Emlékezz az útra...

Az óév esti "évértékelés" mára maradt, mert a családom igényt tartott rám, s őket választottam az emlékezés helyett, aztán gyorsan, jóval éjfél előtt (elsőként) el is aludtam... :-)

Az elmúlt évben sem unatkoztunk, az már biztos. Ami viszont a legfontosabb, hogy az Isten velünk volt mindenben és egy csomó dologtól megőrzött bennünket. Én bizony csodákat éltem át több soron is...

De nézzük csak szépen, sorban:

Január első tanítási napján korizni voltunk a sulival Dunaújvárosban. Először nem mertem megpróbálni jégre menni, mert még sosem volt korcsolya a lábamon, de aztán engedtem a csábításnak és nem bántam meg. Féltem, hogy majd jól beégek a gyerekek előtt a bénázásommal, de nem így történt és egy jó élménnyel lettem gazdagabb.

Az év elején volt egy kicsit ijesztő problémám - túl sokat kívántam inni, állandóan szomjas voltam. Emiatt orvoshoz kerültem, vizsgálatkora jártam, de az eredménnyel már nem jutottam vissza az orvoshoz, mert képtelen voltam időpontot kapni. Viszont a probléma megszűnt, úgyhogy egy idő után nem is erőlködtem tovább.

Farsangkor az én "gyerekeim" közül is táncoltak páran, ami eszembe juttatta, hogy hamarosan bizony ők is el fognak ballagni. Büszkén néztem őket, ahogy a szép ruháikban, élvezettel keringőztek a végzősökkel. Az idén sírni is fogok, az biztos... :-)

A múlt tanévben két új gyerek is jött az osztályomba - egy fiú és egy lány. Örömmel éltük át közösen, hogy ez a váltás mindkettejüknek a javára vált, és az egyikőjük személyében új "motort" is kaptunk az osztály számára. Az egyik "fiammal" nagyon sokat kellett foglalkozni, beszélgetni, mivel karácsonykor elveszítette idős édesapját, akivel addig együtt élt, és az édesanyja családjához került.  Ezt igen nehezen dolgozta fel, aminek csúnya következményei lettek a magatartásában. A nyáron táborozni is elvittük, beszélgettünk anyukájával, nevelőapjával, s mára elmondható, hogy sikerült feldolgoznia ezt a nehéz traumát, újra a régi - vagy inkább új (!), és koncentráltan készül a felvételijére. Az osztályommal egyre többet lehet beszélgetni, s ez jó. Aztán, hogy mennyire adnak a véleményemre, azt nem tudom, de azt, hogy bíznak bennem, azt tudom, és ez jó. Egy hónapja is érkezett egy új lány, ami miatt elég nagy felbolydulás keletkezett közöttük, de aztán ez megoldódott. Mikuláskor megnéztük velük "A viskó"-t. Szem nem maradt szárazon, és komédiázás nélkül végignézték, bár féltem, hogy nem így lesz. És bizony el is gondolkoztak rajta. Egyikőjük megjegyezte utána:

- Én is akarok találkozni Istennel! - Bár találkozna is vele! Megoldódnának a problémái...

Szívem egyik csücske ez a társaság, annak ellenére, hogy a tanulást nem viszik túlzásba és emiatt állandóan szájalni kell velük. De nem várom az év végét, amikor el fognak menni...

Február végén megkeresett egy lány, aki felvételire készült, hogy segítsek neki felkészülni énekből. Nem sok kedvem volt hozzá, de örülök, hogy végül elvállaltam. Sikerült kinyitni a torkát, ami nekem legalább akkora élmény volt, mint neki. Közben pedig nagyon jókat beszélgettünk, és egy nagyszerű teremtést ismerhettem meg benne. A felvételije sikerült és most tanítónéninek készül.

Februárban volt a Kalevala est a Művelődési Házban, ahol a mi gyerekeink is felléptek. Nem voltam szégyenlős, a mutogatós dalainkkal Istent dicsértük ott is. Büszke voltam a kis furulyásaimra, nagyon ügyesen muzsikáltak - gyermekdalokat két szólamban, meg egy reneszánsz kis kórusművet 3 szólamban. Gyönyörűen énekelték a finn himnuszt is, amit előtte az énekórákon tanultunk meg és nagyon szerették énekelni. Szépen sikerült kiállnunk a város elé ezen az alkalmon, és örültem, hogy része voltam én is ennek - változzék már végre a vélemény rólunk, mert van miért! :-)

Az iskolánk születésnapján ugyanazt a műsort mutattuk be a szülőknek, gyülekezeti tagoknak, mint a Kalevalán. A gyerekek ismét ügyesek voltak. Ezután egy diavetítést néztünk meg, amit én állítottam össze az elmúlt egy esztendőről. Szép alkalom volt ez is.

Márciusban a Március Idusa gálaműsorán énekeltünk a Nőikarral, ami után díszvacsorára voltunk hivatalosak. Zsombor is szerepelt a két darabban, amit aznap este a helyi színjátszók nagy sikerrel adtak elő. A vacsorán ajándékot is kaptunk - Molnár Miklós helyi származású operatőr egyik regényét, mely helyi történeteket dolgoz fel. Miután elolvastam, beszereztem a másik regényét is. Mély benyomást tettek rám ezek az írások, aminek következménye lett...

Régi terv volt, hogy a hajdani polgári iskolánk történetét meg kellene írni. Sokat kutattam már a témában, és bizony olyan részletekre is bukkantam, amik nem túl dicsőségesek, sőt nem is illenek egy keresztyén iskola életéhez. Emiatt nem mertem belefogni. Mert mégis, hogyan lehet 30 iskolai évet úgy megírni, hogy az ne száraz adathalmaz legyen, meg még a többi fenntartásom a dologgal kapcsolatban. Egyszer egy nyugdíjas pedagógusnak, akivel értekeztünk a témában, megemlítettem, hogy ebből regényt kéne írni. Akkor még nem gondoltam komolyan, hogy tényleg. De miután elolvastam az emlegetett regényeket (kicsit későbbi korból), egy reggel arra ébredtem, hogy meg kell írnom (nem saját akaratomból, felülről jövőből). Legnagyobb meglepetésemre a gondolatok is elkezdtek jönni, hogy hogyan. Tehát március 23-án nekiálltam írni. Rengeteget nyomozok közben - interneten, levéltárban, beszélgetésekben, és rendkívül izgalmasnak találom az egészet. Lassan haladok, mert még 11 tanév hátra van, de amikor megakadok, mindig jön az újabb segítség odaföntről - egy beszélgetés, egy ötlet, egy újabb puzzle-darabka. Hihetetlen, ahogy vezet ebben a munkában Isten. Mert a magam gyarlóságával nem gondolom, hogy véghez tudnám vinni ezt a nagy munkát, de ő mindig továbblendít. Ez a munka engem lep meg a legjobban, de nagyon jó. Számos áldását tapasztalom meg már most. Közben nyomozom a családom történetét is, hiszen az is részben belekerül, mivel nagymamám vecsei származású, rokonai részesei az iskola történetének. Ez az írás az év egyik legfantasztikusabb dolga.

Április 9-én az iskolásokkal színházban voltunk, mert egy pályázaton jegyeket nyertek. A "Sajtkirály" című mesejátékot néztük meg Dunaújvárosban. Ez azért volt nagy élmény, mert ez volt az első darab, ami elnyerte a tetszésemet abban az intézményben.

Áprilisban volt a lányaink első növendékhangversenye a zeneiskolában. Öröm volt végighallgatni, szép élmény volt ez is. 

A tavaszi szünetben Cegléden jártunk baráti találkozón. Délutánra nagyon megfájdult a fejem, és hiába vettem be gyógyszert, durva migrénem lett. És nekem kellett vezetnem. Úgy mentünk Kecskemétig, hogy alig láttam és kegyetlen hányingerem volt. A Tesconál megálltunk és a gyógyszertárban vettünk másik gyógyszert. Várnunk kellett vagy fél órát, mire olyan állapotba kerültem, hogy újra el mertem indulni. Borzalmas élmény volt, főleg úgy, hogy sötétben még ép állapotban is utálok vezetni. Már félúton jártunk hazafelé, mire normális állapotba jutottam. Végig azon imádkoztam, hogy csak balesetet ne okozzak... Nagyon durva volt. De az Isten megőrzött és épségben hazahozott minket. 

Április végén a zeneiskolában családi vetélkedőn vettünk részt, melynek témája Kodály Zoltán volt. Érdekes feladatokat állítottak össze. Mi egy másik családdal kerültünk egy csapatba. Izgalmas volt, tetszett a játék, s végül megszereztük a harmadik helyezést. A vetélkedő után szülő-diák koncert volt, amin  én is zongoráztam a lányokkal. Jobban izgultam, mint ők. :-) Emlékezetes marad ez a nap is :-)

Janka egész jól vette az akadályokat Kecskeméten - kivéve angolból. Mondjuk, bukdácsolás határán állt. Kiderült, hogy mamáék az érettségi szünetben Görögországba mennek és Janka szeretett volna elmenni velük. Megkötöttük az alkut - ha nem szerez addig 3-nál rosszabb jegyet angolból, mehet. Nem szerzett. Sőt, a tanár meglepetésére 5-ösöket kezdett hozni. Azóta is jól veszi az akadályt, egyre jobban megy neki. Görögország pedig életre szóló élmény marad a számára :-)

Húsvét után elkezdtem járni a Népdalkör próbáira. Lajos bácsival, a vezetővel sokat beszélgettünk korábban, tudtam, hogy szeretné átadni már a stafétabotot, s megígértem neki, hogy szívesen elvállalom, ha és amikor úgy gondolja. Persze kérdés volt, hogy elfogadnak-e, én is hogyan fogom érezni közöttük magamat stb... Eleinte nagyon furcsa volt. Egészen máshogy működnek, mint a Nőikar. Nehezen szoktam meg, főleg azt, amikor a legváratlanabb helyzetekben Lajos bácsi azt mondta, hogy akkor most te jössz - mármint vezénylésben. Nagy pedagógiai érzékkel vezetett be a munkába, és egyre otthonosabban éreztem magam közöttük. A nyár elején már fellépésekre is mentem velük, és ősszel, a helyi dalos találkozó alkalmával teljesen átadta nekem a munka java részét. Persze ő is ott van feleségével együtt, és ez így van nagyon jól. Úgy érzem elfogadtak, és amióta átvettem a stafétát, azóta szaporodott is a létszám, ami örvendetes.  

Május közepén Nagykőrösön az Arany-emlékév kapcsán énekkari találkozót szerveztek a református általános iskolák számára. Nem volt sok résztvevő  - sajnos, de mi elmentünk. Erre az alkalomra egy Arany János verset is megzenésítettem, azt is előadtuk - gitárral, furulyával. Szépen sikerült. A gyerekeknek hatalmas élményt jelentett ez a találkozó, és bizony nekem is. Nagyon megérte elmenni. :-)

Ez után a szép élmény után hamarosan kaptuk a döbbenetes hírt - apósom egyik pillanatról a másikra meghalt. Szívinfarktust kapott. Zsomborral elmentünk segíteni anyósomnak, így pár napot ott töltöttünk. A temetésre mamáék hozták el a gyerekeinket. Amilyen rossz maga az esemény, mégis olyan jó volt végigélni, hogy segíthettünk, jókat beszélgettünk. Egészen más volt így végigélni az egészet, mintha csak megérkeztünk volna a temetésre. A temetés után két nappal született meg az aktuális legifjabb unoka...

A Nőikarral készültünk a Református Zenei Fesztiválra, de több dolog miatt végül nem mentünk el.

Pünkösd vasárnapjának délutánján Szeremlén jártunk. Erről bővebben írtam itt, úgyhogy most nem ragoznám hosszan. Nagyon jó volt visszamenni gyermekkorom színhelyére, és örülök, hogy a gyerekeimnek is annyira tetszett, hogy azt mondták, csináljunk ilyen programot máskor is.

Június 13-án a helyi tehetségnapon szerepeltünk a gyerekekkel. Barni zseniálisan elreppelte Petőfi: Disznótorban c. versét, a furulyásaink ismét ügyesen játszottak, és a lányaim is zongoráztak. Klasz volt. 

Közben a gyülekezet elektromos zongorája-orgonája tönkrement, szerelőt kellett keresni hozzá. Kecskeméten találtunk egyet, aki nagy nehezen talált hozzá kütyüt, amit ki kellett benne cserélni - jó drágáért. Azóta jól működik, nem tudom meddig...

A regényírás kapcsán többször meglátogattam Kecskeméten jártamban Borbély Etelka nénit, aki régi polgárista volt, aztán hosszú ideig tanított és nyugdíjas korában Kecskemétre költözött, nekem itt volt kollégiumi nevelőm három évig. Sok-sok érdekességet mesélt, és neki meg is mutattam, ami eddig készen volt az írásból. Véleményezte és tanácsokat is adott. 

Zsombornak ebben az évben is számos tanfelügyelet jutott, amire részben én vittem el, részben Gábor vagy apu. Az utolsó már tanítási időn kívülre esett, így a gyerekekkel bejártuk Tatát, amíg ő dolgozott. Erről is írtam bővebben, nem ismételném magam - klassz kirándulás volt.

Június végén voltunk Erdélyben ifi táborban. Sok szép élménye közül a Fotosmartonoson tett kirándulás volt most a legkiemelkedőbb, aminek későbbi hatása is volt. Ja, és Janka és barátja szívügye is itt kezdődött, csak ők azt akkor még nem tudták... :-) Erdélyhez tartozik az is, hogy amikor odafelé utaztunk, itthon a kutyánk utolsó óráit élte... Ez megpecsételte az ottlétünk hangulatát.

Erdély után volt a gyerekhét, amikor Jankával mi itthon maradtunk és nagyüzemi festést rendeztünk - aminek sajnos Teki itta meg a levét. A festék gőzei miatt megbetegedett - megvakult, étvágytalanná vált, és most decemberben elpusztult.

A 18. házassági évfordulónkon moziban voltunk Kecskeméten, amire a kitűnő bizonyítványú gyerekeink nyertek ingyen jegyet.

Voltam levéltárban is, aminek az ott dolgozók bizonyára nem örültek annyira, mert igencsak megdolgoztattam őket, viszont rengeteg új anyaggal tértem haza.

Július közepén végre eljutottunk odáig, hogy egy hosszú hétvégére elmentünk nyaralni családostul - ennyi jutott nekünk ezen a nyáron. Várakat néztünk, fürödtünk a Balatonban. Rövid volt, de nagyon jó élmény.

Pár nappal később megszületett Dóri húgom kisfia, ötödik Horváth András (Gábor) a családban. 

Augusztus első hetében volt az Alkotótáborunk, amire sok olyan gyermek érkezett, akikre nem is számítottunk, viszont nagyon örültünk jelenlétüknek. Délelőtt volt csak alkotás, délutánonként uszodába mentek a gyerekek, így én szabadon tudtam írni. Éppen akkor jártam annál az időszaknál, amiben Veronka néni sokat tudott segíteni, és emiatt sokat beszélgettünk nagy élvezettel. Sőt, egy új kapcsolatot is szerzett nekem, akivel szintén hasznos diskurzust folytattunk később e-mailen keresztül. 

Ezután pár napig a Sándor család táborozott itt. Jó volt velük is találkozni, fontos dolgokat kellett megbeszélniük a hagyatékkal kapcsolatban is.

Augusztus közepén jártunk a Nőikarral a Bakonyban. Csodás kirándulás volt, amiről szintén tartalmas beszámolót írtam korábban. Ennek hatására készült el egy bakonyi népdalokból összeállított népdalfeldolgozásom - egyenlőre rendes kotta és zongorakíséret nélkül, de többször is előadtuk az ősszel.

Augusztus végén IKT továbbképzés volt az iskolában, aminek eredményeként végre én is teljesen ki tudom használni az interaktív táblámat - új laptopot vettünk, mert a régi már nem bírta a strapát, erre végre felkerült az interaktív tábla programja, végre lett Mozaikos rendes hozzáférésem az énekkönyvekhez, szóval minden készen állt az évkezdéshez. A termem is átrendezésre került - az egész iskolával együtt, mivel iskolánk bekerült a Kollégium Plusz programba, aminek következtében a kastély felújításra került, kiköltöztek belőle az alsós tantermek (a 4. kivételével) és a helyükön szobák alakultak. Az alsósok átköltöztek a nagy épületbe, ami miatt a nyolcadikosaim leköltöztek a művészeti terembe. Szóval volt nagy átalakulás, rámolás, nagy hajrá most is évkezdés előtt. 

Augusztus utolsó hétvégéjén Mátraházán és a Kékestetőn kalandoztunk. Erről is írtam. Legemlékezetesebb része a napnak, mikor a két kislány elveszett az erdőben... :-)

Szeptember közepén voltunk Martonvásáron, ami maradandó élmény lesz mindannyiunknak, s hozadéka, hogy Zsombor meghívta a Langaléta Garabonciásokat a Teleki napunkra - és el is jöttek, ami megkoronázta azt a napot is.

Barni sajnos abbahagyta a kajakozást - helyette kockul. Igazi kamasz. Kegyetlen poénjai vannak, de néha nagyon idegesítő - főleg a húgaival. Amúgy még mindig szeret sokat beszélgetni, ami jó.

A lányok folytatják a zongorázást, s miután Teri néni kitalálta nekik a gyakorlólapot, szárnyakat kaptak a gyakorlás terén is. Új szolfézstanárt kaptak, ami azt jelenti, hogy újnál vizsgáznak majd, de még mindig én kínlódok itthon velük - ezt a részét nem szeretik. Az új tanárt viszont ismerjük, Zsombor is, és én is tanultunk vele együtt itt-ott, úgyhogy ez jó.

Október első hétvégéje elég sűrűre sikerült. Pénteken a gyerekeink és a Nőikar részvételével tartottuk a megemlékezést az aradi vértanúkra. Szombaton volt a dalos találkozó, ahol két kórust kellett már vezényelnem, s megkaptam a stafétát a Népdalkör irányítására. Uh. Biztosan komolyan gondoltam én ezt? Nem csak én kérdeztem ezt magamtól, de a többiek is. A Nőikarban többen tartottak tőle, hogy akkor az majd megszűnik, vagy összeolvasztom a kettőt. Megnyugtattam őket, egyiket sem szeretném.

Egy héttel később volt a Teleki nap, a Kollégium Plussz megnyitójával közösen. Az államtitkár úrhoz igazodva állandóan változott, mi hogyan és mikor lesz. Már az idegbaj kerülgetett bennünket a sok változtatástól. A nyáron beszereztem egy énekgyűjteményt, amit a dunántúli reformátusok adtak ki és karaoke feldolgozások is tartoznak hozzá, ebből tanultunk a gyerekekkel néhány dalt. Nagyon élvezték. Mivel éppen ezen a napon volt Lukácsy Imre, polgári iskolai alapító lelkész 150. születésnapja, egy ppt-t is készítettem megemlékezésként az ünnepségre. És ez volt az első (de nem utolsó) alkalom, amikor immár 3 kórust kellett 3 különböző műsorral vezényelnem egy ünnepségen belül... Kicsit sem voltam ideges... Biztosan akartam én ezt???!!!! Igen. A nap egyébként nagyon jól sikerült, készült róla videós és írásos beszámoló is, a suli honlapján megtekinthető.

Október 23-án a Petőfisek készültek az ünnepi műsorral, és bizony le a kalappal, zseniálisan jó műsort készítettek, igazgatónő pedig az utóbbi évek egyik legjobb ünnepi beszédét mondta el nekünk. A könnyem is kicsordult... Fantasztikus volt.

Az őszi szünetben megemlékezést szerveztem Berde Károly egykori tanító, cserkészparancsnok emlékére. A helyi újságban egy 4 részes cikksorozatom is megjelent az életével kapcsolatban. Erről is beszámoltam elég bőven itt, így nem részletezném. A sok kételyem ellenére (minek kell ezt csinálnom???) érdemes volt megszervezni, sokaknak szerzett örömöt, s a temetőben átélt természeti csoda pedig felülmúlhatatlan... :-)

A szünet végén Liszkán voltunk anyósomnál többedmagunkkal segíteni. Kerítést kellett volna húznunk a helyi közmunkásokkal, de ők túlságosan is ráértek, s  úgy gondolták, eldolgozgatnak rajta 1,5 hétig, igaz, mi két nap alatt akartuk befejezni... No, de mivel a mi akaratunk nem tudott érvényesülni, így legalább kipucoltuk a sok vadhajtástól, lemetszett ághegyektől a kertet, ami legalább hasznos tevékenység volt. 

Időközben Zsombor is beállt a Népdalkörbe énekelni, erősítve a férfiszólamot, s vonzott magával mást is mindenki örömére. Szabadszálláson már így énekeltünk együtt novemberben.

A szünet után kezdtem el szervezni a Kodály megemlékezést. Azzal kezdődött, hogy a három kórusnak három különböző műsort kellett összeállítani úgy, hogy nem tudtam, a másik két kórus mit fog csinálni. A gyerekekkel nehezen ment néhány dal tanulása, s közben Barni igen bohóckodott a próbán - akkor találtam ki, hogy oké, mutogassuk el a dalokat. És bejött. Nagyon is. Tetszett nekik, szerették próbálni. A vásárost meg pláne, főleg, amikor elkészültek a papírállatok... :-) A Népdalkör csokrától kicsit féltem, mert merőben más stílusú dalok voltak ezek, mint az eddig megszokottak. Nehezen tanulták, s fejből nem is ment (nekem sem). De ez is jól sikerült ennek ellenére is. Bár Zsomborral irdatlan kacagás tört fel belőlünk, mikor a felvételt először meghallgattuk, mert az utolsó dalnál a "lomzati bom-bom" helyett végig "lomzati bon-bon" szól... Nekem ez élőben nem tűnt fel (valószínűleg, mert én nem azt énekeltem és ha éneklek, kevésbé hallom mit énekelnek a többiek), de ez bizonyára értelmesebb szöveg, mint az eredeti... :-)) A szívem csücske mégis a legújabb népdalfeldolgozásom lett, amitől minden próbán lúdbőrzött az egész Nőikar is. Három Kodály által gyűjtött népdalból állítottam össze: Felülről fúj az őszi szél - Udvaromon jegenyefa virágzik - A citrusfa levelestül, ágastul. Olyan drámaira sikerült, hogy Lilla kisfia sírva fakadt tőle az utolsó próbán, amikor hallotta... 

A vetélkedővel is sokat kellett dolgozni, de könnyebbséget jelentett, hogy megvoltak a 10 évvel ezelőtti vetélkedő anyagai, és csak átalakítani illetve kibővíteni kellett azokat.

Az egész megemlékezés (vetélkedő, hangverseny) szervezése közben az volt a legjobb, hogy segítőkre találtam, és nem gáncsoskodott senki, hanem mindenki pozitívan állt hozzá. Azt is mondhatom, bizonyos fokú összmunka zajlott a két iskola között, amire régen nem volt példa, és igen jó érzéssel töltött el. Hihetetlen, de még a vegyeskar vezetőjével is normálisan tudtunk kommunikálni, és a hangverseny után, másnap a városi karácsonyra szervezett flashmobon, amit ő szervezett, mi is részt vettünk. Szóval áldásos volt ez a megmozdulás is, hiába szidtam ismét magam, hogy mi a fenének kell nekem már megint pluszt szervezni...

A Kodályos hét egyébként igen sűrű lett - kedden elment a családunk utolsó nagyik korosztályába tartozó időse, Kereszt is. 100 éves volt. Keresztanyámé minden csodálatom, aki őt is, mint előtte az összes többieket is, akikkel egy fedél alatt lakott, elgondozta halála órájáig. Szerdán ünnepeltük a Népdalkörrel Lajos bácsi 85-ik születésnapját, ami igen jól sikerült, szép pillanatokat sikerült szereznünk neki. Csütörtökön volt a vetélkedő (közben Márti belázasodott, begyulladt  a torka), pénteken a koncert (Márti a betegsége miatt lemaradt róla), szombaton a városi karácsony, miközben Mártit ügyeletre kellett vinnem, mert hatalmas vörös foltok lepték el a lábát, ami viszketett, a hasa meg tele lett tűszúrásnyi pöttyükkel - tüszős mandulagyulladás, gyógyszerváltás, utolsó héten nuku iskola...

Az iskolai karácsonyig már csak egy hét volt hátra. Tudtam, hogy a két műsorra nem tudunk egyszerre készülni az énekkaron, ezért az iskolai műsorra az áhítatokon tanultuk a karácsonyi énekeket - úgyis kellett tudnia minden szereplőnek, akár énekkaros, akár nem, a többieknek pedig nem árt, ha tudják ezeket a szép énekeket. Szóval idő híján a karácsonyi műsor két, de leginkább egy hét alatt állt össze végleges formájára... Ennek ellenére nagyon szépen sikerült... :-)

Ez a hét megint nem a nyugisak közé tartozott: kedden volt Kereszt temetése, ahová nem tudtam, el merjük-e vinni Mártit, nehogy megfertőzze az éppen szülés előtt álló unokatestvérem gyerekeit. Mivel azonban nem tudtuk hová tenni és már a betegség meg a gyógyszer végén járt, elvittük. (István bácsi megkérdezte, mikor kezdődik a téli szünet - kapásból rávágtam, hogy 27-én...) Szerdán a zeneiskolában volt növendékhangverseny, ahová Márti szintén ment, mert nem lehetett máshogy, de addigra legalább már teljesen jól is volt. Pénteken lezajlott a csendesnap, majd az iskolai karácsony, a kettő között, délben pedig egy esküvő, amin orgonálnom kellett. Szombaton betlehemezni mentünk, mert máskor nem tudtunk volna. 

Vasárnap istentisztelet, este gyülekezeti karácsony. Úgy volt, hogy a kettő között még a lakásotthonokba is megyünk bábozni, de ezt visszamondták, mert az idén hazaküldték az összes gyereket. (Nem sírtam miatta...) 26-án szokás szerint Kispesten voltunk Ablonczy-karácsonyolni. Jó volt nagyon. Ági néni érdekes dolgokról beszélt, csinált egy totót is, a 12+1-ből 12 jó válaszunk lett!!! :-) Volt nagy örömködés - pedig nem voltak könnyű kérdések, csak én éppen nemrég olvastam nagyapám könyvét, amiből tudtam a válaszokat... :-) Utána Etával jót beszélgettünk, s miután 5. András jelezte, hogy inkább hazamenne, már indultunk is. 

A szünetben anyósomnál is jártunk. Ez az út valami hihetetlen volt, nem is találok rá szavakat. Miután kimerültségünk tetőfokán voltunk mindketten, Zsomborral nem voltunk éppen rózsás hangulatban egymás felé - fogalmazzunk így. Mikor elindultunk, az M6-on elkezdett villogni rám valaki, akit megelőztem. Nem tudtam mire vélni, mentem tovább. 120-130 km/h. Az M0-án azért kevesebb, de ütemesen haladtunk. Az M31-en valaki mellém jött, rám dudált és mutogatni kezdett, de nem értettem, mit mutogat. Piszok idő volt, egyfolytában esett az eső. De csak nem hagyott nyugodni, mi a fenét mutogat a pasi, így megálltam egy felüljáró alatt, hogy legalább az eső ne essen ránk. Megnéztem a kocsi hátulját, semmi. Oldalra mentem - tök lapos jobb hátsó, füstölgő kerék... Észre se vettem, hogy defektes gumival száguldozok 120 km-en keresztül az autópályán... Zsombor elkezdte levarázsolni a pótkereket, én kiraktam a háromszöget. Két perc sem telt el, megállt mögöttünk egy sárga S.O.S. autó. Nem hívtuk, éppen arra járt. Segített. Jó, hogy jött, mert így könnyebb volt megoldani a problémát. Búcsúzóul mondtam neki, hogy bizonyára Isten küldte... :-) A rossz kereket persze a csomagtartóba kellett tennünk, mert a pótkereket tartó cucc eltört, egy műanyag csatt tartotta a helyén... Innentől vége volt a száguldozásnak, s már majdnem kirügyeztünk, mire anyósomékhoz értünk. DE ODAÉRTÜNK. Sőt, délután Újhelyben a kereket is ki tudtuk cserélni - egy 10-es szög szedte szét a gumit, így két új gumit kellett vennünk. Mivel nem tudtam, a pótkeréken milyen őskövület lehet, az egy éves bal hátsó guminkat, ha már úgyis le kellett cserélni, rátetettem a pótkerék felnijére. ISTEN VIGYÁZOTT RÁNK. Fontosak voltunk neki. Ebbe a történetbe bele is halhattunk volna. Zsombor este beleakadt egy filmbe: Mennyei csodák. Reggelre rájött, hogy nem marnunk kéne egymást, hanem hálát adni a csodákért, amikkel Isten körülvesz bennünket. Mikor hazaértünk, együtt is megnéztük. Csak annyit tudtam mondani, újra békességet lelve a párommal, hogy Istennek nagyon fontosak vagyunk, mert vigyáz ránk, vigyázott ránk egész esztendőben. Fontosak vagyunk neki annyira, hogy még a hülye fejünket is helyre tudja billenteni, amikor az szükséges. SDG

Szeremlén jártunk

Egy éve készülődtünk erre a napra. Akkor tudtam meg ugyanis, hogy kisgyermekkorom falujában Pünkösdkor újabban ismét nagy népünnepély van. Elhatároztam, hogy szeretném megmutatni a gyerekeimnek, hol éltem életem első 8 évét, és milyen gazdag néphagyomány van abban a kis faluban.

Vasárnap ebéd után útra is keltünk. Mire Szeremlére értünk, a főutcán már szép kocsisor parkolt. Én (jó?) szokásomhoz híven a templom elé álltam be. Az első, ami feltűnt, hogy a templom előtti első világháborús emlékmű igencsak megváltozott. Gyerekkoromban a lelkészlak udvarától csupán egy drótkerítés választotta el a tenyérnyi területet, ahol a szobor állt nagy bokrok között, borostyántengerben eldugva. Alacsony vaskerítése volt az utca felől ennek a kis elburjánzott zugnak, ahová bizony sokszor bemásztunk játszani, csigákat gyűjteni. Az emlékeim után igencsak meglepő kép tárult elénk...

A templom elég lepusztult állapotban van. Utoljára akkor volt renoválva, mikor mi még ott laktunk. Mondtam is a gyerekeimnek, hogy jól nézzék meg az óralapot, mert azt a papa festette le utoljára. A kőműves nem hitte el, hogy fel mer mászni az állványra és le meri festeni, s fogadott vele 10 liter borban, amit azóta is hoz, mivel papa megnyerte a fogadást. :-) Bent a templomban is nagy változások voltak. A templom belső terét gyerekkoromban egy üvegfal választotta ketté, hogy egy kisebb rész télen fűthető legyen. Nos, ezt a falat a műemlékvédelem nemrégiben kiszedette. Felmentünk az orgonához is, amin gyerekkoromban anyu játszott vasárnaponként. Mi meg kicsik mellette. Volt olyan, hogy az öcsém felmászott a karzat szélén lévő falra, s úgy jött fel a Szeremlei Mamánk, hogy le ne essen, amíg anyu orgonál... :-) Ma már nem orgonál senki. Az orgona néma, mert megszólalni sem tud, olyannyira beteg. 

A templomból kijőve a Kisközbe vittem a családot. Ez a Kisköz gyerekkoromban valahogy azért nagyobb volt... időközben összement. Téglából van kirakva az alja, s nagy házfalak veszik közre, ezért igen szépen visszhangzik. Egyik oldalán az iskola épületei, másikon a lelkészlak és magánházak. Az iskola felőli oldalon lukak voltak a téglafalban, mert a gyerekek ott másztak át az iskolából, ha a labda átrepült az egyébként igen magas kerítésen. A lukak még mindig megvannak, úgyhogy a falmászó verseny is beindult... :-) 

Innen a Sugovica partjára vettük az irányt, ahol már javában folyt a Pünkösdi ladikázás. A gátoldalban mondtam a gyerekeimnek, hogy itt mi régen bizony de sokszor legurultunk a fűben hengeredve. S nem csak mi, de a két nagyobb gyerekem is pár éve, mikor ott jártunk - nem is emlékeztek rá... A gát túloldalán legények és leányok népviseletben ültek a csónakokban, sétáltak a parton a népes érdeklődő közönség között. 

A kézzel húzós komp oda-vissza szállította a szigetre a népet, fedélzetén a Bácska Banda szolgáltatta a hangulatkeltő népi muzsikát. Kíváncsi voltam a szigetre, mert gyerekkoromban oda nem lehetett átmenni, ott volt ugyanis Kádár apánk vadászvityillója. Most megnéztük az erdészházat is. Visszafelé a kompon megörültünk egymásnak régi iskolás barátnőmmel - ő volt az egyetlen, akit megismertem - s invitált, hogy nézzük meg az esti műsort. Mondtam neki, hogy tervben van. :-)

Visszafelé megnéztük a két házat, ahol nagyon sokat játszottam gyerekkoromban. Zsuzsa néni és Szeremlei Mama (Margit néni) házát. A kertek alatt szépen látszott a templom is :-)

Mama házával szemben bekukkantottunk az iskolaudvarba, aztán kissé arrébb az óvodáéba is, ahová jártam.

 Aztán a Sz.É.K-ház felé vettük utunkat, ahol kiállítás volt a Szeremlei Néptáncegyüttes 90 éves múltjáról, fényképekkel, tárgyakkal. Meg lehetett tekinteni, hogyan készül a híres szeremlei szőttes, és leleményes népi fajátékokkal is lehetett játszani. Nagyon tetszett mindannyiunknak ez az épület, udvar és a sokféle látnivaló, ami benne volt. 

Aztán átmentünk a Falumúzeum udvarára, mert ott volt a borsoskalács, s a további programok. Ahogy beléptünk, mint a villám csapott belém: itt voltak régen a lakodalmak, ebben az udvarban, nagy sátorponyvák alatt! A lakodalmas menet végén vonultak mindig a népviseletbe öltözött lányok, s táncoltak. Nagy öröm volt, amikor én is beállhattam közéjük!

Híres-neves borsoskalács

 Most telis-tele volt az udvar székekkel, árusokkal, nézelődőkkel. Már készültek a Langaléta gólyalábasok a műsorukra. Gyorsan megvettük a  borsoskalácsainkat, aztán leültünk a maradék egy sornyi üres székre - az első sorba a színpad elé  - még időben, mert aki később jött, álldogálhatott órákon keresztül... Langaléták humoros műsort adtak, s bizony a gyerekeimnek sem kellett több, ők is beálltak műsorszámnak. Barni volt az első bátor jelentkező - kapott egy kalapot a fejére, amit az egyik gólyalábas ostorral csettintett le a fejéről. Aztán Klári is kedvet kapott, ő körhintáztatta magát kézben. Aztán a három kicsi együtt ment vonatozni a langaléták lábai alatt létrejövő kapuk között. Nagyon élvezték a helyzetet. Utána elmentek vattacukorért, amit ők maguk készíthettek el az árusnál. 

Közben az inkognitónkról kicsit lehullt a lepel, mert egy embernek megtetszett a szép családunk, s szóba elegyedett velünk. Végül kiderült, hogy kik vagyunk, s emlékezett még rá, hogy együtt focizott a papával, meg a papa akkor is már nagy ezermester lévén maga szerelte a központi fűtést a parókián a falusiak nagy megrökönyödésére. 

Aztán összefutottunk  egy fiatalasszonnyal, akinek barátnőm elárulta, kik vagyunk, s vele is beszédbe elegyedtünk. Az arca ismerős volt, a nevére már nem emlékeztem, csak amikor elárulta.

Jött az est egyik fénypontja - Szalonna és Bandája koncert. Fantasztikusan jó volt. A csodás muzsika mellett az összekötő szövegek is humorban bővelkedtek. Szalonna - "Azt hiszem, a nyári szezon után nevet kell változtatnom Tepertőre, mert kisül belőlem minden zsír..." :-) Egy másik: Erdélyben járt valakinél (nem emlékszem kinél), aki megkínálta a saját különleges pálinkájával, s várta, hogy kitalálja, miből készült a nedű. - Bodza? - Á, nem! Az bárkinek lehet! - Mi lehet? Rózsaszirom? - Nem! - Szabad a gazda! - Narancs-banán! - Az meg hogyan, hiszen itt Erdélyben egyik sem terem meg! - Nem ám, de én egy nagy üzletlánc egyik áruházában dolgozom, s összegyűjtöttem a kikukázott gyümölcsöt, s azt pároltam le!

A program már elég nagy csúszásban volt, s a gyerekek kezdtek fáradni, de még kicsit maradtunk a gálaműsoron is, mert szerettem volna, ha látják, micsoda kincs van ebben a faluban, ahonnan ered az én népzene, néptánc iránti szeretetem is. Szájtátva figyelték a velük egykorú gyerekeket, s a felnőtteket is, akik úgy dobbantottak a színpadon, hogy a mellkasunkban is éreztük. Csodás volt, amit produkáltak. Sajnos nem tudtuk végignézni az egész műsort, mert egyrészt feltámadt a szél és nagyon kezdtünk fázni, másrészt már 1/2 10 volt, s még haza is kellett jönni. 

Nagyon nagy élmény volt mindannyiunknak ez a délután. Ízlett a borsoskalázs, elvarázsolt a muzsika, a tánc, jót szórakoztunk a játékokkal, programokkal. Olyannyira jól érezték magukat, hogy kedvük van visszatérni is... Tudtam, hogy el kell vinnem őket ebbe a Sárközi varázsfaluba :-)

Még élünk :-)

Az év eddigi három és fél hónapja úgy elfutott, hogy husss, észre se vettük... Ebből is látszik, hogy nem unatkoztunk. De nem ám!

Január elején az első tanítási napon korizni mentünk az iskolásokkal Dunaújvárosba. Életemben először, én is megpróbáltam. Igaz, csak úgy, hogy kapaszkodtam a nem tudom minek hívják szerkezetbe, amit toltam magam előtt miközben haladtam előre, de nagyon élveztem. Meg a gyerekek is, hogy mindezt látták. Volt nagy nevetgélés. :-) Persze a gyerekeim ügyesebbek voltak, mint én.

Aztán dolgoztunk, meg dolgoztunk, meg dolgoztunk. Januárban az egyik csütörtökön, mikor nem volt minősítés meg hasonló nyalánkságok, felmentünk Zsomborral levéltárazni a Zsinati Levéltárba. Mit ne mondjak, értelme semmi. A szívélyesség, amivel fogadtak arról szólt, menjünk onnan minél előbb valahová jó messzire el. Amit megígért az illető, hogy beszkenneli és küldi, azóta is ezt teszi... Azért jó is volt ebben a napban. A Ráday utcában beültünk egy kellemes, nem túl drága helyre ebédelni. A falon fel volt festve az 5000 ember megvendégelésének története (mármint írva)... No, ilyet se láttam még sehol. Mellesleg az étel is finom volt, a kiszolgálás pedig udvarias. Kellemes hely volt. Aztán sétáltunk egyet az ELTE Lágymányosi tömbjéig, ahol egy fejtágítás volt Zsombornak. Útközben gyönyörködtünk a zajló Dunában - nagyon szép volt.

Februártól szinte minden hétvégén volt valami - gyerekdélutánt tartottunk, úgy, hogy most a munkáltatás is a miénk volt, nem csak az igei rész. Következő héten farsang - Erre elő kellett állítanom néhány jelmezt: Barninak medve álruhát, apának ősemberest, magamnak kottapapírost. A lányoknak nem kellett. Klári megoldotta magának az indián jelmezét (mint legkisebb a családban!!!), Mártiék osztályszinten öltöztek be, s a tanító néni mindent elintézett.  Én a fehér kottapapíromra (sima lepedőanyag) három sorban három farsangi éneket kottáztam le, s aki kitalálta, mi van rám kottázva, kapott egy-egy ötöst. És volt, aki kapott! :-)

A következő hétvégén volt a Kalevala-est a Művelődési Házban. Most az iskolás gyerekek adták a műsort. Mi vittük a zongorát, ami most igen ciki helyzetbe hozott minket. Az elektronikája elromlott, azaz benedvesedett, mert nedves légkörben volt előtte hosszabb ideig, s össze-vissza váltogatta a hangszíneit. Nem lehetett rajta játszani. Még jó, hogy van ott egy kissé rosszacska pianínó, így azzal oldottuk meg a problémát. A műsor ennek ellenére szép és változatos volt. Énekeltek az iskolák énekkarai, táncoltak a néptánc-csoportok, volt kis balettozás, volt zongorázás, furulyaszó is. Én a furulyásaimmal két kis népdalcsokrot vittem két szólamban fújva. Rengeteget gyakoroltunk előtte, és szépen is sikerült előadnunk. A nagyobbakkal külön elfújtuk  "Zöld fű közt árva kék ibolyácska" kezdetű kis háromszólamú reneszánsz kórusdarabot is. 

Az ez utáni hétvégén volt az iskolánk születésnapja, amit szintén mi szerveztünk Zsomborral. A műsorunk hasonlatos volt ahhoz, amit a Kalevalán előadtunk, hiszen időben túl közel volt a kettő egymáshoz. Közben elkezdett járni hozzám vasárnaponként egy most érettségiző leányka, hogy segítsek neki felkészülni az ének felvételijére a tanítóképzőbe. Nem szeretem elvállalni az ilyesmit, de aztán valahogy mégis találok rá okot, hogy miért tegyem meg. Úgyhogy vele minden héten készülünk. Szépen fejlődik, nyílik ki a hangja. Öröm ez neki is, meg nekem is. 

A következő hetünk szinte minden napja be volt osztva:

Szerdán szavalóverseny az iskolában. A gyerekeink nagyon kis ügyesek voltak. :-)

Csütörtökön délelőtt tanfelügyelet, este a Mácius Idusára készült színdarabok főpróbája (Karinthy: Kolombuc tojása, Menjen a sóhivatalba...), amikben Zsombor is játszott. Elvittük a gyerekeket, hogy nézzék meg, mert a Gálára már nem jöhettek. 

 

Pénteken volt a Gála, ahol felléptünk a Nőikarral is a színdarabok előtt. Ezután díszvacsora volt - jó sokáig.

Szombaton Cegléden voltunk baráti látogatáson. Már reggel is fájt a fejem, de nem akartam gyógyszert bevenni. Jól meg is szívtam ezzel, mert ugyebár nem akarásnak nyögés a vége. Délután bevettem egy szokásos Algoflex fortét, de már nem használt. Mire elindultunk hazafelé, már minden bajom volt. Alig láttam, hányinger kerülgetett - Hello, migrén, megérkeztél?! Kénytelenek voltunk megállni Kecskeméten a Tesconál, mert ott volt nyitva gyógyszertár. Zsombor már úgy támogatott be, mert menni is alig bírtam - ja, és én vezettem az autót... Hát, elmondtam mi bajom, kaptam Aspirint, mondta a gyógyszerész, nyugodtan vegyek be kettőt is. Jó. Bevettem. Aztán vártunk. Úgy kb. fél órát. Mikor egy icipicit jobban lettem, elindultunk hazafelé. De még mindig nagyon gáz volt a helyzet. Kb. Solt-Kecskemét közt félúton járhattunk, mire végre tényleg jobban lettem. Én ilyet még nem értem meg. Borzasztóan féltem, hogy balesetet fogok csinálni, s mi lesz a gyerekekkel a hátunk mögött. De az Úr Isten ott volt velünk és hazasegített...  

Vasárnap megint gyerekdélután volt.

Hétfőn szavalóverseny a Művelődési Házban. Ezen a héten elkezdődött az alsósok úszásoktatása is, úgyhogy borult az órarend is ezzel együtt. 

Nem sokkal ezután szöget ütött a fejembe egy korábbi gondolatom, melyet eddig elvetettem. Anyu elkezdte összegyűjteni a volt Polgári Iskolánk emlékeit, amit aztán én folytattam. Jó sok anyag összegyűlt már, de még van gyűjtögetni való bőven. Szóval olyan dolgok is kiderültek menet közben, amit nem tudtam eddig eldönteni, hogy egy iskolatörténetben hogyan lehetne jól tálalni. Számomra ugyanis nagyon image-rombolóak voltak ezek a tények, amik kiderültek. Ezért aztán arra jutottam, hogy regény lesz az iskolatörténetből. Ott lehet kommentálni mindent. Szóval nekiültem, s a dokumentumok alapján elkezdtem írni. Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy beleírom a családomat is, egyrészt mert itt éltek, másrészt vannak olyan események a leírtak közt, melyekhez kapcsolódik az életük. Ezért elkezdtem kutatni jobban a családfát, itteni régi rokonságot kutatva. Kérdezősködtem, anyakönyveket bújtam. Rendkívül izgalmas volt ez a kutakodás. És nem értem még a végére. Össze kell még kapnom magam, s kérdezősködni akiktől még lehet, hogy minél hitelesebben írhassam meg, amit elgondoltam. Szóval kb. egy hónapja írás-lázban égek, s nem tudom mi lesz a vége. Vajon sikerül megvalósítanom, hogy élővé tegyem egy rég elhalt iskola emlékét és ezt úgy tegyem, amilyen tisztelettel emlékeznek rá az idősek, akik oda jártak, vagy jól melléfogok és nem fog sikerülni... Az idő eldönti, én meg próbálkozom. Nem vagyok se történész, se író, csak egészen egyszerűen érdekel és lázba hoz a múlt, ami körülvesz...

Zsombor meg a nagyobb gyerekeink irodalmi esteken is részt vettek kétszer is az elmúlt időszakban. Először egy Wass Albert felolvasó maratonon a farsang után közvetlenül, aztán meg most pénteken a a Versünnepen. Mind a kettő hangulatos rendezvény volt a Művelődési Házban.

 A kép Katától származik, aki ITT számol be az eseményről.

Pihenésképpen voltunk színházban is. A gyerekeink egy rajzpályázaton ingyenes jegyeket nyertek Dunaújvárosba a Sajtkirály c. mesejáték előadására. Természetesen elvittük őket. Nagyon jó kis előadás volt, nekem ez volt az első pozitív élményem ebben a színházban. Volt rendes mondanivalója, vicces volt, szórakoztató. A gyerekek is nagyon élvezték. Lehet, hogy nekem csak gyerek-előadásokra lenne szabad járnom??? :-)

Szerdán hangverseny volt a Zeneiskolában. Fehért Teréz tanárnő növendékei léptek fel, köztük a mi két kislányunk is. Nagyon kis ügyesek voltak, büszke voltam rájuk. 

KONCERTFELVÉTEL

Nagycsütörtökön csendesnap volt a suliban. Zsombor megint betanította a Passiójátékot, amit  3 éve írt. Előadták a gyerekek a társaiknak, aztán délután Solton is a csökkent munkaképességűek foglalkoztató műhelyében is. Szép volt. Most pedig végre itt a szünet. Szükség volt rá, elfáradtunk egy kicsikét...

Pillangó Cirkusz

Egy film azoknak, akik úgy gondolják, értéktelen, céltalan, értelmetlen az életük.

 .... Mert talán mégsem az...

Főszerepben: Nick Vujicic

"- És te? A születés átka! Az ember, akiről el lehet mondni, hogy Isten hátat fordított neki. 

- Hagyd abba! Mért mondod ezt?

- Mert te ezt hiszed el. Csak meg kellene látnod, hogy a szépség a szenvedésből fakad.

- De ők különböznek tőlem!

- Igen, és ez a te előnyöd. Ha megküzdesz érte, dicsőséges győzelmed lehet."

Kegyelemből, hit által :-)

A párom szombaton megkapta a negyedik diplomáját is. 

Nem kérkedik vele, még szinte el sem hiszi, hogy ez is sikerült. 

Minek neki a négy diploma? Nem azért, hogy dicsekedhessen, milyen okos és ügyes, csak éppen folyamatában mindig elvégezte azt az iskolát, amire a munkájához szüksége volt. 

Hihetetlen volt ez a két év. Hét közben az iskolában volt látástól mikulásig (mivelhogy iskolaigazgató), szombaton meg az egyetemen, 70 km-re itthontól. Vasárnap a gyerekmunkát csinálta rendületlenül a gyülekezetben (s a gyerekistentiszteleten részt vevők száma nemhogy csökkent volna, de egyre növekedett...).  Ennek a tanévnek az őszén ráadásul párhuzamosan elvégezte a pedagógusminősítő, tanfelügyelő tanfolyamokat is, ami szintén elég húzós volt, sőt, portfóliót írt - bővített, átesett a minősítésen és mesterpedagógus is lett az említett tanfolyammal együtt. Második félévben pedig elkezdte a minősítéseket, szinte minden hétre jutott belőlük, ami rengeteg háttérmunkával jár, mert ki kell előre értékelnie az adott portfóliókat, s egyebeket. S emellett fejezte be az egyetemet. Hihetetlen. Összeszámoltuk, hogy csak ebben a két tanévben 10 tanfolyamot, továbbképzést csinált meg az egyetem mellett. Nem szórakozásból, hanem muszájból.  

És nem dicsekszik, csak teszi a dolgát. Ő is tudja, hogy az Isten rendelte így ki neki ezeket a feladatokat és Ő adott hozzá erőt is, hogy így végig tudta csinálni. 

(Én pedig csak zárójelben teszem hozzá, hogy a rossz nyelvű irigyei, akik gonoszságokat pletykáltak az elmúlt időben a végzettségével és a munkájával kapcsolatosan, nyugodtan megpukkadhatnak a szégyentől...)

Kecskeméten ... ismét

Rég volt ilyen, hogy egy hónap leforgása alatt háromszor is megyeszékhelyünkön jártunk volna. December közepén volt a megyei matematikaverseny díjkiosztója. A tavalyi esztendő után, az idén is jelenésünk volt ezen az alkalmon, mivel Janka ismét bejutott a korosztályában az első tíz közé. Sőt, javított is, mert idén kilencedik lett - a sok kecskeméti mellett... Zsúfolt héten (sőt napon) volt ez a jeles alkalom, mégis szívesen mentünk. Nem csak a büszkeség miatt.

Tavaly is az ÉZI-ben volt a díjkiosztás, és maradandó emlékként őrzöm a csilingelő gyerekkórus hangját, akik akkor énekeltek. Így már előre készültem rá, hogy vajon mi szépet fogunk most hallani. Kodály Karácsonyi pásztortánca után egy afrikai éneket adtak elő a lányok... fantasztikus volt :-) 

A másik, amiért jó volt ott lenni, egy-két találkozás volt. Gimis osztálytársam kisfia is szép eredményt ért el a versenyen, velük is összefutottunk, és egyik főiskolás csoporttársam kisfia is remekelt az idén is (tavaly is). Jó volt velük is találkozni, beszélgetni - főleg ilyen jeles alkalomból!

Egy kis nosztalgia... :-)

Eljött az a nap is, hogy a nagylányunk középiskolát látogatott (velünk együtt), hogy megnézze, hová is készül jövőre. 

Az intézmény részben adott volt - anya almamátere. Bár némi kételyeink voltak a dologgal kapcsolatban - már nem olyan, főleg a lelki életet tekintve, mint 20 éve, ami engem eléggé aggasztott. Meg hát már az épület sem ugyanaz, mert időközben nagy költözködés volt. Apa meg egyáltalán nem is ismerte az iskolát.

Kedden volt a nyílt nap, amire nagy kíváncsisággal mentünk el. Beültünk reggeli áhítatra, ahol a lelkész rögtön kiszúrt minket (egy évvel alattam járt gimibe). Aztán a folyosón szinte azonnal összefutottunk az osztályfőnökömmel is. :-) Volt nagy meglepetés, meg örömködés. :-) 

Amíg várakoztunk, egy klassz vetítés volt a suli szépségeiről - merthogy fantasztikus maga az épület (is). Aztán jött igazgató néni (számomra ismeretlen), és elmondta a tudnivalókat. Ki volt téve, hogy a nap során melyik órában milyen tanárok óráit lehet látogatni. A tanárok minden szünetben felsorakoztak a díszteremben, és lehetett velük vonulni az órákra. Néztünk biosz órát (tanárnő engem is tanított -kémiára-, és mondhatni semmit nem változott az elmúlt két évtized alatt) - lendületes, vicces, tudományos volt, egy fél pillanat alatt újra a 20 év előtti padban éreztem magam :-). Aztán néztünk földrajzot is (tanárnő szintén tanított engem is - ő azért változott is (kinézetét tekintve), de a kedvessége, segítőkészsége ugyanaz, mint volt. Aztán néztünk matekot is. Lánykánk ezt élvezte a legjobban. Ő is csinálta a feladatokat a kilencedikesekkel együtt - mindet sikeresen! :-) Én meg közben élveztem a tanárnéni vonásaiban felfedezni hol az édesapját, hol az édesanyját, akik az én gimis korom részei voltak. 

Ezután ketté váltak útjaink - apa és lánya kémiai laborgyakorlatot nézett végig (amiről aztán hosszasan, lelkesen áradozott), én meg az osztályfőnökömmel beszélgettem egy jót. Kiderült, hogy most van végzős osztálya, tehát elképzelhető, hogy ha a lányom bekerül a gimibe, ő lesz neki is az ofője. :-) Nagy poén lenne! :-)

Elmentünk a koliba is, ahol szintén kedves ismerős vezetett minket végig az azóta szintén megváltozott - megújult kollégiumon. Ettünk egy fincsi ebédet is, aztán emésztve a napot hazatértünk.

Megnyugodtunk, hogy nem olyan rossz a helyzet, ahogy én azt gondoltam, vannak itt igen jó dolgok, nem csupán lelketlen versenyistálló az intézmény. Láttatok pl. már valahol Forest Gump padot, ahol egy bonbon kíséretében szabadon lehet beszélgetni az ott ülő pedagógussal? Vagy találkoztatok már Élő Könyvekből álló könyvtárral? ... szóval igen tetszett a napi tapasztalat. Arról nem is beszélve, hogy megismertek, kedvesek voltak, örültek nekünk :-). 

Megmutattam a lánynak a tablónkat, és a keresztanyjáékét is, ami a mienkkel szinte szemben van - legalább ott emlékezhet rá...

Bízom benne, hogy jó helye lesz ott, ha sikerül bekerülnie, amihez minden esélye meg is van, mert okos, szorgalmas gyerek :-).

Tiszakécskén jártunk

Tegnap Tiszakécskén jártunk a Református Iskolák XII. Mesemondó, Meseíró, Szépíró és Kézműves Találkozóján. 11 gyereket vittünk a suliból (ebből kettő az enyém meg még három az osztályomból is). Egyébként 30 iskola 260 diákja vett részt a találkozón.

Féltem a reggeli ködtől, mert én voltam az egyik sofőr - de hála Istennek, Kecskemétig semmi, utána is kisebb tejföl volt csak. 

Szeretném elismerésemet kifejezni a szervezők felé - hatalmas élmény volt ott lenni! Szívélyesen fogadtak mindenkit. Már a parkolónál odajöttek az önkéntes diákok segíteni, akik aztán az épületben is elkalauzoltak minket. A helyi pedagógusok mindenféle mesehőssé alakultak át erre a napra különféle jelmezek segítségével (a legizgalmasabb a hatalmas orrú banya volt :-) .) Mindenki kapott tízórai szendvicset, teát. Finom ebédet kaptunk, és hazaindulóban még egy hamuba sült pogácsás tarisznyát is némi enni- és innivalóval. Minden résztvevő kapott egy cserép-medált is ajándékba. 

A rendezvény áhítattal kezdődött a templomban, aztán elvonultunk a korosztályok és események szerint kijelölt termekbe. Én Mártival mentem, mert ő volt a legkisebb. Barni ügyesen bement egyedül a saját helyére. Márti eléggé izgult, de azért elmondta szépen a meséjét. Helyezést nem ért el, mert hát voltak ügyesebbek :-). Barnit nem sikerült meghallgatnunk, viszont ő Bronzminősítést kapott, tehát 3. helyezett lett :-).

Miután végeztünk, volt egy kis szabadidőnk. A gyerekek végre felszabadultak, és úgy kergetőztek az iskola udvarán. Mi meg attól féltünk, fel ne lökjék, össze ne törjék a kiállított agyagfigurákat. Ezek a figurák egyébként szenzációsak voltak. Egy sorozat a Holle anyó meséjét mutatta be hosszú soron, egy másik a Békakirály meséjét illusztrálta. 

A zárás ismét a templomban volt, ahol az iskola énekkara is énekelt nekünk a hosszadalmas díjkiosztást fellazítva. Szépen, ügyesen énekeltek :-). 

Nagyon büszke vagyok a lányaimra (mármint az osztályomból), mert a kézműves kategóriában abszolút győztesek lettek (egy ötödikes társukkal együtt), olyan fantasztikus házikót készítettek :-).

 Nagyon klassz nap volt, remélem, jövőre is megyünk! :-)

Tiszaladányi jeremiád

Nagykőrös, 2015. 10. 03. 

Jubileumi előadás a főiskola újraindulásának 25. évében.

Nagyon megható volt nézni, hallgatni a darabot. Nem csak a drámai mondanivalója miatt, de az előadói miatt is. Együtt jártunk a fősulira és most sok év után összefogtak, hogy az ünnepségre érett fejjel, újra összepróbálják a Jeremiádot, ami annak idején fogalom volt az iskolában. Köszönet érte! :-) 

A történelmünknek ez egy olyan részlete, amit mindenkinek ismerni kell... Mikor az iskolában meséltem '56 kapcsán róla, mint előzményről, nagy döbbenettel hallgatták a gyerekek. Tudjanak róla!

 ..........

Október végén Budapesten, a Holokauszt Emlékközpontban is előadták. Erről a Parókia Portál is beszámolt: "Mink csak a napnyugtát níztük" 

Homoródszentmártonban jártunk

Homoródszentmárton a testvértelepülésünk Erdélyben, Székelyudvarhely közelében. Az ottani református gyerekek szoktak jönni hozzánk az alkotótáborba, mi meg az ifisekkel szoktunk menni hozzájuk. Én magam most voltam ott negyedszerre. 

Mint a térképről látható, az út igencsak hosszú - de gyönyörű (persze az utazónak több látványt nyújt, mint a sofőrnek). 

Persze az indulás nem volt zökkenőmentes. Vasárnap délelőtt akartunk indulni, de reggel kiderült, hogy a kislányaink személyi igazolványa lejárt, meg egy kislánynak nem is volt, aki velünk szándékozott jönni. Így Hétfőn reggel megszálltuk az okmányirodát, kaptunk ideiglenes igazolványokat, és ennek birtokában egy nap csúszással indultunk. 

Az új autópályán mentünk át a határon. Volt két határőr egymás mellett - egy kék inges, meg egy fehér. A fehér állt közelebb, odaadtam neki az igazolványokat. Erre a másik sértődötten megjegyezte, hogy legközelebb a magyarnak próbáljam odaadni először.... Nem volt rájuk írva melyik-melyik, ráadásul honnan tudtam volna, hogy nem két külön bódé van (mint más határokon), hanem együtt ellenőriznek egy bódénál?... 

Az Arad-Déva közti szakaszon belefutottunk egy óriási záporba - több kilométeren keresztül szinte semmit  sem lehetett látni a szélvédőn keresztül. Nagyon gáz volt, legszívesebben félreálltam volna, de nem lehetett, mert apuék a másik kocsival jóval előrébb jártak. Így viszont felfrissült a levegő, és nem 40°C-ban kellett utaznunk. Láttunk várakat, templomokat, szmájlis közlekedési lámpákat Meggyesen (lehet, azon vigyorgott, hogy vajon ki tudjuk-e kerülni a hatalmas kátyúkat az úton?), és gyönyörű hegyeket és hegyeket és hegyeket. Találkoztunk öngyilkosjelölt motorossal, aki őrült módra cikázott az autók és kamionok között - előtt  - mellett, és belefutottunk az elmaradhatatlan kordékba (amik immár rendszámtáblával vannak ellátva) és tehéncsordákba. 

Már este volt, mire odaértünk Szentmártonba. Gyorsan felvertük a sátrakat, amíg még láttunk, aztán elfogyasztottuk a finom vacsorát, amivel vártak minket. Közben kiderült, hogy a Janka ruháit tartalmazó táskát sikerült otthon hagynunk. Szegény teljesen kiakadt. De összedobtunk neki elegendő ruhát a hétre, sőt, még a helyi tiszteletes asszony is hozott át neki.

Kedden a Bágyi-hegyet vettük célba, ami a falu mellett található. Erről a hegyről körbe látható az egész környék, mivel erdő nélküli kopár legelő az egész. Láthatóak a környező falvak, tavak, a Hargita vonulatai - csodás látvány, mintha a környező világ közepén  - tetején lenne az ember.

Vacsorára finom fánkot kaptunk ajándékba egy kedves házaspártól, akik többször is jártak nálunk, mikor én még gyerek voltam.

Szerdán nagyobbat kirándultunk. Parajdra mentünk a sóbányába. Sokat változott, mióta legutóbb (9 éve) ott jártunk. Lehet drótkötélpályázni, ugrálóvárazni, ping-pongozni, tollasozni, mozizni. Van egy kiállítás a bánya történetéről és el lehet csendesedni a kápolnában. Közben pedig tisztulhat a légzőrendszerünk. Parajd után Korondot vettük célba, ahol vásárolhattunk. Mi pl. szépséges ingeket (mamával, Jankával egyformákat :-). Vásárlás után Rugonfalvára mentünk, ahol a hegyek között a völgyben egy kis tó található. Itt hűsítettük le magunkat a nagy melegben. Visszafelé akadt egy kis probléma, mert a mikrobusz nem akart indulni, be kellett húznunk. Kiderült, hogy a generátorral akadt némi probléma, alkatrészt kellett hozzá rendelni - így a további hosszútávú kirándulások terve dugába dőlt. Este finom pizzát kaptunk ajándékba egy kislány családjától, aki többször is itt volt nálunk az alkotótáborban. 

Csütörtökön meghívást kaptunk Bükkfalvára egy bográcsozásra. Vadregényes ösvényeken, hidakon, patakmederben, kertek alatt, réten keresztül jutottunk el oda. Annyira klassz volt! Már csak azért is, mert eszembe jutott, hogy én ezeken az ösvényeken már jártam gyerekkoromban. :-) A gyerekek pancsoltak a Homoródban, mi meg lelkesen beszélgettünk évek óta nem látott ismerősökkel. 

Pénteken az almási híd alá igyekeztünk hűsölni. Nagy pancsolás után ismét elmentünk az előző napi bográcsozás helyszínére, ahol a házigazda éppen nem volt ott. Azért bevettük magunkat az udvarra (mivel előző nap felhatalmazott rá), és nagyokat játszottunk. Később megjöttek a gazdáék is, szintén Vecséről (aznap) érkezett vendégeikkel. Volt nagy virulás a hazaiak láttán! :-)

Este nem tábortüzeztünk, de azért végigbeszéltük a hét élményeit. Szombaton kaptunk búcsúajándékot, egy karkötőt és egy idézetet. Aztán vártuk hogy elkészüljön a kisbusz, hogy indulhassunk haza. Vártunk és vártunk egész délután. Kettőre ígérték. Ötkor apu a helyi lelkésszel elment utánanézni a javítás menetének. Kilencre vissza is értek autóval együtt. Én meg igyekeztem volna aludni minél többet, de nem jött álom a szememre. Csak csukott szemmel feküdtem és szenvedtem a hangyáktól (az udvarra terítettem ki a hálózsákot, mivel a sátrat már reggel összecsomagoltuk). Már tuti volt, hogy egész éjjel menni fogunk, mert haza kellett érni az istentiszteletre, mivel nem volt helyettes itthon. Kissé frászban voltam, mert utálok éjjel vezetni, kanyargós úton pláne. Ráadásul én nem is tudok fennmaradni éjszaka, reggelig meg semmiképpen... Lesz, ami lesz, azért 21.15-kor elindultunk - legalább melegünk nem volt. Kisebb volt a forgalom, mint odafelé, de azért volt. Kamion is, nem csak kocsi. Arad után megint összeakadtunk az esőfelhőkkel, melyek bőven ontották az áldást magukból. De akkor már az autópályán voltunk, amin alig volt forgalom, így azért nem volt olyan rossz a helyzet. Fél 4-kor értünk a határra, gondolkodtam is, mit kell ilyenkor köszönni, de a határőr megoldotta a helyzetet, nála már reggel volt. A határ után megálltunk kicsit pihenni egy parkolóban. Négykor indultunk tovább. A kisbusz tankja éppen Kecskemétig bírta az első benzinkútig :-). A határon még sötét volt, de Kecskeméten már teljesen világos. És a világossággal együtt mintha jobban fel is ébredtem volna. Addig bizony néha összefutott előttem a két fehér sáv meg a piros lámpák, de meglepődve tapasztaltam, hogy álmos nem voltam. Néha merevedett a nyakam, de nem akartam elaludni. Igyekeztem nagyon erősen koncentrálni az útra és ez segített. Meg az imádság - nem is kicsit. Kecskemét után is csak 3 kamion volt előttünk, aztán senki, így nagyon gyorsan, 6 órára haza is értünk. 

Ki se pakoltunk, hanem irány az ágy. Kiadtuk a gyerekeknek, hogy nézhetnek mesét, játszhatnak, de nincs hangoskodás, mert aludnunk kell. Rendesek voltak, hagytak is. Délben arra ébredtünk, hogy a tesóim ebédet hoztak nekünk :-). 

Egész héten reggel - este a tékozló fiú történetéről volt szó. Jó volt ilyen részletességig átgondolni újra. Volt személyes mondanivalója is. Érdekes volt látni azt is, hogy ki-ki, aki az alkalmat tartotta, hogyan fogja meg a rá bízott részt. :-)

Jó volt együtt lenni a szentmártoniakkal, akik hűségesen ott voltak velünk egész héten, szombaton is egészen az indulásig kitartottak mellettünk. Sokat játszott a társaság (kártyajátékok, foci) és szövődtek a barátságok. 

Hasznos hét volt mindenféle szempontból, akkor is, ha én csak csendes megfigyelő (sofőr) voltam. Megtehettem, amire régóta vágytam - kifeküdtem a szabad ég alá és órákig bámultam az eget. Gyönyörködtem a tájban. Talán kicsit sikerült töltődnöm... :-)

Még több kép

Irány az Őrség!!!! :-)

Az idén először pályáztunk az Erzsébet programon belül nagycsaládos nyaralásra, és nyertünk (4 éjszakányi szállást és étkezést - ingyen). :-) Tehát életünkben először elmehettünk családostul nyaralni - idegen helyre. A lehetőségek közül Lentit választottuk. A termálfürdő panziójában kaptunk szállást 4 éjszakára.

Mivel előző héten Kádártán voltunk hittantáborban, úgy döntöttünk, nem jövünk haza, hanem ott maradunk és onnan megyünk majd tovább - így spórolunk egy kicsit az utazáson és megnyújtjuk néhány nappal a nyaralást is. 

Szombaton egész napos Balatonozást rendeztünk Alsóörsön. Ilyenben még nem volt része a gyerekeknek, nagyon élvezték. Fürödtünk, vízibicikliztünk, vattacukroztunk, játszottunk, jól éreztük magunkat. 

Vasárnap Kádártán voltunk templomban. Számomra kicsit idegen hangnemben, de nagyon jó igehirdetést hallgattunk az ottani igen barátságos lelkész tolmácsolásában. Délután megnéztük unokatesómék új lakhelyét, aztán Veszprémben sétáltunk kicsit, ahol teljesen véletlenül másik unokatesómmal futottunk össze. :-)

Hétfőn megnéztük a Herendi Porcelángyár múzeumát. Meglepetésemre nagyon tetszettek a szebbnél szebb porcelánok a gyerekeinknek is! :-) Ezután továbbmentünk Kislődre, ahol bevetettük magunkat a kalandparkba. Mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett és rendkívül jól szórakoztunk. Egy csalódásom volt csupán (meg Jankának és apának is), hogy mivel vizes volt a ruhánk a végén, nem próbálhattuk ki a drótkötélpályát. Viszont a kicsik igen, és boldogan hódították meg a különböző pályákat. Barni először félt csúszni, de aztán úgy belejött, hogy alig lehetett lekönyörögni a pályáról. Közben rájöttem, hogy ha én is szeretném ezt az élvezetet kipróbálni, akkor gyerekek nélkül kell odamenni, mert ezt velük együtt nem lehet csinálni...

Kedden indultunk Lentibe. Útközben megálltunk Keszthelyen, ahol kicsit elidőztünk a kastélyban - megállapítottuk, hogy ide még vissza kell jönni, mert idő hiányában nem tudtunk mindent megnézni. Továbbindulva még Zalavárra is bementünk. Itt megnéztük a Kisbalaton-házat, ami igazán érdekes volt. Nagyon klassz volt az udvara is - sövénylabirintussal, érdekes vízügyi játszótérrel (zsilipekkel, vízátemelőkkel). Megnéztük az árpádkori romtemplomot és az ásatások helyét is.  Négy óra körül értünk Lentibe, így miután elfoglaltuk a szobáinkat, vacsora előtt még el tudtunk menni a fürdőbe is. Ez lett aztán a bevett szokásunk - napközben kirándulás, este pancsizás a fürdőben, aztán vacsi. Apa egy plusz úszást is beiktatott magának minden reggel reggeli előtt. Merthogy a szálláshoz ingyen fürdőzés és egy erdei kisvasutas kirándulás is tartozott. :-)

Szerdán Szentgyörgyvölgy - Velemér volt az úticél. Közben Nemesnépen megálltunk megnézni egy híres fazsindelyes haranglábat. Aztán megnéztük, milyen is a Szlovén határ, hogy lássanak ilyet is. Szentgyörgyvölgyön megálltunk, és turistaúton sétáltunk át Velemérbe. Szép kis erdei séta volt. Velemérben az árpádkori templom aztán lenyűgözött minket a szépséges freskóival és fényjátékával. Megtudtuk azt is, hogy a török korban a templom mellől elpusztították a falut, így a templom magában maradt meg az új falu határán kívül és ma már alig észrevehető, mert körbenőtte az erdő. Visszatérve Szentgyörgyvölgyre, elmentünk Csótár Rezső fazekasmesterhez, ahol a gyerekek belekóstolhattak a korongozás művészetébe. Még éppen a vihar előtt értünk vissza Lentibe, úgyhogy  az eső már a fürdőben ért minket.

Csütörtökön, mivel nem volt túl jó kirándulóidő, délelőtt kisvasutaztunk Csömödérre. Érdekes út volt, láttunk szép madarakat, őzeket, maga a táj is gyönyörű volt. A csömödéri faluvégen nem csárda várt minket hanem egy szívélyes köszöntőtábla, és a "Büfé a gőzőshöz" nevezetű felfrissülő hely, nomeg egy pompás kis park szellemesen megoldott ülőalkalmatosságokkal. Délután Szécsiszigetre mentünk, ahol egy "kastélyt" és egy szépen felújított vízimalmot néztünk meg a Kerka partján. Este megint pancsolás folyt - a lányok egymással versenyezve próbáltak megtanulni úszni. Klári bátran úszkált a víz alatt, Márti inkább felette és kevésbé bátran, de azért ügyesen. 

Pénteken Zalalövő felé vettük utunkat. Megnéztük a római kori múzeumot és a romokat, léptünk néhányat a borostyánkő úton. :-) Ezután Őriszentpéter volt a következő állomás. Nehezen, de megtaláltuk a szintén árpádkori templomot, amiben freskók nem voltak, ellenben magyar nyelvű igeversek voltak a falra festve a hajdani református birtoklók jóvoltából :-) A templomtól nem messze egy régi téglaégető is volt. Innen Szalafőre mentünk, ahol Pityerszeren megnéztük a múzeumfalut. Érdekes házak, leleményes fejtörő játékok, és egy éjszakai életet bemutató szoba volt a látványosság része. Mivel aznap volt a 16. házassági évfordulónk, fagyiztunk is egyet egy szép szőlőlugas árnyékában. Hazafelé megnéztünk még több templomot is - Bajénsenyén, Magyarföldön, Szentgyörgyvölgyön - mindegyik egy élmény volt: Bajánsenye - a barátságos és szívélyes fogadtatás temploma, Magyarföld - egy alig néhány éves fából készült ökumenikus templom élménye, Szentgyörgyvölgy - kékre festett fakazettás templom, ami éppen akkor állt felújítás alatt. 

Szombaton reggel már pakoltunk, de apa a kislányokkal még elment fürdeni egyet. Reggeli után búcsút vettünk Lentitől, és elindultunk hazafelé - most a Balaton déli partján. Jó hosszan utaztunk, de a nagy kalandunk után jó volt hazaérni. 

Nagyon szép nyaralásunk volt, sok-sok élménnyel, kényeztetéssel. Köszönet a Magyar Államnak, hogy létrehozta az Erzsébet programot, amivel ez lehetővé vált!

--::--::--::--::--

Az egyik helyen, ahol voltunk, megjegyezte valaki, aki bemutatta nekünk a helyet, hogy milyen jó ennyi intelligens gyereket együtt látni (mondta ezt a gyerekeinkre!), sőt, miután elbeszélgettünk és kiderült, hogy pedagógusok vagyunk, még a belépőt sem kellett kifizetnünk a gyerekeknek sem... Ilyen is van és jó tapasztalat :-)

--::--::--::--::--

Találtunk olyan katolikus templomokat, aminek a fennmaradása, értékeinek megőrzése, különlegessége a református eleinknek köszönhető, és a belépőért cserébe képeslapot adtak a templomról :-). Olyan református templomot is találtunk, ami zárt ajtókkal fogadta a látogatót és nem is óhajtotta azt kinyitni az illetékes lelkész, de olyat is találtunk, ami nyitott ajtókkal várta az arra járót, magyar-német-angol újszövetséggel, vendégkönyvvel, röviden leírt templomtörténettel az úrasztalon - ez nekem nagyon tetszett! :-)