Mint mostanában oly sokszor... Néha azt kívánom, bár meg se születtek volna azok a nők, akik ki akartak törni a jól megszokott női létformából: család, háztartás... Szerintem ennyi bőven elég és ki is tölti rendesen az ember idejét. Ki volt az a ...., aki kitalálta, hogy a nőknek mindezek mellett még dolgozni is kell - mármint munkahelyen???!!! Mert ha élni akar az ember, meg fizetni a hitelét, akkor nem élvezheti az otthonlét örömeit. Mert ugyibár a drága családfőnk nem bír annyit kereseni a becsületes munkájával, amibe a szívét-lelkét belepréseli, hogy abból fussa mindenre, amire kell. Pedig nem élünk nagy lábakon, pazarlóan, ezt bárki bizonyíthatja, aki ismer minket. Félre ne értődjek! Nem utálom a munkámat! Sőt, egyenlőre élvezem a félállásnyi tanárosdit. Csak az a bajom, hogy nem elég a nap 24 órája, meg nem elég az energiám, a türelmemről nem is beszélve. A gyerekeimnek nincs anyjuk csak egy házisárkányuk, a lakás úgy néz ki, mintha bomba robbant volna benne... Nem tudom úgy beosztani az időmet, hogy mindenre/mindenkire annyi jusson, amennyit szeretnék. Csak rohanás és rohanás... és még mindig csak rohanás. És ilyenkor úgy tudom utálni magam, hogy az nem is igaz... Ja, és semmi nem akar sikerülni, csak ha sokadszor próbálkozom. Nem vagyok akaratszegény, ezt tudja mindenki, aki ismer. Én az akadályokat nem kikerülni szoktam, hanem igyekszem a problémát megoldani, és addig megyek, amíg sikerül, amit elterveztem. De amikor mostanában mindenért kétszer annyit kell küzdeni, mint normálisan, mert valami mindig közbejön, akkor az baromira tud idegesíteni. Ilyenkor egy felfújt macskához hasonlítok, akinek a hátán feláll a szőr, és veszedelmesen nyávog és néz és támadni készül...
(egyébként nem igazán csípem a macskákat... ).
Csak egy példa: két teljes délutánomba került (kb. 8-9 óra munka), mire elkészültem a Teleki Nap video-beszámolójával. Töltöm fel a YT-ra, hát Klárikánk a felénél kikapcsolja a gépet, amíg én éppen mogyorókrémet gyártok nekik a konyhában (egyébként ez sem ment valami simán...). Elkezdem újra tölteni, ekkor meg a vége előtt nem sokkal elszáll a gép... Mára feladtam a nemes küzdelmet, majd holnap feltöltöm...
Kora délután még nem voltam úgy kikattanva, mint most, de amit most leírok, azt már akkor elhatároztam, hogy megér egy posztot, mikor megtörtént:
Délben gurulok a biciklimmel Mártiért az oviba. Az utca, amin közlekedni szoktunk nagyon praktikus ilyenkor eső után - marha nagy pocsolyák díszlenek rajta, ki se lehet kerülni őket, akkorák. Néha olyan mélyek is, hogy a pedálig merülsz a vízben. Szóval éppen egy ilyen aranyos kis pocsolya mellett igyekeztem elhaladni, mikor is szemből egy kedves, guruló dobozban ülő embertársam lassítás nélkül (nem 10 km/h-val!) hajtott bele az emlegetett víztömegbe... Nem kiabáltam utána, hogy köszi, mert úgysem hallotta volna... De azért nagyon tetszett ez a rendkívüli figyelmesség... Úgyhogy bárki is voltál, aki beterítettél ma a pocsolya vizével, hálásan köszönöm. Igaz, nem az utcán terveztem megejteni a napi zuhanyt, de a fázós lábamnak, a frissen mosott nadrágomnak és a csergepulcsimnak is rendkívül jól esett...
Azért jó tudni, hogy vannak olyan emberek is, aki észreveszik a kisebbet az utcán - és ezekből van a több, ha a szembejövő nem is tartozik közéjük :-)
