Kalevala ünnep á la Dunavecse

A történet még az elmúlt év végén kezdődött... talán írtam is róla. Judit révén, aki Mexikóban él, Budapestről kaptunk egy csomó finn kottát. Persze finnül. Ahogy kezdtem fejben készülni erre a műsorra, elővettem azokat a kottákat, amelyek magyarul már megvoltak, de az kevés volt (2). Így keresgélni kezdtem a többi között. Először hangzás alapján válogattam. Aztán gondoltam egy nagyot, és a Google fordító segítségével elkezdtem nézegetni, miről is szólhatnak a szövegek. Így választottam ki azokat, melyeket végül megtanultunk. De tudtam, hogy a kórus nagyon nem szeret idegenül énekelni, meg én is jobban szeretem, ha mindenki érti, miről is szól a nóta, így megpróbáltam énekelhető, nagyjából szöveghű fordítást készíteni a dalokból (újra segítségül hívva a Google-t). Ezt persze el is küldtem Juditnak, hogy nézze át, nincs-e benne félrefordítás, mivel én egy hangot se tudok finnül, ő viszont otthon van a témában. Áldását adta a szövegekre :-). Ezután volt még egy kis probléma - a négy dal közül 3 vegyeskarra készült. Azt tudtam, hogy az altunk simán elénekli a tenor szólamot, tehát 3 szólamunk az megoldott, de a negyedikre is szükség van a hangzás teljességéhez. Így aztán gondoltam alkalmazzuk a reneszánsz korszak megoldását erre a problémára, és a darabok hangszeres kísérettel szólalnak majd meg. Az egyiknek a befejezése sem tetszett (bocsánat a szakzsargonért attól, aki nem érti - nem szeretem, mikor egy darab dominánson zár, mert befejezetlen hatása van, még folytatást igényelne), ezért kicsit átírtam olyanra, amire a fülünk is alapból rávitt az első próbán. Volt olyan, amihez csak előjátékot írtam, hogy szépen kezdődjön el és mindenkinek a zenéből meglegyen a kezdőhangja, volt olyan is, amihez teljes kíséret készült (Tammerkoski hídon - népdal). Ezek után meg kellett küzdenem a kórussal is, mivel igencsak megijedtek a feladattól, s ráadásul az egyes szólamok, főleg az alté egymagában bizony rettenetes volt. De mikor már jól tudták, és összecsengett az egész, egyre jobban kezdett nekik is tetszeni. Összegzésül - jó mulatság, "férfi" (vagy inkább női!) munka volt! :-) Íme az eredmény:

Persze igazságtalan lennék, ha itt befejezném, mert remekbe szabott műsorfolyam volt az idén ezen az estén. Fellépetek a két iskola néptánccsoportjai 1-1 remek kis műsorral, a Gyöngyvirág Néptánccsoport, a Kék Duna Népdalkör, a katolikus kórus, és zeneiskolások zongorajátékát is meghallgathattuk. Egyszóval tartalmas este volt, méltó az ünnephez.

Február képekben :-)

 

Budapesten jártunk, hogy még a kiállítás bezárása előtt megtekinthessük Rembrandt és kollégái alkotásait. Klárit nem vittük magunkkal, mert várhatóan csak nyűglődött volna egész nap. Reggel nem sokkal nyitás után értünk a múzeumhoz, így szerencsénk volt, és elég hamar bejutottunk. Iszonyatos tömeg volt, lépni is alig lehetett. De jó volt látni élőben képeket, amikről valamikor tanultunk. Szép volt, és a gyerekeknek is élmény volt. Maga a múzeum is élmény volt - hatalmas, gyönyörű, lenyűgöző :-)

 

A festmények után a Hősök terét is megnéztük, végigsétáltunk a Városligeten, mert a következő célunk a Közlekedési Múzeum volt. De erre hangolva eleve úgy jutottuk el a helyszínre, hogy metrón közlekedve az 1-es metrón is utaztunk, hogy azt is láthassák, mint közlekedési történelmet.

 

A Közlekedési Múzeum teljesen felvillanyozta a társaságot. Amit lehetett kipróbáltak, mindent végignéztünk. Nagyon érdekes volt az egész. Csak az volt a baj, hogy közben a fényképezőt egy párszor sikerült eldobnunk, így kissé megsérült - szerencsére csak a külseje. 

Egyébként jó gondolat volt, hogy Klárit itthon hagytuk - mamáékkal és a keresztszüleivel töltötte a napot, amit bizonyára jobban élvezett. Mi is borzasztóan elfáradtunk a végére, de nagyon szép és tartalmas napunk volt ez a kirándulós szombat. :-)

 

10 éves lett a nagyfiú :-)

Farsangoltunk is  :-)

 

101 kiskutyák, könyvmoly, és természetesen harcos (mi más is lehetne?)

 

"ping-pong" lányok.... :-)

 

Januári életképek

Gershwin újragondolva :-)

Janka újabb meséje

A jégkunyhó tündére

Búcsú a Nagy embertől

Egész héten, aki csak tehette, és akinek fontos volt, együtt emlékezett rá a Fb-on. Jöttek a képek, sztorik, sírtunk és nevettünk egyszerre. Hirtelen függőkké váltunk, és izgatottan lestük, ki mit oszt meg a többiekkel. Közös gyászmunka... és bennem egyszerre megcsendültek egy ének szavai: "gyászukat vígságra fordítom..."

A karvezetőnk, Péter összehívta a csapatot - énekeljünk közösen a búcsúzáson. Először elhessegettem a gondolatot - én csak sírni tudok ilyen helyzetben, énekelni nemigen... Nemsokára azonban tisztában voltam vele, hogy bizony ott a helyem nekem is meg az emberemnek is. Akár sírok, akár csoda folytán nem, énekelnünk kell. Nagy levegőt vettem és előkerestem a régi főiskolás kottámat, amin ki volt húzva a szólam, amit akkor énekeltem. Elkezdtem ismerkedni vele... rá kellett jönnöm, hogy én ezt a darabot annak idején javarészt csak tátogtam, mert képtelen voltam megtanulni.... A fene egye meg, most akkor sem maradhatok szégyenben, meg kell tanulni és kész! Megtanultam, sőt emberemmel is megtanítottam újra az ő szólamát is. Két délután együtt gyakoroltunk, tanultunk, a gyerekeink pedig nagy áhítattal hallgatták, ahogy két szólamban éneklünk. Fantasztikus volt! Közben pedig, mint aki nem is temetésre készül, egyre izgatottabban vártam a napot, a találkozást azokkal, akik majd ott lesznek, és vártam a közös éneklést.

A megbeszélt helyre érve gyorsan be is ültünk a helyünkre - mintha el sem telt volna az a 15 év, mintha tegnap találkoztunk volna mindenkivel. Péter lelkesen vezényelt, magyarázott, mi ugyanolyan lelkesen énekeltünk - varázsos volt, felemelő volt része lenni annak a hangzásnak. Visszarepültünk az időben  megboldogult ifjúságunk idejébe :-). 

Aztán elindultunk a templomba. Oda, ahová 4 éven keresztül naponta jártam. Oda, abba az oszlopba ültünk, ahol a ballagásomon is ültem, a szószékkel szemben... a ravatal mögött, attól csupán két padsor választott el. A templom csurig megtelve emberekkel, és csak jöttek, és jöttek. Ahogy mentünk befelé, megrázó volt szembekerülni a ravatallal, gazdája képe mellett árván heverő palásttal a koporsó tetején... És beülni, szinte közvetlenül mögé... Aztán ahogy jöttek be az emberek, jött Levente is, diakónus-apánk, és megfacsarodott a lelkem, ahogy láttam a szomorúságot az arcán, ahogy szinte könnyekre fakadt a koporsó láttán.  Aztán jöttek a lelkészek tömött sorokban. Köztük a szüleim, nagybátyám, unokatestvérem és még számtalan rég látott kollégájuk. Ahogy ott ültünk, körülöttem évfolyamtársak, barátok - de jó volt, velük körülvéve lenni!

Aztán felhangzott a 90. zsoltár - de ahogy felhangzott!!! Az első sor után sírva fakadtam - én így ezt a zsoltárt még életemben nem hallottam énekelni. Ahogy az megszólalt a magyar református értelmiség színe-javával zsúfolásig megtelt templomban...! Huhh.... leírhatatlan. Énekeltük még kedves énekemet is: "Áll a Krisztus szent keresztje" minden versével... ugyanaz az érzés... (ha már itt a földi nyomorúságunkban így szól az ének, milyen lehet majd a mennyei boldogságban????)

Aztán felment a szószékre egy fiatal lelkész - volt tanítvány. És szólt. Igazat, az én szememben néhányak fejére izzó parazsat, de mégsem bántóan (ami tetszett - a karrier, a siker, mint a szolgálat hozadéka ! volt jelen az életében; alakoskodás nélküli volt, minden erejével Isten ügyéért tett). Aztán jött a "lelki apa", aki (szerintem meglehetősen szerénytelen volt önmagát illetően), de nagy gondolatokat mondott. Köztük egy meghatározót - Isten nem hagyta szenvedni az elmenőt, nem hagyta, hogy hosszan elhúzódjon a haldoklása, hanem kiragadta őt belőle. És ami már amikor megtudtuk földöntúli üzenet volt - éppen akkor, amikor diákjai lélekben együtt imádkoztak érte naponta. Isten dicsősége felülemelkedik a halálon is.  Aztán elhangzott egy igehirdetés részlet is - tiszteljétek az előttetek járó vezetőiteket, és nézzétek meg azt is, hogyan mentek el... Elgondolkodtató - a nagy ember, aki életében is az volt, így is ment el - nagy emberként. (Aki közületek nagy akar lenni, az szolgáljon a másiknak...) Végül jött Gábor bácsi, aki sem kinézetében, sem modorában nem változott semmit, pont olyan, mint 20 éve, és nekem nagyon mosolyognom kellett :-)

Közben pedig énekeltünk is. Az igehirdetés után. ... és tudtam énekelni (szinte kotta nélkül!)... és tudtunk énekelni... és akik hallgatták, azt mondták, mintha az angyalok is énekeltek volna velünk... Mi így búcsúztunk, az ének szavaival...

Mielőtt kivitték a koporsót, még elénekeltük a "Zengd Jézus nevét, zengd világ" kezdetű éneket is, minden versével. Óóóó... megint hátborzongató érzések folytogatták a torkomat... mintha a Menny a földre szállt volna...

Miután a család, és akik elkísérhették a temetőbe is kivonultak a templomból, mi ott maradtunk és még a 42-ik zsoltárt is elénekeltük - csak úgy hirtelen jött ötletként, olyan kottából, amiben a szólamok nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna, ezért a végén már nem is néztük, csak énekeltünk - már amikor a sírástól tudtunk...

Ó, micsoda nap...

Életemben nem voltam még ilyen temetésen, búcsúztatáson... Annyi ajándékot kaptam, hogy elmondhatatlan... Még az utána való beszélgetésekben is...

A Menny egy kicsit a földre szállt, megfogalmazni sem tudom hogyan, de érezhetően...

Halas Rádió

Hídhumor

(A kép a Fb-ról származik)

...amikor az egyik szemünk sír, a másik nevet...

Ide tartozik Kata írása is:

Kitaláltam, hogy ellenállok...