Az utóbbi időben nagyon elkeseredtem. Ismét. Az iskolai beíratási napló volt az utolsó csepp a keserű pohárban. A beíratott kevés gyerek közt egy református megkeresztelt gyerkőc volt, az unokaöcsém. Ilyenkor, a beíratkozás után mindig eszembe jut a bibliai történet - sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Azok a kiválasztottak, akik nem törődnek a falu mocskos, hazug szájával, hanem ránk merik bízni a gyerekeiket, és így valami sokkal többet kaphatnak, mintha egy szimpla iskolában lennének. Ezek a kiválasztottak 99%-ban nem a gyülekezetünk tagjai. De vannak, akiket itt, nálunk talál meg az Isten kegyelme és hitre jutnak. Szülők, gyerekek, pedagógusok. Kiválasztottak.
De a gyülekezetünk tagjainak nem kell a munkánk. Az én munkámra sincs szükségük. Nem becsülik azt semmire sem (tisztelet az igen kevés kivételnek). Számos eset eszembe jutott.
13 éve augusztus 20.-án én adtam koncertet az orgonán, és egy jótékonysági gyűjtést is tartottunk ennek kapcsán. Aznap reggel elindult egy vesekövem. Egész délelőtt szenvedtem, dél körül hála Istennek, kijött a kő. De piszkosul kimerültem. Kérdéses volt, hogy tudok-e délután orgonálni. Összeszedtem magam, mert a becsületem ezt kívánta. Alig bírtam felvánszorogni a karzatra, de végigcsináltam. Máskor egy ilyen koncerten azért sok ember szokott lenni. Most, hogy csak a helyi kis kántorka orgonált, alig volt 20-30 ember talán...
2018. október 31.-én az iskolai énekkarral adtunk műsort a reformáció ünnepén. Őszi szünet volt, féltem, hogy nem fognak megérkezni a gyerekek. Ők megérkeztek, a gyülekezet is, csak éppen kevesebben voltak, mint a gyerekek, pedig ők sem voltak sokan... ez már itt nem nézett ki valami jól. Az igehírdetés után elkezdtük a műsort - énekeltek a gyerekek én pedig felolvastam a frissen megjelent könyvem odaillő részeiből. Alig kezdtük el, záródott a terem ajtaja. Kisvártatava ismét. Két presbiter fogta magát, és elment. Nem volt kíváncsi, de a tiszteletet sem adta meg azoknak, akik készültek és adni szerettek volna valamit, nem hallgattak meg bennünket... Hihetetlenül rosszul esett.
Tanévnyitó, tanévzáró - ilyen istentiszteletekre a gyülekezet és a presbiterek nagy része rendszeresen nem érkezik meg. Őket ez nem érdekli.
Iskolai rendezvények - ha személyes meghívót kapnak a presbiterek, akkor sem jönnek el semmiféle műsort, rendezvényt megnézni. Nem érdekli őket. Tisztelet a kevés kivételnek, mert azért olyan is van.
Az ősszel nagyon gonosz hozzáállás ütötte fel a fejét a gyülekezet egy kisebbségének körében, ami az egyházi felsőbbségek elé is eljutott. A gondolat lényege az volt, hogy alig várják, hogy az Ablonczy klán végre elhúzza a csíkot a gyülekezetből, a nyugdíjba készülő apánkkal együtt tűnjünk a fenébe... Én akkor rettenetesen kiakadtam, és el is mondtam a gyülekezet előtt (mert senki sem emlékezett rá), hogy 29 éve, 15 évesen hogyan lettem kényszerpályára állítva - vagy gyerekistentiszteletet tartok, vagy orgonálok, mert anyu nem tud 2 helyen lenni egyszerre, a kántorunk pedig beteg lett. Az orgonálást választottam, bár eleinte nagyon ügyetlen voltam. De elkezdtem zeneiskolába járni, aztán elvégeztem a főiskolán is a kántor szakot, hogy jobban tudjak szolgálni a gyülekezetben. És egészen eddig ezt csináltam is szívvel, lélekkel.
De a lelkesedésem mára teljes mértékben elhagyott. Hülyének érzem magam, mikor kiállok éneket tanítani, mert muszáj, mert a helyettes lelkész sorozatban választja a gyülekezet számára ismeretlen énekeket. És amikor kiállok, úgy érzem, mintha a szembenálló szemek azt súgnák, mit akarsz már megint? Nincs szükségünk rád... (Ismét tisztelet a kivételeknek, mert vannak).
A helyettes lelkészünk elköszönő igehírdetését végigbőgtem az egész gyülekezet szeme láttára. Nagyon ciki volt. De a szolgálatról beszélt, meg arról, hogy nem mindig tudjuk befejezni, amit elkezdtünk és nem is mindig nekünk kell befejeznünk a dolgokat. És nekem nagyon fájt a szolgálatom, ami mostmár iszonyú teherként nyomasztott. És fel akartam adni. És napokig bőgtem és vitatkoztam Istennel. Végül azt mondtam neki, hogy ha megállít, akkor nem állok fel az orgona mellől. De egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy engem a megkeseredett szívemmel ott akar még látni.
Aztán jöttek az igék.
El tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? - így szól az ÚR. Nem én töltöm-e be az eget és a földet? (Jer 23,24)
Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk. (Zsid 4,13)
Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt... (Zsolt 130,6)
Tartsátok meg magatokat Isten szeretetében, várva a mi Urunk Jézus Krisztusnak irgalmát az örök életre. (Júd 21)
Világosság ragyog a sötétben is a becsületesekre attól, aki kegyelmes, irgalmas és igaz. (Zsolt 112,4)
Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra... (2Kor 4,17-18)
A békesség Istene pedig összezúzza a Sátánt lábatok alatt hamarosan. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek! (Róma 16,20)
Felhangzik még a vidám örvendezés hangja, a vőlegény és a menyasszony hangja és azoké, akik így énekelnek: Adjatok hálát a Seregek URának, mert jó az ÚR, mert örökké tart szeretete! (Jer 33,11a-b)
