Tegnap olvastam...

...csak nem volt időm ide is beírni:

"Az Úr a te oltalmad"

Zsoltárok 91, 9

"Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok."

I. Péter 5,7

szünet előtti zenei-társasjáték az énekórán

Olyan érdekes... de tegnap is, meg ma is csupa pozitív élményem volt a suliban. Nem kellett különösebben harcolni a gyerekekkel, hogy én is érvényesülhessek az órán, dolgoztak annak rendje és módja szerint. Hogy éppen kipihenték magukat a szünetben, vagy túl fáradtak voltak, nem tudom, én inkább az Isten kegyelmének titulálom a dolgot. Sőt. Miután világvége-rettegésben él az egész banda, több osztályban is ezzel ment el a földrajzórák fele. Átmentünk hittanórába :-) Lényegében azt mondtam el nekik, amit pár napja itt is leírtam. Remélem segít nekik :-) 

"Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság"

Annyira tudja nyomasztani az embert a saját nyomorúsága. Megkötöznek a problémák, a bántalmak. Szörnyű dolog, amikor az ember csak a saját nyomorúsága körül tud forogni, másra se tud gondolni. Fizikailag súlyt a porig, szinte alig tudja vonszolni magát az ember ilyenkor - testileg is. Sok ilyen bejegyzést olvashattatok mostanában nálam is. Csupa panasz, szomorúság... Lebénít az egész, moccanni is alig tudsz tőle. Rettenetes állapot. Úgy gondolom, szó szerint pokoli. Ez az, ami elől az ember folyton menekülne, de nincs hová. Ha valaki így, megoldás nélkül megy el, az egy örökkévalóságon keresztül cipelheti ezeket a terheket - és ez tényleg maga a pokol. Nem vasvilla, forrongó üst - lelki terhek, melyek sokkalta súlyosabbak ezeknél...

Keresztyénként tudom, hol van a megoldás. Sokszor mégis nehéz újra és újra odatalálni a Szabadítóhoz. Én magamnak sokszor nehezebben bocsátok meg, mint Ő nekem. Amikor két hete azt mondta nekem, hogy Ő nem vet el engem, még mindig számít rám, az maga volt a csoda. A Szabadító újra-megtalálása. És amikor el mertem mondani a többieknek a kórusban, miért fontos nekem Ő, a hitem, az is olyan töltést adott, amiről már rég el is feledkeztem, hogy adhat. Mert igazából a bizonyságtétel azon túl, hogy másokat is elindíthat vagy megerősíthet a hitükben, magát a bizonyságtévőt tudja a leginkább megerősíteni, sőt szabaddá tenni. Mert azóta szabadabbnak is érzem magam. Nem feszélyeznek úgy a korlátaim, mint korábban. Valóban igaz, amit Ézsaiás ír:  "De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok..." Valóban, mintha szárnyakat kaptam volna. Sokkal könnyebb a mindennapokat végigélni. Nem kell egyfolytában pörölnöm, békésebben tudom kicsit felfogni és kezelni a dolgokat.

Lelkileg nagyon nehéz éven vagyok túl. De jó, hogy így Adventben hozzám is újra elérkezett a Szabadító, a maga szeretetével, kegyelmével és újra szabaddá tett! Megszabadított mindentől, ami egész éven át rám rakódott, nyomasztott. Felemelt az ő kegyelmével, szárnyakat adott szeretetével :-)

Rendkívüli kóruspróba

Ezt muszáj leírnom! Hát, ilyen próbánk még nem volt, az biztos. A múlt hét után én egész héten készültem rá, hogy el kell majd mondanom az én történetemet, azaz, miért jó nekem az Istennel élnem.  Persze féltem tőle, hogyan fogadják majd, egyáltalán úgy alakul-e a helyzet, hogy alkalmas legyen egy ilyen beszélgetésre. Imádkoztam is érte, és azt hiszem, nem csak én. Anyu készített sütit - mikulás napi meglepi, aminek nagyon örültek a többiek. Tudtuk, hogy a múlt heti események után nem lehet úgy ott lennünk, hogy nem beszélünk róla. Egyszerűen kellett. Én csak tébláboltam ott, és nem bírtam elkezdeni a próbát. Aztán kedves friss hitű kórustagunk felállt és elmondta a többieknek, mi is történt vele. Aztán beszélgettünk kicsit, anyu elmondta, miért érti meg őt. És utána én is képes voltam túllépni önmagamon, és végre mertem beszélni. Elég hosszasan sikerült, de remélem, hogy hasznára vált a többieknek, remélem értették, miről beszélek, hogy az én életemben mért fontos az Istennel való kapcsolatom. A csillogó szemek, meg szipákoló orrcimpák azért arról tanúskodtak, hogy nem hagyta őket hidegen ez a hirtelen "lelki-élet". Mi lesz a folytatás, azt nem tudom, de az Úr Isten kegyelmes, aki értük is elküldte az Úr Jézust. Mondtam is nekik, hogy a Karácsonynak, amire oly lelkesen készülünk énekelni hetek óta, ez az értelme... 

Rendkívüli dolgok történnek mostanában, velőt rázók... remélem folytatásuk is lesz! A próba után még beszélgettem új lelki-testvérünkkel, és olyan jó volt!!! Teljes békében, minden rossz érzés nélkül tudtunk elválni egymástól! Régen volt már bennem olyan békesség, mint tegnap este! Hála legyen ezért Istennek!!!! :D

És még valami. Tegnap reggeli biztatás az Igéből:

"Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!

Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el.

Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.

Mert én, az Úr, vagyok a te Istened, Izrael Szentje, a te szabadítód!"

Ézsaiás 43, 1-3

És a történtek után ma reggel:

"Az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését."

II. Timóteus 4, 17

"Ti vagytok a tanúim - így szól az Úr -, és szolgáim, akiket kiválasztottam,

hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok.

Előttem nem lett isten, és utánam sem lesz.

Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító."

Ézsaiás 43, 10-11

Árad a kegyelem :-)

"Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az:

a régi elmúlt, és íme: új jött létre."

II. Korintus, 5, 17

Mi is az egyház célja... ?

Mármint, hogy miért van és él és létezik az egyház a világban? Erre ütős választ találtam megint csak a fb-on, Zsuzsinál:

"Ismerjétek el,hogy a világnak igaza van,amikor nem tud hinni miattunk,miattatok. És szüntessétek meg,kérlek,azt a visszájára fordított kereszténységet,amelyik a világgal szemben igényes,a világnak a fejére önti a bírálat forró hamuját,ahelyett,hogy a saját fejére öntené. A kereszténységnek vége egyszer tudomásul kell vennie,hogy nem a világ adósa az egyháznak,hanem pontosan fordítva: mi vagyunk adósai a világnak(...)

Röviden:az egyház a világért van,és sohasem önmagáért.Amikor az egyház öncélúvá válik s benne a kegyesek csupán azt az egyetlen értelmet találják meg,hogy dajkálgatják benne önmagukat,akkor az egyház ízetlen sóvá lett,amelyre kimondatott az ítélet:nem jó semmire,hanem hogy kidobják és eltapossák. Az egyház ezért a világért van,amelyet Isten úgy szeretett,hogy egyszülött Fiát adta érette." (Bereczky Albert)

Ezek a gondolatok egyébként már az én fejemben is megfordultak párszor - én vajon ízes só vagyok, avagy ízetlen, akiben nem lehet meglátni Krisztus fényét? Nagyon sokszor érzem az utóbbit, de törekszem rá, hogy ez ne így legyen - van még mit fejlődnöm... 

Merthogy ez az idézet ugyibár az egyház tagjairól szól, tehát egyen-egyenként a magukat keresztyén embereknek valló személyekről... Egy "intézmény"-ben jól el lehet bújni, ott lehet skatujázni, általánosságban beszélni. Csakhogy az utolsó ítéletkor nem "az egyház" fog számonkéretni, mint intézmény, hanem annak a tagjai egyen-egyenként.

Legyünk ízes sók, legyünk világosság ebben a sötét és ízetlen világban! Ízesítsünk életeket, és mutassunk utat a sötét reménytelenségben! Az ítélet nem a mi dolgunk, főleg nem mások felett...

Utazás - hová visz az utunk?

A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az "útipoggyászával", egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülőhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úticsomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tőle, hogy szabad-e itt aludni. Ő barátságosan igennel felelt, de utána látni akarta a jegyet. A kislány így felelt: 

- Nincs jegyem.

Erre a következő beszélgetés alakult ki:

- Hova utazol hát?

- A mennybe megyek - hangzott a válasz.

A kalauz körülnézett, és csodálkozva válaszolt:

- Igen? És ki fizeti a vonatjegyet?

- Az Úr Jézus - felelte a kislány, és hozzáfűzte: - Ez a vonat nem a mennybe megy, és az Úr Jézus nem utazik rajta?

- Azt hiszem nem - válaszolta a kalauz, akit zavart a gyermek nyíltszívűsége. - De miből gondolod?

- Mert édesanyám gyakran énekelt egy éneket a vonatról, amely a mennybe megy, és az Úr Jézus kifizette az útiköltséget mindenkiért, aki azon utazik. De most már nem tudja többé énekelni. Nemrég meghalt. Ezért elhatároztam, hogy utána utazom, hogy ismét együtt legyek vele. Nem ismeri a dalt a vonatról, amely a mennybe megy? Nem énekli a kislányának, hogy el tudjon aludni? Vagy nincs kislánya? - kérdezte a kicsi, miután a kalauz csendben végighallgatta.

Megindult hangon válaszolt:

- Volt egy kislányom, körülbelül olyan idős, mint te, de már meghalt. Talán ő is a mennyben van. 

- És most a bácsi odautazik, hogy viszontlássa? - kérdezte a kislány nagy együttérzéssel. Néhány utas érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Egyesek mélyen meghatódtak a kislány furcsa kérdéseitől. Valaki ezt mondta:

- Ez egy angyal!

- Nem, Kati vagyok. Az angyalok az Úr Jézusnál vannak a mennyben. - Ezután nagy bizalommal megkérdezte az utasokat:

- Mindannyian a mennybe utaznak? Annak nagyon örülnék! Biztosan mind szeretik az Úr Jézust, és imádkoznak Hozzá, ahogyan anyukám is mindig tette velem. Anyukám azt mondta, hogy mindenki, aki valóban hisz az Úr Jézusban, minden nehézség nélkül a mennybe kerül.

- Édesanyád biztosan jó asszony volt - szakította félbe az egyik utas a kislányt.

- Az én anyukám azonban sosem akarta, hogy valaki azt mondja neki, jó ember. Mindig azt mondta, hogy senki sem jó, csak egyedül Isten és hogy nem azok az emberek jutnak a mennybe, akik azt hiszik, hogy jók, hanem csak azok, akiknek az Úr Jézus megbocsátotta bűneiket. 

  A kislány kék szemét a kalauzra emelte: - De még mindig nem mondta meg, hogy a mennybe utazik-e. Nem akarja viszontlátni a lányát a mennyben? Vagy nem is hisz az Úr Jézusban? 

A kalauz csöndben állt, és nem tudta, mit kezdjen a kislánnyal. Az egyik utas értésére adta, hogy kifizeti a kislány jegyét. A kalauz azonban így felelt:

- Meddig vigyük magunkkal a kislányt? Nem hagyhatjuk, hogy valahol csak úgy kiszálljon. Mi lesz ebből a gyermekből? - Komolyan aggódott miatta.

Nyugodtan kérdezett tovább a gyermek: - Mit mondjak a kislányának, ha találkozom vele a mennyben? Mondjam neki azt, hogy az apukája most nem tud a mennybe jönni, de később eljön őt meglátogatni?

Az az utas, aki tanúja volt ennek a beszélgetésnek, és tovább mesélte az esetet, sajnálta, hogy a vonat éppen ekkor ért lakóhelye vasútállomásához, és le kellett szállnia. Később azonban megtudta, hogy Kati dolga jól végződött. Valaki oltalmába vette a kislányt, és hazavitte, ahol a hozzátartozói már aggódtak a gyermek miatt. Előzőleg semmit sem mondott nekik tervezett "mennyei útjáról". 

Talán kicsit megmosolyogjuk a kislányt. De talán el kellene tűnődnünk ezen: Mi a megfelelő vonatot választottuk-e, és ismerjük-e a célállomást? Hova vezet életünk útja? Eldöntöttük-e már, hogy mi az úti célunk?

(Ismeretlen)

Advent

   Tegnap olyasmi történt a gyülekezetünkben, ami (amióta az eszemet tudom) eddig még sosem. Az előzményekhez szerintem nagyban hozzátartozik, hogy az idei év eleje óta állandó imaközösség működik (néha változó tagokkal) nálunk. Hétfő esténként van az imaóra, ahol rövid áhítat után felsoroljuk, miért imádkozhatunk, miért adhatunk hálát. Az egyik központi téma ezen az alkalmon, hogy városunkért, az itteni családokért, gyermekekért imádkozunk: gyúljon fény az emberekben, érezzék meg, mennyire jó Krisztushoz tartozni, találják meg a hozzá vezető utat...

    Az ősz folyamán hírt kaptunk kedves hitoktatónktól arról, hogy bizony milyen hatása is lehet a hittanóráknak: az érdeklődő gyermek hazavitte a hittanórák üzenetét, jó hírét, amire a szülők is felfigyeltek. Igényük támadt arra, hogy jobban megismerhessék Jézus Krisztust. Ez a vágy odáig jutott bennük, hogy felnőtt fejjel konfirmáltak mindketten, és ez alkalommal az egész család meg is keresztelkedett (3 gyerkőcük van). 

   Hát ez történt tegnap délelőtt minálunk, s nekem még most is a megindulás könnyei szöknek a szemembe, ahogy ezeket a sorokat írom. Lehet, hogy csöppet szentimentális vagyok... De ez egy hatalmas csoda most a mi házunk táján. Isten meghallgatja imádságainkat, és ilyen csodákra képes!!! :) 

   LEGYEN ÁLDOTT AZ Ő NEVE!

Örökség

"Feddhetetlenül él az igaz, még a fiai is boldogok lesznek"

(Péld 20,7).

Természetes, hogy aggódunk családunkért, de bölcsen tennénk, ha  aggódásunkat inkább a saját magatartásunkkal való törődésre  fordítanánk. Ha hűségesen járunk az Úrral, többet használunk  gyermekeinknek, mintha nagy vagyont hagynánk rájuk. Egy apa szent  élete a legnagyobb örökség a fiai számára.  A jellemes ember saját élete példáját hagyja örököseire, és ez már  önmagában is az igazi gazdagság kincsesbányája. Milyen sokan  köszönhetik az életben való boldogulásukat szüleik példaadásának.  Gyermekeinkre hagyjuk hírnevünket is. Az embereknek mindjárt jobb  véleményük van valakiről, ha meghallják, hogy megbízható, becsületes  szülők gyermeke. Bárcsak minden ifjú ember ügyelne a család jó hírének  megtartására!  Mindenekfelett pedig imádságainkat és az imádságot meghallgató  Isten áldását hagyjuk gyermekeinkre, és ez kedvessé teszi  gyermekeinket az emberek között. Isten megáldja és megtartja őket  akkor is, ha mi már meghaltunk. De bárcsak előbb megismernék a

Megváltót!  Egyenes, becsületes életünk Isten eszköze lehet fiaink és leányaink  megszabadításában. Ha látják, hogy hitvallásunk valódiságát életünkkel  is bizonyítjuk, akkor egyszer ők is Jézus Krisztus mellett döntenek  majd. Uram, teljesítsd be ezt az ígéretedet házam népén!

(Spurgeon)

A Biblia erejéről...

 „1945 elején egy haditudósító Okinawa szigetének egy kis falujába érkezett és ott ámulatra méltó felfedezésre tett szert: A falu, pontosan a japánok ellen felvonuló amerikai hadsereg arcvolnalában fekszik. Amikor a felderítő őrs a falu bejáratához ért, a katonák hirtelen megálltak. Két férfi állta útjukat, meghajoltak és beszélni kezdtek.  Az őrmester ellenséges cselt gyanított és tolmácsot hívott. A tolmács a következőket mondta: Úgy tűnik, szívesen fogadnak minket, mint keresztyén testvéreket. Az egyik azt mondja: ő a falu polgármestere, a másik az iskolamester. A könyv, amit az idősebbik a kezében tart: a Biblia. Ez még nem oszlatta el a bizalmatlanságot és kérik: néhányan szeretnének végigmenni a falun. Meglepő dolgok derültek ki. Több falut láttunk már a szigeten. Valamennyi kihalt, szomorú, elárvult képet mutatott. Ez a falu ragyog, mint egy drágakő. Mindenütt mosolyogva üdvözöltek bennünket, megmutatták makulátlan, tiszta házukat, munkált földjeiket és minden mást is. A beszámolóban elhangzott, idáig még csak egy amerikai emberrel találkoztak. Harminc évvel ezelőtt egy amerikai misszionárius pihent meg itt, rövid ideig. Örömmel mondott bizonyságtételére két ember tért meg, ő továbbment, de még megtanított néhány éneket és ott hagyott egy japán nyelvre lefordított Bibliát. Kérte a megtérteket, hogy igyekezzenek e szerint élni.

           
A két ember fáradhatatlanul olvasni kezdte a Bibliát. Jézus Krisztust megértve, nemcsak olvasták az Igét, de igyekeztek aszerint is élni. A falu lakói közül egyre többen tértek meg. Még ma is a Biblia az iskolában a legfőbb tankönyv, a gyermekek fejezeteket tanulnak, az eredmény nyilvánvaló: a falu lakói között nincs válás, nincs fogda, nincs részeg, dolgoznak, egészségesen élnek, megelégedett emberek. Engem és gépkocsivezetőmet valósággal elragadott: az énekünk „Dicsérje Jézust a világ…” És mikor az összejövetel után búcsúzkodni kezdtünk, vezetőm hozzám hajolt: Lám, mindezt a Biblia tette és az a két ember, aki megtért. S aknavetőnkre mutatva így folytatta: mi nem éppen a legmegfelelőbb eszközökkel igyekszünk megjobbítani a világot!”