Nyáron történt

Június 22. - Tata

Mivel Zsombor még a nyári szünetet is tanfelügyelettel kezdte, ezért mi, többiek összekötöttük ezt egy kirándulással. Amíg apa a kijelölt oskolában rostokolt, mi felfedeztük Tatát, ahol még sosem jártunk. 

Első célpontunk a vár volt. Gyerekeimnek várakozáson felül elnyerte tetszését, főleg a várfal, amit mindenhol megmásztak. A várárokban felfedeztek egy jó nagy kígyót is, ami éppen felfelé próbált mászni a falon - szerencsére igen messze tőlünk. 

A vár után egy kis sétát tettünk a tóparton, ahol már erősen zajlott a hajós időszak - kajakosok, sárkányhajósok lepték el. A parton valami fesztiválra készültek, tele volt rakodva mindenféle bódéval, körhintákkal és játékszerekkel. 

A tópart után a Kálvária-dombhoz mentünk, amit meg is másztunk. A vakmerő kölykeimet alig tudtam leparancsolni a sziklafalról a kijelölt útra, pedig igencsak csúszott. Mikor már lejöttünk, Klári megszomjazott, s úgy emlékezett, hogy fennhagyta az üvegét. Barni felszaladt érte, de nem találta. Közben Klári a domb tövében rátalált az elhagyott üvegre. Barni cseppet sem volt ideges, hogy a déli hőségben fölöslegesen megmászatta vele a hegyet... :-)

Június 21 - Július 1. - Erdély

Téma - Bunyan: Zarándok útja

Homoródszentmártonban voltunk ifitáborban (10 gyerek, 4 felnőtt - két kocsi). 

Hétfőn hajnalban indultunk. Előtte este nálunk aludt két fiam az osztályomból, akik szintén velünk jöttek. Odafelé menetben is kirándultunk - Torockóban jártunk, megnéztük a Székelykőt, és a csapat nagyobb része besétált a Tordai-hasadékba. Én inkább aludtam a kocsiban, mert igencsak elfáradtam. A gyerekek kaptak 1-1 hátizsákot, amibe értékes köveket kellett gyűjteniük, akkor még nem tudták, mi célból. Az út további részében ismét nagy esőt kaptunk (mért nem lehet ezt sosem kihagyni?), ami közben elvesztettem aput szem elől, és elindultam másfelé, mint amerre ő ment. Mikor rájöttem, szóltunk nekik, hogy ez már így alakult, majd Szentmártonban találkozunk. Nálam persze még térkép sem volt, csak a korábbi évek tapasztalata. De nem tévedtem el, még Udvarhelyen sem, úgyhogy simán odaértünk nem sokkal a többiek után, de már a kezdő áhítat közben. Itt derült ki, hogy most már mindenkinek egyfolytában hordania kell a hátán az értékes köveit, amit gyűjtött magának. Rékáék vacsorával vártak bennünket, amit a sátorépítés után fogyasztottunk el jó étvággyal.

Székelykő

Tordai hasadék

Kedden a Bágyi-tető megmászását tűztük ki célul, de elmosta az eső. Helyette a helyi tájházat nézték meg a gyerekek Zsombor vezetésével. Az áhítatok során kiderült, hogy az értékes köveink már lehet, hogy nem is annyira értékesek, de ha azok is, nagyon kényelmetlenek. Szimbólumok - rossz szokások, tulajdonságok, titkos vagy nyílt bűnök rejlenek a kövekben, melyeket most tettlegesen, egész nap hordunk a hátunkon. Jó lenne megszabadulni tőlük, mert nélkülük könnyebb létezni. Mindenki ráírhatott 1-1 kövére olyan tulajdonságot, bűnt, amitől szeretett volna megszabadulni, s a templomból kifelé menet letehette a kereszt alá az ajtóban. Utána ajándékokat kapott megőrzésre - tekercset, mely Isten szavát, igéjét tartalmazta, karszalagot, melyre rá volt írva: Jézusé vagyok, s egy kulcsot a nyakába, melyre rá volt írva: Isten ígérete. 

Tájház

Szerdán végre megmásztuk a Bágyi-tető, bár odafelé majdnem kinyírtuk az autókat a hegyi úton - azért túlélték. A hősök feljutottak a hegy tetejére, a tunya (aki én vagyok) a felénél megpihent. Ez a nap egyéni beszélgetésekkel telt el, s páncélkészítéssel. A páncél 1-1 póló volt, amire mindenki maga írhatott fel 1-1 idézetet a Bibliából vagy egy énekből, ami megerősíti őt. Este megismerkedtünk az Ige kardjának hatékonyságával is.

Csütörtökön nagy kiránduláson vettünk részt. Első úti célunk Fotosmartonos volt. Itt született Berde Károly, egykori Dunavecsei tanító, cserkészparancsnok, akit rendkívüli emberként ismertek meg, akiknek volt szerencséjük hozzá. Én már csak az írásaiból ismerhetem, de ezek nagy hatással voltak rám, ezért szorgalmaztam ezt a kirándulást. A délelőtti áhítat tehát a Fotosmartonosi templomban volt, ahol 120 évvel ezelőtt keresztelték meg egykori, nagy tisztelettel övezett tanítónkat. A helyi lelkipásztor nagy szeretettel fogadott bennünket, megvendégelt, megismertette velünk a falu és a gyülekezet múltját, s még ajándékot is kaptunk tőle, 1-1 tollat. Innen a Szent Anna tóhoz mentünk. A fürdést már mindenki nagyon várta, alig lehetett kiszedni a társaságot a vízből, amikor már indulni kellett haza. Ahogy mentünk fel a hegyoldalon, egyszer csak elénk ugrott egy zord fickó (Nágó Pista bátyánk, aki egyébként az útitársunk volt), s nem akart továbbengedni a parkoló felé. Közölte, hogy tilosban járunk, s most itt fogságba is fogunk esni, nem mehetünk tovább. Ráadásul, ha nem vigyázunk, még a medve vacsorája is lehetünk, aki nem sokkal korábban ott járt (erre a földön heverő ürüléke volt a bizonyíték). Mit tegyünk most, hogyan szabadulhatunk innét? Hamarosan rájött az ifjúság, hogy a nyakában lóg az Isten ígéretének kulcsa, amivel legyőzheti a Kétségbeesés Óriását, s így kiszabadultunk, továbbmehettünk. 

Fotosmartonos

 

A Szent Anna tónál

 

Pénteken a Homoródban való fürdőzés volt a program. Este tábortüzet ültünk, s a helyi gyerekekkel, fiatalokkal sütögettük  a parázs felett. Közben mindenki elmondhatta, hogy önmaga szerint hol jár Zarándok útján, amiről egész héten beszélgettünk. 

 Egy kedves momentum végigkísérte a hetet. A múlt nyár óta,  mikor a nőikarral ott jártunk, alakult a gyülekezetben egy zenekar (furulyák, hegedű, billentyűs), és énekkar, akik egész héten készülődtek a helyi Szent László napi rendezvényre. Őket is meghallgathattuk, ami élmény volt. A másik, hogy minden nap más hozta nekünk az ebédet - olyan szülők, akiknek gyermekük vagy unokájuk járt korábban nálunk táborozni. Nagyon kedvesek voltak, s minden nap finom ebéddel láttak el bennünket. 

Szombaton reggel indultunk haza, útközben még megnéztük magas Déva várát, ami alól a Székely hadosztály elindult az I. világháborúban, Berde Károllyal együtt, hogy megvédelmezzék a hazát. Őszintén sajnáljuk, hogy ez nem sikerült nekik - a váron lobogó hatalmas román zászlót mindannyian letéptük volna a legszívesebben, s kicseréltük volna a mienkre - de túl magasan volt... Viszont megértettük Kőmíves Kelemen balladáját, mert olyan hihetetlen helyre és kőzetre épült ez a vár, hogy nem csodálom, hogy megszenvedtek vele az építők.       

Déva

A Július első hetében a család nagyobbik fele (Zsombor és a három kicsi) Alsóörsön volt gyülekezeti gyerektáborban. A téma ugyanaz volt, de a feldolgozás kicsit eltért, a hely adottságainak megfelelően. Mi Jankával itthon kihasználtuk az időt, és átalakultunk piktorokká. Lefestettük a lépcsőt és az összes ablakunkat, meg a földszinti ajtókat. Kegyetlenül büdös volt egész héten a lakásban. Sőt. Majdnem meg is szívattuk magunkat. Nekiálltunk a bűzben ebédet főzni. Meggyújtottam a lángot, s éreztem, hogy igen égett műanyag szag kezd lenni. A lábosra ragadva semmi nem volt, így gyorsan rájöttem, hogy a levegőben lévő hígítógőz ég. Gyorsan még azt az ajtót ablakot is kinyitottuk, ami addig csukva volt... Még jó, hogy nem robbantunk fel...

A házassági évfordulónkon Kecskemétre mentünk. A gyerekeink a kitűnő bizonyítványaikért cserébe a Malom Mozitól ingyenjegyet kaptak a kiválasztott előadásra, ezt használtuk fel. Egy ropi naplója - A nagy kiruccanás c. filmet néztük meg. A fogadtatás vegyes volt... Hát mondjuk azt, hogy egyszer meg lehetett nézni. Utána ott meg is ebédeltünk, aztán irány haza.

Július 13-án Pesten voltam a Ráday Levéltárban. Nem biztos, hogy nagyon örültek nekem, mert igencsak megdolgoztattam őket. A munkamódszerem ugyanis az volt, hogy minden dokumentumot, amit előszedtek, lefényképeztem, így túl gyors voltam. A végén már a dobozokhoz mentem a levéltáros hölgy mellé, aztán ő megkereste, én fényképeztem, ő visszarakta az iratot, majd a jó nehéz dobozt is a polcra, s jöhetett a következő. Majdnem minden irat más dobozban volt. Szegény - biztosan jól elfáradt... De kb. 200 oldalnyi anyaggal jöttem haza, amit itthon kinyomtattam (egy csomót ott helyben fénymásoltak is nekem). Megint érdekes adatokra leltem a polgári iskolánkkal kapcsolatban - iskolalátogatási jegyzőkönyvekre, levelekre egy-egy fontos információval. Szépen alakul ki a kép a puzzle-kockákból, ahogy írom az iskolatörténetet. Nagyon élvezem ezt a munkát, rendkívül izgalmas. Nem bánom, hogy rámegy a teljes nyaram, csak az a baj, hogy nem fogok elkészülni vele az iskolakezdésig, utána meg jóval kevesebb időm lesz rá. Ja, a levéltárba még vissza kell mennem, mert nem sikerült mindent átnézni... Szegényeket előre sajnálom... :-)  

Július 21-23-ig végre eljutottunk családilag is "nyaralni". Két és fél napra, hétvégén. Ez jutott nekünk. Viszont a tartalma klassz volt. A táborhely - Alsóörs. Pénteken délután, mikor odaértünk, pancsolással kezdtük a szabadságot.

Szombaton a Sobri Jóska Kalandparkba szerettünk volna menni, de mivel esett az eső, erről lemondtunk. Elindultunk kirándulni, ami jó döntésnek bizonyult. Nagyvázsonyban  megnéztük a Kinizsi várat, ami egész érdekes volt, bár nem túl nagy várról van szó. Utána szerettünk volna fagyizni, de közölte a személyzet, hogy most nem ér rá kiszolgálni, mert azoké az elsőbbség, akik éppen ebédelni óhajtanak. Mi nem óhajtottunk, hanem méltatlankodva odébbálltunk.

Utána Tapolcára mentünk, de a tavas barlangnál kiderült, hogy csak este fél 7-re kaphatunk jegyet!!! Rövid habozás után megvettem. De mit csináljunk egész délután? Elmentünk Sümegre, ahol éppen várjátékok voltak (erről nem tudtunk). Láttunk íjászbemutatót sokféle íjjal, akrobatabemutatót, ami nagyon érdekes volt. Ezután az udvaron egy citerázó, népdalozó bácsira lettünk figyelmesek a lugas alatt, hát Jankával odaültünk mellé, s hallgattuk - addig apa a többiekkel felfedezte a várban, amit még lehetett. Amíg pihent a bácsi, kiderült, hogy pár éve költözött a Káli-medence egyik kis falujába Vaskútról. Nagyot vigyorogtam, s mondtam neki, hogy én meg ott voltam kisgyerek a szomszéd faluban, a nagynénémék meg ott laktak vele egy faluban - kiderült, ismeri is őket... Bármilyen furcsa, mindig rájövünk, hogy kicsi ez az ország, lépten-nyomon ismerősökbe botlik az ember.

Visszamenve Tapolcára még kicsit várnunk kellett, addig fagyiztunk - ha már Nagyvázsonyban elmaradt. A barlang a híréhez és az árához képest nekem kicsit csalódás volt, de egyszer ezt is jó volt látni. Mikor kijöttünk, elmentünk a Malom-tóhoz, amit alig találtunk meg, úgy el van dugva a belváros házai között. Az egy csodahely. Leültünk jégkásázni a partján, s valahogy nem volt kedvünk hazaindulni, annyira megkapó volt az egész környezet. Ebből adódóan este igen későn értünk haza Alsóörsre.

Vasárnap templomba mentünk, s mivel későn kelve későn is reggeliztünk, ebéd előtt még felmásztunk a Csere-hegyi kilátóhoz. Jó meleg volt, mi Jankával meg igen puhányok, így majd meghaltunk, mire felértünk. Pedig szép kilátó, megérte felküzdeni magunkat odáig. Visszatérve ebédeltünk, aztán ismét irány fürdeni. Csak este jöttünk haza. Merre jöjjünk - a pályán, vagy jó lesz a megszokott út? Ahogy átmentünk a pálya fölött, eldőlt a kérdés, ugyanis az 3 sávban volt beállva úgy, hogy az autók szinte nem is mozdultak rajta előre...

Következő hét második felében nagynénémék tartottak itt egy családos hetet, amin mi is részt vettünk bejárós jelleggel. Közben Ági  nénivel családfát is kutattunk, megosztottuk egymással az ismereteinket, és megkerestük azt a házat, ahol a dédnagymamám testvére lakott, és akinél ők gyerekkorukban  többször nyaraltak. Mikor megmutattam neki a házat, nem akarta elhinni, hogy az az a ház. Végül bekéretőztünk, mert olyan feltűnően bámészkodtunk, hogy az a tulajdonosnak is feltűnt, s végignéztük a házat. Akkor már Ági néni is felismerte, s igen boldog volt, hogy rátalált emlékei házára.  

Augusztus első hetében Alkotótábor volt az iskolában. Homoródszentmártonból 5 gyerek jött el Alberttel, a lelkésszel. Helyből is és vidékről is jöttek többen is, úgyhogy jól sikerült kis táborunk volt. A legnépszerűbb az agyagozás és a gyöngyvasalás volt megint, de Andi néni sem panaszkodhatott, sokan varrogattak nála ezt meg azt, amit éppen, s a többieknél is volt forgalom. Nálam is készült néhány lábosalátét rafiából, meg néhány csuhébaba is. Nekem viszont nagy élmény volt Veronka nénivel beszélgetni minden nap, akivel éppen jókor hozott össze az égi rendezés, mert pont annál az időszaknál jártam az iskolatörténet írásában, mikor az ő édesanyja járt oda, így megint sok érdekes információhoz jutottam általa. Délutánonként Györgyi és a férfiak úszni vitték a gyerekeket át a városba, így nyugodtan tudtam folytatni otthon az írást. 

Következő hét elején itt volt pár napig a Sándor család. Jókat beszélgettünk, játszottunk. A gyerekek számháborúztak bent az épületben aztán az udvaron is és még éjszakai bújócskát is rendeztek maguk között.  Ritkán, évente csak egyszer tudunk így együtt lenni, és ez most nagyon jó volt.

Augusztus 16-17. - Balaton-felvidék a Nőikarral

Nehézkes szervezés után végül 10-en vágtunk neki ennek a kirándulásnak, s aki eljött, bizonyára nem bánta meg. Aki nem jött, azért nem jött, mert nem tudott, pedig szeretett volna.  

Szerdán először Dégre mentünk, ahol ügyesen nem volt kitáblázva, merre is kéne odatalálni a kastélyhoz. Azért megoldottuk. A kastély most van felújítás alatt, bútorzata ezért még nincsen, csak sok fali tájékoztató szöveg mindenfélékről. A parkját viszont felújították már és mondhatom, csodálatos. Tündérkertben jártunk, amíg ott voltunk. 

Innen Szigligetre mentünk, ahol először elfogyasztottuk igen késői ebédünket, aztán megmásztuk a várat. Igen magasra kellett mászni, s a késői ebéd, amitől rettenetesen jól laktunk nagyon megnehezítette a mászást, de azért feljutottunk a vár legtetejébe is. Látványos volt, főleg a kilátás. A Tihanyi-félsziget erről az oldalról egészen más képet mutat.  Megállapítottuk, hogy Badacsonyt mindegy, merről nézzük, mert ugyanúgy néz ki. Na jó, erről az oldalról látszottak a bazaltoszlopai is. Mutattam a többieknek, hogy a Badacsonyhoz hasonló másik hegy a Szent György hegy, ahová szeretnénk még felmászni. Aztán mégse szerettünk volna, így a bazaltorgonáinak megtekintését elhalasztottuk máskorra. 

A Káli-medence felé vettük az útirányt. Kékkúton megálltunk a gombnyomásra működő forrásnál az ásványvíz palackozó üzem tövében. A kicsi falu tündéri volt az apró fehér, muskátlis házaival, szűk utcáival, élmény volt végigmenni rajta. Kővágóörs után hiába kerestük a híres Kőtengert - nyoma veszett. Ellenben a medence csodás látványa kárpótolt bennünket. Janka szerint olyan volt, mint a szavanna. Mindenhol fű, benne itt-ott egy két fa, körben a hegyek. Elragadó volt. Zánka felé menetben elhaladtunk a Hegyestű alatt, de mivel későre járt, ezt is csak az autóból néztük meg. Zánka fölött, ahogy ereszkedtünk le a hegyoldalból, nagyon szépen látszott a Balaton.

Hét óra körül értünk Alsóörsre, ahol megszálltunk. De először a strandra mentünk, mert a tikkasztó nap után jólesett kicsit kiáztatni magunkat a tó kellemesen langyos vizében. Fürdés után végigsétáltunk a kikötőben, s néztük a falu, meg a távoli Tihany fényeit - közben ugyanis ránk sötétedett. Felmentünk a szállásra. A fáradtak lefeküdtek aludni, a többiek még visszamentek a partra enni, s hallgatni az éppen zajló koncertet.

Csütörtökön Kádártára mentünk. Megnéztük az elvarázsolt halastavat meg a Hideg-forrást, ahol a flaskáinkat is feltöltöttük a finom forrásvízzel. 

Aztán irány Csesznek. A várút alján a falon írás - mielőtt felmegy, rendelje meg ebédjét, mire lejön, elkészül. Ez jó. Próbáljuk ki. 

- Menü van? 

- Megkérdem anyámtól.

Anyám elmondta, hogy kétféléből választhatunk, jutányosan sokkal olcsóbbért, mint amiért előző nap csak főételt ettünk. Jó. 

Felmentünk a várba. Ez is szép és érdekes volt. Egészen Pannonhalmáig el lehetett látni (annak, akinek sasszemei vannak). Valamit lehetett azért sejteni egy távoli hegytetőn, csak túl világos volt az ég alja, ezért nem jól látszott az apátság. A vár után már várt a megterített asztal Anyám finom főztjével. Jól jártunk ezzel a vásárral az biztos.

A vár után lementünk a Kőmosó szurdokba. Közben át kellett másznunk egy kidőlt diófán, ami utunkat állta. Elhaladtunk egy hegyoldalba helyezett régi zsidó temetőn, aztán már ott is voltunk. Lenéztünk.

- Hol van itt út? Ez egy patakmeder.

- De nincs benne víz, járható.

- Nem is lehet oda lemenni, forduljunk vissza.

Dehogy fordulunk! Mindenki le tudott mászni gond nélkül. A szurdok rövid, de szép. Vízzel még szebb lett volna, de ebben az esetben biztosan nem tudtam volna rábeszélni a bandát, hogy belemásszon... :-) Menet közben egy barlangot is felfedeztünk, amit Janka és Kata közelebbről is megnézett. Visszafelé az autóhoz már jött a sóhaj:

- Többet nekem senki ne említsen meg erdőt és mászni valót!

Nem is másztunk többet, ennyi éppen elég és kellemes volt mindenkinek. Irány Várpalotán keresztül Nádasdladány. Ahogy kiértünk Várpalota fölé a hegytetőn tátva maradt a szám a látványtól. Fantasztikus volt, ahogy a hegy alatt elterült  a környező síkság. 

Nádasdladányban megint csak nem volt kitáblázva a kastély. Ez kívülről szépen fel van újítva, belülről meg mostanában fogják. Vannak benne bútorok, de nem eredetiek, mert azokat eltüntette a háború. Utoljára egy német tiszt jött vissza két teherautóval a neki megtetsző bútorokért... Azért így is vannak benne gyöngyszemek. A lovagterem és a könyvtárszoba fantasztikus. A park itt még nincs felújítva, de ha elkészül csodás lesz. Pár év múlva vissza kell majd menni. 

Búcsúzásként még bevágódtunk Sárbogárdon zárás előtt tíz perccel a cukrászdába sütizni... :-)

Tartalmas két nap volt, sok-sok mindent láttunk.

Egyéb:

Szeremlén jártunk

Egy éve készülődtünk erre a napra. Akkor tudtam meg ugyanis, hogy kisgyermekkorom falujában Pünkösdkor újabban ismét nagy népünnepély van. Elhatároztam, hogy szeretném megmutatni a gyerekeimnek, hol éltem életem első 8 évét, és milyen gazdag néphagyomány van abban a kis faluban.

Vasárnap ebéd után útra is keltünk. Mire Szeremlére értünk, a főutcán már szép kocsisor parkolt. Én (jó?) szokásomhoz híven a templom elé álltam be. Az első, ami feltűnt, hogy a templom előtti első világháborús emlékmű igencsak megváltozott. Gyerekkoromban a lelkészlak udvarától csupán egy drótkerítés választotta el a tenyérnyi területet, ahol a szobor állt nagy bokrok között, borostyántengerben eldugva. Alacsony vaskerítése volt az utca felől ennek a kis elburjánzott zugnak, ahová bizony sokszor bemásztunk játszani, csigákat gyűjteni. Az emlékeim után igencsak meglepő kép tárult elénk...

A templom elég lepusztult állapotban van. Utoljára akkor volt renoválva, mikor mi még ott laktunk. Mondtam is a gyerekeimnek, hogy jól nézzék meg az óralapot, mert azt a papa festette le utoljára. A kőműves nem hitte el, hogy fel mer mászni az állványra és le meri festeni, s fogadott vele 10 liter borban, amit azóta is hoz, mivel papa megnyerte a fogadást. :-) Bent a templomban is nagy változások voltak. A templom belső terét gyerekkoromban egy üvegfal választotta ketté, hogy egy kisebb rész télen fűthető legyen. Nos, ezt a falat a műemlékvédelem nemrégiben kiszedette. Felmentünk az orgonához is, amin gyerekkoromban anyu játszott vasárnaponként. Mi meg kicsik mellette. Volt olyan, hogy az öcsém felmászott a karzat szélén lévő falra, s úgy jött fel a Szeremlei Mamánk, hogy le ne essen, amíg anyu orgonál... :-) Ma már nem orgonál senki. Az orgona néma, mert megszólalni sem tud, olyannyira beteg. 

A templomból kijőve a Kisközbe vittem a családot. Ez a Kisköz gyerekkoromban valahogy azért nagyobb volt... időközben összement. Téglából van kirakva az alja, s nagy házfalak veszik közre, ezért igen szépen visszhangzik. Egyik oldalán az iskola épületei, másikon a lelkészlak és magánházak. Az iskola felőli oldalon lukak voltak a téglafalban, mert a gyerekek ott másztak át az iskolából, ha a labda átrepült az egyébként igen magas kerítésen. A lukak még mindig megvannak, úgyhogy a falmászó verseny is beindult... :-) 

Innen a Sugovica partjára vettük az irányt, ahol már javában folyt a Pünkösdi ladikázás. A gátoldalban mondtam a gyerekeimnek, hogy itt mi régen bizony de sokszor legurultunk a fűben hengeredve. S nem csak mi, de a két nagyobb gyerekem is pár éve, mikor ott jártunk - nem is emlékeztek rá... A gát túloldalán legények és leányok népviseletben ültek a csónakokban, sétáltak a parton a népes érdeklődő közönség között. 

A kézzel húzós komp oda-vissza szállította a szigetre a népet, fedélzetén a Bácska Banda szolgáltatta a hangulatkeltő népi muzsikát. Kíváncsi voltam a szigetre, mert gyerekkoromban oda nem lehetett átmenni, ott volt ugyanis Kádár apánk vadászvityillója. Most megnéztük az erdészházat is. Visszafelé a kompon megörültünk egymásnak régi iskolás barátnőmmel - ő volt az egyetlen, akit megismertem - s invitált, hogy nézzük meg az esti műsort. Mondtam neki, hogy tervben van. :-)

Visszafelé megnéztük a két házat, ahol nagyon sokat játszottam gyerekkoromban. Zsuzsa néni és Szeremlei Mama (Margit néni) házát. A kertek alatt szépen látszott a templom is :-)

Mama házával szemben bekukkantottunk az iskolaudvarba, aztán kissé arrébb az óvodáéba is, ahová jártam.

 Aztán a Sz.É.K-ház felé vettük utunkat, ahol kiállítás volt a Szeremlei Néptáncegyüttes 90 éves múltjáról, fényképekkel, tárgyakkal. Meg lehetett tekinteni, hogyan készül a híres szeremlei szőttes, és leleményes népi fajátékokkal is lehetett játszani. Nagyon tetszett mindannyiunknak ez az épület, udvar és a sokféle látnivaló, ami benne volt. 

Aztán átmentünk a Falumúzeum udvarára, mert ott volt a borsoskalács, s a további programok. Ahogy beléptünk, mint a villám csapott belém: itt voltak régen a lakodalmak, ebben az udvarban, nagy sátorponyvák alatt! A lakodalmas menet végén vonultak mindig a népviseletbe öltözött lányok, s táncoltak. Nagy öröm volt, amikor én is beállhattam közéjük!

Híres-neves borsoskalács

 Most telis-tele volt az udvar székekkel, árusokkal, nézelődőkkel. Már készültek a Langaléta gólyalábasok a műsorukra. Gyorsan megvettük a  borsoskalácsainkat, aztán leültünk a maradék egy sornyi üres székre - az első sorba a színpad elé  - még időben, mert aki később jött, álldogálhatott órákon keresztül... Langaléták humoros műsort adtak, s bizony a gyerekeimnek sem kellett több, ők is beálltak műsorszámnak. Barni volt az első bátor jelentkező - kapott egy kalapot a fejére, amit az egyik gólyalábas ostorral csettintett le a fejéről. Aztán Klári is kedvet kapott, ő körhintáztatta magát kézben. Aztán a három kicsi együtt ment vonatozni a langaléták lábai alatt létrejövő kapuk között. Nagyon élvezték a helyzetet. Utána elmentek vattacukorért, amit ők maguk készíthettek el az árusnál. 

Közben az inkognitónkról kicsit lehullt a lepel, mert egy embernek megtetszett a szép családunk, s szóba elegyedett velünk. Végül kiderült, hogy kik vagyunk, s emlékezett még rá, hogy együtt focizott a papával, meg a papa akkor is már nagy ezermester lévén maga szerelte a központi fűtést a parókián a falusiak nagy megrökönyödésére. 

Aztán összefutottunk  egy fiatalasszonnyal, akinek barátnőm elárulta, kik vagyunk, s vele is beszédbe elegyedtünk. Az arca ismerős volt, a nevére már nem emlékeztem, csak amikor elárulta.

Jött az est egyik fénypontja - Szalonna és Bandája koncert. Fantasztikusan jó volt. A csodás muzsika mellett az összekötő szövegek is humorban bővelkedtek. Szalonna - "Azt hiszem, a nyári szezon után nevet kell változtatnom Tepertőre, mert kisül belőlem minden zsír..." :-) Egy másik: Erdélyben járt valakinél (nem emlékszem kinél), aki megkínálta a saját különleges pálinkájával, s várta, hogy kitalálja, miből készült a nedű. - Bodza? - Á, nem! Az bárkinek lehet! - Mi lehet? Rózsaszirom? - Nem! - Szabad a gazda! - Narancs-banán! - Az meg hogyan, hiszen itt Erdélyben egyik sem terem meg! - Nem ám, de én egy nagy üzletlánc egyik áruházában dolgozom, s összegyűjtöttem a kikukázott gyümölcsöt, s azt pároltam le!

A program már elég nagy csúszásban volt, s a gyerekek kezdtek fáradni, de még kicsit maradtunk a gálaműsoron is, mert szerettem volna, ha látják, micsoda kincs van ebben a faluban, ahonnan ered az én népzene, néptánc iránti szeretetem is. Szájtátva figyelték a velük egykorú gyerekeket, s a felnőtteket is, akik úgy dobbantottak a színpadon, hogy a mellkasunkban is éreztük. Csodás volt, amit produkáltak. Sajnos nem tudtuk végignézni az egész műsort, mert egyrészt feltámadt a szél és nagyon kezdtünk fázni, másrészt már 1/2 10 volt, s még haza is kellett jönni. 

Nagyon nagy élmény volt mindannyiunknak ez a délután. Ízlett a borsoskalázs, elvarázsolt a muzsika, a tánc, jót szórakoztunk a játékokkal, programokkal. Olyannyira jól érezték magukat, hogy kedvük van visszatérni is... Tudtam, hogy el kell vinnem őket ebbe a Sárközi varázsfaluba :-)

Még élünk :-)

Az év eddigi három és fél hónapja úgy elfutott, hogy husss, észre se vettük... Ebből is látszik, hogy nem unatkoztunk. De nem ám!

Január elején az első tanítási napon korizni mentünk az iskolásokkal Dunaújvárosba. Életemben először, én is megpróbáltam. Igaz, csak úgy, hogy kapaszkodtam a nem tudom minek hívják szerkezetbe, amit toltam magam előtt miközben haladtam előre, de nagyon élveztem. Meg a gyerekek is, hogy mindezt látták. Volt nagy nevetgélés. :-) Persze a gyerekeim ügyesebbek voltak, mint én.

Aztán dolgoztunk, meg dolgoztunk, meg dolgoztunk. Januárban az egyik csütörtökön, mikor nem volt minősítés meg hasonló nyalánkságok, felmentünk Zsomborral levéltárazni a Zsinati Levéltárba. Mit ne mondjak, értelme semmi. A szívélyesség, amivel fogadtak arról szólt, menjünk onnan minél előbb valahová jó messzire el. Amit megígért az illető, hogy beszkenneli és küldi, azóta is ezt teszi... Azért jó is volt ebben a napban. A Ráday utcában beültünk egy kellemes, nem túl drága helyre ebédelni. A falon fel volt festve az 5000 ember megvendégelésének története (mármint írva)... No, ilyet se láttam még sehol. Mellesleg az étel is finom volt, a kiszolgálás pedig udvarias. Kellemes hely volt. Aztán sétáltunk egyet az ELTE Lágymányosi tömbjéig, ahol egy fejtágítás volt Zsombornak. Útközben gyönyörködtünk a zajló Dunában - nagyon szép volt.

Februártól szinte minden hétvégén volt valami - gyerekdélutánt tartottunk, úgy, hogy most a munkáltatás is a miénk volt, nem csak az igei rész. Következő héten farsang - Erre elő kellett állítanom néhány jelmezt: Barninak medve álruhát, apának ősemberest, magamnak kottapapírost. A lányoknak nem kellett. Klári megoldotta magának az indián jelmezét (mint legkisebb a családban!!!), Mártiék osztályszinten öltöztek be, s a tanító néni mindent elintézett.  Én a fehér kottapapíromra (sima lepedőanyag) három sorban három farsangi éneket kottáztam le, s aki kitalálta, mi van rám kottázva, kapott egy-egy ötöst. És volt, aki kapott! :-)

A következő hétvégén volt a Kalevala-est a Művelődési Házban. Most az iskolás gyerekek adták a műsort. Mi vittük a zongorát, ami most igen ciki helyzetbe hozott minket. Az elektronikája elromlott, azaz benedvesedett, mert nedves légkörben volt előtte hosszabb ideig, s össze-vissza váltogatta a hangszíneit. Nem lehetett rajta játszani. Még jó, hogy van ott egy kissé rosszacska pianínó, így azzal oldottuk meg a problémát. A műsor ennek ellenére szép és változatos volt. Énekeltek az iskolák énekkarai, táncoltak a néptánc-csoportok, volt kis balettozás, volt zongorázás, furulyaszó is. Én a furulyásaimmal két kis népdalcsokrot vittem két szólamban fújva. Rengeteget gyakoroltunk előtte, és szépen is sikerült előadnunk. A nagyobbakkal külön elfújtuk  "Zöld fű közt árva kék ibolyácska" kezdetű kis háromszólamú reneszánsz kórusdarabot is. 

Az ez utáni hétvégén volt az iskolánk születésnapja, amit szintén mi szerveztünk Zsomborral. A műsorunk hasonlatos volt ahhoz, amit a Kalevalán előadtunk, hiszen időben túl közel volt a kettő egymáshoz. Közben elkezdett járni hozzám vasárnaponként egy most érettségiző leányka, hogy segítsek neki felkészülni az ének felvételijére a tanítóképzőbe. Nem szeretem elvállalni az ilyesmit, de aztán valahogy mégis találok rá okot, hogy miért tegyem meg. Úgyhogy vele minden héten készülünk. Szépen fejlődik, nyílik ki a hangja. Öröm ez neki is, meg nekem is. 

A következő hetünk szinte minden napja be volt osztva:

Szerdán szavalóverseny az iskolában. A gyerekeink nagyon kis ügyesek voltak. :-)

Csütörtökön délelőtt tanfelügyelet, este a Mácius Idusára készült színdarabok főpróbája (Karinthy: Kolombuc tojása, Menjen a sóhivatalba...), amikben Zsombor is játszott. Elvittük a gyerekeket, hogy nézzék meg, mert a Gálára már nem jöhettek. 

 

Pénteken volt a Gála, ahol felléptünk a Nőikarral is a színdarabok előtt. Ezután díszvacsora volt - jó sokáig.

Szombaton Cegléden voltunk baráti látogatáson. Már reggel is fájt a fejem, de nem akartam gyógyszert bevenni. Jól meg is szívtam ezzel, mert ugyebár nem akarásnak nyögés a vége. Délután bevettem egy szokásos Algoflex fortét, de már nem használt. Mire elindultunk hazafelé, már minden bajom volt. Alig láttam, hányinger kerülgetett - Hello, migrén, megérkeztél?! Kénytelenek voltunk megállni Kecskeméten a Tesconál, mert ott volt nyitva gyógyszertár. Zsombor már úgy támogatott be, mert menni is alig bírtam - ja, és én vezettem az autót... Hát, elmondtam mi bajom, kaptam Aspirint, mondta a gyógyszerész, nyugodtan vegyek be kettőt is. Jó. Bevettem. Aztán vártunk. Úgy kb. fél órát. Mikor egy icipicit jobban lettem, elindultunk hazafelé. De még mindig nagyon gáz volt a helyzet. Kb. Solt-Kecskemét közt félúton járhattunk, mire végre tényleg jobban lettem. Én ilyet még nem értem meg. Borzasztóan féltem, hogy balesetet fogok csinálni, s mi lesz a gyerekekkel a hátunk mögött. De az Úr Isten ott volt velünk és hazasegített...  

Vasárnap megint gyerekdélután volt.

Hétfőn szavalóverseny a Művelődési Házban. Ezen a héten elkezdődött az alsósok úszásoktatása is, úgyhogy borult az órarend is ezzel együtt. 

Nem sokkal ezután szöget ütött a fejembe egy korábbi gondolatom, melyet eddig elvetettem. Anyu elkezdte összegyűjteni a volt Polgári Iskolánk emlékeit, amit aztán én folytattam. Jó sok anyag összegyűlt már, de még van gyűjtögetni való bőven. Szóval olyan dolgok is kiderültek menet közben, amit nem tudtam eddig eldönteni, hogy egy iskolatörténetben hogyan lehetne jól tálalni. Számomra ugyanis nagyon image-rombolóak voltak ezek a tények, amik kiderültek. Ezért aztán arra jutottam, hogy regény lesz az iskolatörténetből. Ott lehet kommentálni mindent. Szóval nekiültem, s a dokumentumok alapján elkezdtem írni. Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy beleírom a családomat is, egyrészt mert itt éltek, másrészt vannak olyan események a leírtak közt, melyekhez kapcsolódik az életük. Ezért elkezdtem kutatni jobban a családfát, itteni régi rokonságot kutatva. Kérdezősködtem, anyakönyveket bújtam. Rendkívül izgalmas volt ez a kutakodás. És nem értem még a végére. Össze kell még kapnom magam, s kérdezősködni akiktől még lehet, hogy minél hitelesebben írhassam meg, amit elgondoltam. Szóval kb. egy hónapja írás-lázban égek, s nem tudom mi lesz a vége. Vajon sikerül megvalósítanom, hogy élővé tegyem egy rég elhalt iskola emlékét és ezt úgy tegyem, amilyen tisztelettel emlékeznek rá az idősek, akik oda jártak, vagy jól melléfogok és nem fog sikerülni... Az idő eldönti, én meg próbálkozom. Nem vagyok se történész, se író, csak egészen egyszerűen érdekel és lázba hoz a múlt, ami körülvesz...

Zsombor meg a nagyobb gyerekeink irodalmi esteken is részt vettek kétszer is az elmúlt időszakban. Először egy Wass Albert felolvasó maratonon a farsang után közvetlenül, aztán meg most pénteken a a Versünnepen. Mind a kettő hangulatos rendezvény volt a Művelődési Házban.

 A kép Katától származik, aki ITT számol be az eseményről.

Pihenésképpen voltunk színházban is. A gyerekeink egy rajzpályázaton ingyenes jegyeket nyertek Dunaújvárosba a Sajtkirály c. mesejáték előadására. Természetesen elvittük őket. Nagyon jó kis előadás volt, nekem ez volt az első pozitív élményem ebben a színházban. Volt rendes mondanivalója, vicces volt, szórakoztató. A gyerekek is nagyon élvezték. Lehet, hogy nekem csak gyerek-előadásokra lenne szabad járnom??? :-)

Szerdán hangverseny volt a Zeneiskolában. Fehért Teréz tanárnő növendékei léptek fel, köztük a mi két kislányunk is. Nagyon kis ügyesek voltak, büszke voltam rájuk. 

KONCERTFELVÉTEL

Nagycsütörtökön csendesnap volt a suliban. Zsombor megint betanította a Passiójátékot, amit  3 éve írt. Előadták a gyerekek a társaiknak, aztán délután Solton is a csökkent munkaképességűek foglalkoztató műhelyében is. Szép volt. Most pedig végre itt a szünet. Szükség volt rá, elfáradtunk egy kicsikét...