figyelni, bólogatni (neves egyházzenészről van szó amúgy...), másik kissé kedvetlen pedig megvillantott egy mosolyt a végén, mikor helyére ment a leányka. Érztem, hogy ez jó lesz... Az eredményhirdetést nem tudtuk megvárni, mert ez utóbbi leánykának aznap még citerás fellépése is volt, ahová oda kellett érnie. Az eredményt így bő egy hét múlva hozta a posta: két ezüst minősítés és egy arany minősítés különdíjjal. Madarat lehetett volna fogatni az ifjúsággal - meg velem is. :-) 

2. Megalakult az iskolai zenekarunk. Ha már eddig is sokat zenéltek a gyerekek és a kollégák is a különféle műsorokban ilyen rögtönzött felállásokban, gondoltam, nem lenne rossz állandósítani ezt a dolgot, meg a gyerekeket összehozni a felnőttekkel. Népszerű lett a kezdeményezés, volt, akinek mondanom kellett, hogy majd jövőre jöhetsz, addig még gyakorolunk, fejlődünk a hangszereddel. A próbákra folyamatosan bejárnak a nem zenekarosok is hallgatózni, nézelődni, énekelni amiket játszunk. És a zenészeknek is tetszik a dolog. Mondjuk, hogy így adventben mennyire lett elegük belőle, nem tudom, mert 4 fellépésünk volt 2 hét alatt... 

Mikor játszunk? Pl. családi istentiszteleteken kísérjük a gyülekezeti énekeket. Ez elég furcsa a gyülekezetnek, de nem mondták, hogy ne csináljuk - a lelkészeink pedig kifejezetten támogatják. Volt, aki elmondta, mennyire felüdülés volt így énekelni a gyerekek muzsikálásával. Ennek nem titkolt szándéka bennem, hogy egy kicsit bevonjam a gyerekeket a gyülekezeti szolgálatba, hátha otthonosabban éreznék itt magukat, hátha helyet találnának benne. Aztán volt, hogy a reggeli áhítaton is kísérték az éneklést az éppen tanult énekkel, ezt kifejezetten élvezték. Játszottak a Nőikar adventi koncertjén is - erről szuperlatívuszokban hallottam nyilatkozni a hallgatóságot, akiket meg is énekeltettünk. Eljöttek hozzánk mindkét helyi óvodából a gyerekek egy délelőtt, nekik is zenéltünk - az óvónéniknek bizony csillogott itt-ott a szeme... És persze a karácsonyi műsorban is muzsikáltak a gyerekek. 

A zenekarban velem együtt 5 felnőtt van - gitáros, hegedűs, furulyás, zongorista - én általában azon játszom, aminek éppen nincsen gazdája. Van sok furulyásunk, a dobolásért, szélcsengőért versengés folyik, a triangulum a nyolcadikosé, aki nem tud jönni próbálni, de az be van jelölve, mikor kell ütni a hangszert. Van egy hetedikes gitárosunk - az utánpótlás még fejlődik. Van, aki szívesen csengettyűzik, vagy metalofonon játszik. Van négy citerásunk is - ez izgalmas kérdés, hogy ők milyen hangnemben tudnak játszani, és milyen hangszerekkel tudnak jól szólni együtt. Az én feladatom kitalálni, hogy mit játszunk, ezen belül a különféle hangszerek által játszott szólamokat is ki kell ötleni (furulyában általában 2 szólam van), kottákat gyártani, sokszorosítani - menedzselni az egészet. Nagyon sok gyakorlati segítséget nyújt a profi gitáros kollégánk, aki évtizedek óta zenekarban gitározik. Szóval jó kis csapat. Számomra mindig hatalmas lelki feltöltődés, amikor együtt zenélünk. Mondtam is nekik, hogy baj, hogy ennyire élvezem az egészet, mert így a javítandó hibákra kevéssé tudok koncentrálni. De igazából azt hiszem, mivel nem vagyunk és sosem leszünk profik, a lényeg az, hogy szeressük azt, amit csinálunk. Ami visszatükröződik a közönségről az pedig meggyőz arról, hogy igen, érdemes csinálni. Isten megáldotta ezt a kezdeményezést, a közös munkánkat. Remélem, a folytatás is jó lesz.