Öt gyerek - öt kerék

Négy gyerek - négy kerék volt egy időben a kormány szlogenje, de egy rendes kocsihoz pótkerék is tartozik ugyebár... 🤔

Hosszú ideig nem volt autónk, mert se megvenni, se fenntartani nem tudtuk volna miből. Ezért aztán nagyon edzettek voltunk, mert minden nap sok km-t bringáztunk. A két kislányt sokáig biciklis utánfutóban hordtam, ami esőben, szélben még jobb edzésprogram volt. 2014-ben aztán nagyot változott a világ - a devizahitelek rendezésével vissza tudtuk fizetni a teljes lakáshitelünket, megszabadultunk az adósságunktól. Ezzel együtt lehetőségünk nyílt más perspektívákban gondolkodni. Egyszer nagyon elegem lett belőle, hogy folyton eláztunk az esőben, és nekiálltam autót keresni. Két kedves pasi (az egyik öcsém és egy kollégánk) segített a vásárlásnál. Egy akkor 12 éves osztrák Opel Zafirát vettünk. Jó választás volt, bár pár hét után adagolót kellett benne javíttatni, ami nem esett túl jól... De utána szépen működött sokáig. Természetesen ezt-azt cserélni kellett benne. Aztán idővel mégis úgy éreztük, váltani kellene, hiába válnánk meg nehezen tőle. 

2019-ben jött a nagy bejelentés, hogy az állam 2,5 millióval támogatja a nagycsaládosok autóvásárlását. No jó, jó, de egy új kocsi így is iszonyú sokba kerül... hitelt felvenni meg őrültségnek tartok egy autóért. Azért addig furkált a gondolat, hogy nézelődni kezdtem Opelék háza táján. Nyár elején aztán úgy jártunk, hogy útközben cserbenhagyott a generátor, és papa-Dani mentőcsoport segített bennünket haza. Menet közben beszélgettünk, és papa bíztatott, vágjunk bele, ha kell segít. Oké. Júliusban, a 20. házassági évfordulónkat megint kecskeméti családi mozizással ünnepeltük, s ezt egybekötöttük egy autószemlével, tesztvezetéssel. Mindannyiónk tetszését elnyerte az új Opel Combo Life, úgyhogy gyorsan frissen meg is rendeltük. Az új év elejére ígérték, amikorra HajnalCsillagot is vártuk. Végül mindketten hamarabb érkeztek a vártnál. 😀 

Január hatodikán ebéd közben csörgött a telefonom, megérkezett az autó, mehetünk megnézni, papírokat intézni. Tizedikén (ekkorra vártuk KisCsillagot, aki már 2,5 hete velünk volt) el is mentünk. Egy hét múlva pedig haza is hozhattuk az RXZ-nket. Féltem kicsit tőle, mert nekem túl modern a működése, nagyobb a Zafiránál, meg a dízel után benzines. De már hazafelé kellemes élmény volt, hogy sokkal biztonságosabbnak éreztem a vezetését a sötétben a rossz 52-esen, mint a másikat. Nem vakítottak annyira el a szemből meg hátulról jövők sem, és stabilabb is volt. Azóta pedig folyamatosan szokom a méreteit, a váltóját, a tolatókameráját, egyéb extráit. Két hét használat után jöttem rá, hogy miért érzem úgy a piros lámpánál, mintha valaki meglökné a kocsit (holott nem áll mögöttünk senki) - müködik a start-stop rendszer, és megáll, majd újra indul a motor (a rádió mellett nem tűnt fel, hogy ez történt, mert nem hallottam a hangját, pedig nem volt hangos a zene sem). 😅 A kedvencem az, hogy az anyósülésnél ki lehet kapcsolni a légzsákot, és így oda tudom tenni a hordozót, ha egyedül viszem a picit valahová. 😊 Szóval nagyon élvezzük az új autónkat, s hálásak vagyunk érte, hogy lehetőségünk adódott rá. És még családi kölcsönt sem kellett kérnünk, mert mire ki kellett fizetni, éppen összegyűlt az ára. 😀🙏🤗 

A férfi

Ötödik gyermekünk születésekor harmadszor vágták fel a hasam. Nem azért, mert így akartam, vagy mert nem tudok normálisan szülni, csupán így hozta a kényszerhelyzet. 

A műtét utáni negyedik napon jöhettünk haza. Este örültem, hogy végre normálisan meg tudok majd tisztálkodni. Nagy nehezen bemásztam a fürdőkádba és óvatosan megmosakodtam. Ámde kiszállni onnan már nem tudtam. Ekkor kikiáltottam a férjemnek, hogy jól jönne a segítsége. Ott álltam a kádban vizesen, a sok infúziótól feldagadt, remegő lábakkal, az arasznyi műtéti sebemre lógó immár lakó nélküli löttyedt hasammal. Mire odaért, már zokogtam a kimerültségtől, fájdalomtól és tehetetlenségtől megsemmisülve. És ő nem azt mondta, hogy "hagyjál már, rosszul vagyok a látványodtól", hanem úgy vizesen megölelt, segített kimászni a kád magas falán, megtörölt és segített felöltözni is. Napokig. Egészen addig, amíg már egyedül is sikerült. 

Szó nélkül állt be a házimunkába is (már a babavárás ideje alatt is). Mosogatott, főzött, mosott, eltette a tiszta ruhát, takarított, bevásárolt... Nem azért, mert papucs, hanem azért, mert látta, hogy máshogy most nem működik az élet. 

A pici lány fürdetésére kizárólagos jogot tart fenn. Mert szereti és foglalkozni akar vele. Ha késő este még esetleg sír, és én már nem bírom, jön és kérés nélkül dajkálja, altatja. 

Hálát adok Istennek, hogy nekem őt adta ajándékul. 

Hogy mitől lett igazi férfi a férjem? Van egy csodálatos, családjáért élő, odaadó édesanyja, aki a hivatása mellett megszült és felnevelt 13 gyermeket. Ezt a példát látta maga előtt és eszerint él. Hálás érte a szívem. 💓

Alkotások

Amikor az embernek végre van ideje alkotni...😊

Szülinapi köszöntő a tini korba lépő leánykánknak 

...és a felnőtté válónak 😄

Mamának 💓

2019 - ami kimaradt...

A tavaszi szünetben apának Kaposvárra kellett mennie minősíteni. Én meg gondoltam, kirándulunk egyet a gyerekekkel, amíg apa kötelességteljesít. Így jutottunk el a Kaposvár melletti Katica Tanyára, az ottani kalandparkba. 

Az első, amire a gyerekhad rávetette magát, a mászófal volt. Annyira élvezték, hogy az előre kifizetett egy óra majdhogynem kevésnek bizonyult. De mivel lejárt, továbbmentünk - trambulinszoba, kisvasút, favár, lövöldözőszoba és egy csomó minden volt még ott, amit élvezettel vettek használatba. Így, amíg apa dolgozott, mi nagyon jól szórakoztunk.

Hazafelé útba ejtettük sógornőméket is, úgyhogy egy kis családi találkozóval még meg is fűszereztük ezt az izgalmas napot. 

Derült égből gyermekáldás

Az elmúlt években, ha valaki megkérdezte, lesz-e még kisbabánk, erősen tiltakoztam. Kényelmes volt élni a megszokott életünket a családban, iskolában, kórusokkal, gyülekezetben. Szabadon mehettünk bárhová, sokat kirándultunk, mászkáltunk, nem kellett egy picike különleges igényeihez igazodnunk. És amúgy is fáztam egy újabb műtét gondolatától. De legbelül mégis motoszkált bennem a sejtés, hogy ez bizony változni fog... 

A tavaszi szünet után erős gyanúm lett, hogy vagy beteg vagyok, vagy terhes. Egy teszt aztán bizonyította az utóbbit. Az orvosi vizsgálatkor derült ki, megtréfált a testem egy kicsit korábbi peteéréssel. 😊 Hamarosan jött a rosszullét, gyengeség, összeeshetnék korszak állandó görcsökkel, többszöri bevérzéssel. Meg voltam győződve róla, hogy vetélés lesz a vége. Nem is mentem el dokihoz, csak a 12. héten, s addig csak páran tudták, akiknek bizonyos dolgok miatt el kellett mondani. Osztálykirándulni se tudtam elmenni az osztályommal, mert képtelen lettem volna Tihanyt végigsétálni ebben az állapotban. A gyerekek kollégákkal és szülőkkel mentek el (az alsósokkal együtt). Az iskolában csak lézengtem, mikor hazaértünk, rögtön le kellett feküdnöm. A boltba remegő lábakkal mentem el, s úgy fújtattam, mikor visszaértem, mintha maratont futottam volna, pedig csak 50 m-t sétáltam. A gyerekeimnek nem tűnt fel semmi...

Mikor aztán kiderült, hogy ez a baba bizony élni akar, s elmondtuk a nagyoknak, igencsak meglepődtek. Jankának leesett a tantusz, miért nem cipelek semmit. Barni csak nézett hitetlenül. Márti percekre lefagyott. Klári ujjongni kezdett, hogy de jó, ő annyira szeretett volna kistesót. Innentől kezdve egész végig nagyon sokat segítettek (persze előtte is). Janka minden befőzést aktívan megcsinált, hol ez, hol az segített neki. Az összes házimunkát elvégezték közösen, mert én egész nyáron csak feküdtem. Csak rövid sétákra mozdultam ki a házból Zsomborral, hogy azért valamit mégis mozogjak. 

A Nőikartól egy éves szabadságot kértem, amibe beletörődtek a meglepő hírem után. A Népdalkörnek új vezetőt kellett találnom, ami hosszas keresgélés után sikerült is. Nehéz volt, de fel kellett adnom az énekkari munkát, mivel fizikailag nem bírtam.

Szeptemberben aztán össze kellett szedni magam, kezdődött a suli. Két hónapig még meg tudtam főzni, el tudtam mosogatni, de az őszi szünet után már ez sem ment, mert nem bírtam állni. A suli első pár hetében még tartottam órákat, meg énekkart (Teleki Napra készülve), később ez sem ment. 

Novemberben délelőttönként még tudtam az asztalnál ülve dolgozni kicsit, ekkor készültek a karácsonyi ajándékok. A suli honlapját is tudtam szerkeszteni tovább. De egyre nehezebben mozogtam. Közben beszereztem egy kis terhességi cukorbetegséget is, ami miatt diétáznom kellett. No, ez hazavágott - amikor csak nézhettem egy-egy ünnepi asztal guszta süteményeit... El is kezdtem szépen fogyni. Úgyhogy mindennel együtt 2 kg plusz volt rajtam a terhesség végén. 

Állandóan sírhatnékom volt - minden apró dolog miatt elbőgtem magam... nagyon idegesített ez az érzelmi inkontinencia. 

December elején (35. hét) közölte a doki, hogy a baba megállt a fejlődésben, vonuljak be a kórházba. Így mikuláskor bent voltam egy hetet, aztán másfelet itthon, de közben többször kellett menni ultrahangra - elég-e még a magzatvíz, hogy áll a lepény, jó-e a köldökzsinórban a keringés, mert a pici lány tényleg nem akart növekedni. Végül a vezető főorvos eldöntötte, hogy 23-án kilakoltatás következik.
Ettől megnyugodtam, de aznap reggel azért nagyon idegesen mentem be a kórházba. Féltem az újabb (3.) műtéttől. Egy biztos pont volt, kórista társam, Kata (aki egyébként aneszteziológus) elintézte, hogy a kollégái szóljanak neki, ha én következem, és külön ezért bejött dolgozni. Végig velem volt, és ez megnyugtatott. Meglátása szerint a kórház jászlában született meg Hajnal Csillag, mert ez a másodműtő elég lepukkant és csak ritkán használják, ha szükséges (most több műtét volt egyszerre). (Kata később többször is meglátogatott, ami nagyon jól esett.) Amíg a műtétet befejezték, apa nagy örömére fél óráig dajkálhatta újszülött leánykáját, aki megismerte apja hangját és a születés-rendbetétel megrázkódtatása után megnyugodott tőle. Amikor a csecsemős újra megjelent és megszólalt, megint sírni kezdett... 😉
Négy napig voltunk kórházban, kis Csillag végig csak aludt és evett, ő volt a legnyugodtabb baba az osztályon. Én meg minden nap mással kínlódtam - a felkelés csak sokadik próbálkozásra sikerült műtét utáni másnap, a bélműködésem beinbulásáért egy egész napig drukkolt az osztály személyzete... (sírjak vagy nevessek - hülye egy helyzet 😕🤔😉). Ki kellett tapasztalni, hogyan tudom szoptatni is - hogy tudok viszonylag kényelmesen felülni vele az ágyra, hogy kibírjam ülve azt a fél órát, amíg eszik... És közben karácsony volt, amiből ott bent semmit nem érzékeltünk. Semmi ünnepi nem volt azokban a napokban, csak fájdalom és küzdelem. És a kis élni akaró nyugodt csoda mellettem a kiskosárban. 💖 Egészséges. Figyel a hangokra. Érdeklődve nézegeti maga körül a világot. Kicsit pici (2800 gr, 48 cm), de volt már kisebb gyerekem is. Ügyesen szopizik. Nem lesz semmi gond. Nyolc hónapnyi bizonytalanság és aggódás után végre megnyugodhatok.
Ami nagyon pozitív tapasztalat, hogy a kórház dolgozói hogyan álltak hozzá mindenhez. Nem volt fogadott orvosom, de a vezető főorvos úgy foglalkozott velem ebben a három hétben, mintha ő lett volna az. A többi orvos is nagyon rendes, kedves volt. Az ápolók türelmesek, segítőkészek. A műtétet végző fiatal doktornő végig érdeklődéssel nézte, hogy vagyok. A műtét alatt (ketten csinálták - egy másik doki segéd volt) egy főorvos végig figyelte mit csinál a két másik, és a vezető főorvos is bejött ellenőrizni a munkát. Szóval olyan pozitív emberi hozzáállást tapasztaltam minden szinten, amiért csak a tiszteletemet tudom kifejezni mindenki iránt, aki ott dolgozik.
Minden tiszteletem a páromnak is, aki zokszó nélkül átvette a háztartás gondjait, hordta a lányokat zongorázni, mikor én már nem tudtam, mikor hazajöttünk szó nélkül segített minden kínomban (pl. fürdésnél, öltözködésnél), dajkálta a pici lányt nyűgös éjszakákon, és számon tartja a privilégiumát, az esti fürdetést.
Köszönöm anyukámnak is a gondoskodását, hogy amikor nincs ki főzzön, finom ebéddel lát(ott) el minket.
Isten hozott kicsi lány, örülünk, hogy megérkeztél, itt vagy velünk!💖

💖 Boldogság van💖

Novemberi alkotások

Karácsonyra készülve készültek :-)

Petőfi emlékérem

A "Szeptember végén" c. irodalmi rendezvényen nagy neglepetés ért...

Ennek kapcsán a Dunamellék legfrissebb számában megjelent egy interjú is: