Janka és a továbbtanulás

Elérkezett ez a pillanat is.

Januárban megírta a központi írásbelijét. Nagyon jól sikerült neki, a környékbeli legjobbak között teljesített. Mi pedig irtó büszkék voltunk, mert hiába ócsárolják sokan a sulinkat, lám, mégis lehet jó eredményeket elérni akkor is, ha valaki itt tanul. Ráadásul semmilyen külön tanárhoz sem járt, csak abból élt, amit az iskolában kapott.

Elment szóbelizni is, itt 5 perc alatt elintézték a felvételi elbeszélgetést.

Aztán mikor láttuk a felvételin elért pontokat, a rangsort, megint csak büszkeség töltött el minket, mert egy jó nevű iskola matek-informatika tagozatos osztályába, előkelő 10. helyezést ért el a rangsorban.

Felvették. És hiszem, hogy jó helye lesz ott, ahol nekem is az volt. :-)

(Ja, és egy nagyon szimpatikus idősödő tanárbácsi lesz az osztályfőnöke, akiért több forrás információja szerint rajonganak a gyerekek.)

Keringő

Elég rég történt, farsangkor. A nyolcadikosok szokásos tánca ez az iskolánkban, de most azzal a különlegességgel, hogy a mi nagylányunk is táncolt, nyolcadikos lévén. 

DRK Gróf Teleki Refi

Keringő

2016.

Zokniból kézmelegítő

Kilyukadt a kedvenc térdzoknim sarka. Nem volt érdemes megvarrni, mert már eléggé elkopott a talpa. A szára viszont még használható volt, és miután sajnáltam kidobni, nekiálltam átalakítani. Már korábban is gondolkodtam, hogy varrok ujj nélküli kesztyűket, mert ugyan horgoltattam nagyon szépeket (sok pénzért), de azok nem annyira hétköznapra valók, s nekem hét közben is kellene. A fájós kezeimnek nagyon jólesik a melegítés, sőt ennek hatására (?) mostanában keveset fájnak. 

A gondolatot tehát tett követte, s a kedvenc zoknimból kézmelegítő lett. Aztán rájöttem, hogy van egy lábtyűm is elfekvőben, ami sosem volt rajtam, mert irritálta az ujjaimat. Mivel ennek nem volt sarokvarrása, két kézmelegítő is kijött belőle. Janka meg is irigyelte... majd kap, ha lesz hosszú szárú lyukas zoknija... :-)

Kecskeméten jártunk

úgy családilag, mégpedig Pünkösd hétfőn.

Egy koncertre mentünk, ahol egy neves zenészcsalád ifjú sarja orgonált és az egyházmegye kórusai énekeltek. Mármint, akik megjelentek. Mert igen kevesen voltak.

A teljes gyerekcsapattal még nem mentünk így koncertre. De gondoltam, most már elég nagyok a kisebbek is, hogy végig tudják ülni és nem árt nekik egy kis kultúra. A többszöri - Unatkozom! nevezetű nyavajgások után eszembe jutott, hogy van két toll a táskámban, és néhány papiros az énekeskönyvemben, így a kicsik már le is foglalták magukat a rajzolással. Barni természetesen elaludt, mint mindig, amikor unatkozik és csöndben kell maradnia. Márti azért kommentálta amit hallott és látott - Anya, a bácsit most tanítják! (Mármint, aki játszott, mert azt látta, hogy egy segítő ott matatott körülötte, hogy regisztráljon...) Elmondta, mi tetszett neki, mi nem. Büszkén énekelt az apától megkapott énekeskönyvéből is. 

Nos, nekem azért vegyes érzéseim voltak az eseménnyel kapcsolatban. Ismét rájöttem, hogy nem szeretem a XX. század zenéjét. Vagyis annak egy részét. Természetesen voltak szép pillanatok is benne. Jól esett az igei gondolatok jelenléte is. De mégis kevésnek éreztem az egészet, többet vártam. Pedig valójában minden benne volt, aminek benne kellett lenni, mégsem volt "hú, de jó volt" érzésem.

A koncerten találkoztunk rokonsággal is, beszélgettünk kicsit, ez jó volt.

Utána kimentünk a főtérre, ahol nagy hacacáré volt. Nézelődtünk, a kisebbek csúszkáltak a kilométerkövön, mint a többi jelenlévő csimota is. Aztán beültünk egy cukrászdába és megtöltöttük ínyencségekkel a pocinkat. Mikor jóllaktunk a finomságokkal, tovább sétáltunk a főtéren és végignéztük a szökőkutakat. Nagyon élvezték a törpék. 

Mindent összevetve jó kis délután volt, megérte elmenni. :-)

Egy érdekes koncerten jártunk

tegnap Kunszentmiklóson. A református templomban az Omega Oratóriumot hallgattuk végig a párommal.

Ahogy odaértünk, a templom mellett Bács-vizes autók... Ez meg minek? Ahogy beléptünk, már tudtuk - a templom belseje ködben úszott. Az úrasztala és a környező padok fölé színpad épült - különös látvány. Korán odaértünk, elöl volt helyünk. Aki későn jött, az alig talált helyet, ugyanis tömve volt a templom - jöttek a népek az egész környékről erre a kivételes alkalomra. Amíg vártunk, a színpadot figyeltem, találgattam - hányan, hogyan lesznek ott fenn?

Aztán felvonultak az előadók, és a helyi lelkész. Köszöntőjében szép keresztyén gondolatokat mondott - számomra ezen az estén ez volt az egyetlen keresztyén mondanivaló. Aztán elkezdődött a koncert. 

A zene, fénytechnika nagyon tetszett, megragadott. A kórus hihetetlen teljesítményt nyújtott - olyan magasságokat énekeltek ki kristálytisztán, hogy  tátva maradt a szám. Az előadók is viszonylag visszafogottak voltak, bár volt némi pózolás, mikor látták, hogy valaki fényképez, kameráz.

DE

Én mondjuk jobban kiemeltem volna szegény szimfonikusokat, akiket láttunk ugyan, hogy ezerrel játszanak, de hallani csak akkor hallottuk őket, mikor az elektromos ketyerék elhallgattak. 

Szegény kórus szerintem széténekelte a torkát, mégis alig hallatszottak.

Kedves énekesünk a mély hangoknál érthetetlen szövegmondással énekelt, így a szöveget csak részben értettem, azt is csak úgy, hogy teljesen arra kellett koncentrálni.

És a lényeg ehhez kapcsolható - mert úgy volt beharangozva a dolog, hogy vallásos dalokból áll ez az összeállítás, "zenével a hitért" mottóval. Hát, lehet, hogy én vagyok a korlátolt, de én ebben az előadásban nem találtam meg az élő keresztyén hitet. Valami vallásos gondolatfoszlányok lehet, hogy akadtak benne, volt benne orgonahangzás (mint vallásosság), volt benne Mária-ének - részlet, voltak benne a Himnuszból is zenei részletek - no, de ezen felül az egésznek semmi köze nem volt a hithez. Valamiféle babonás gondolatvilághoz lehet, hogy volt köze, de máshoz nem. Voltak benne angyalok, emberi keserűség, nyomorúság, vágyakozás ebből az egészből valami jobb felé - de ebben hol van az Istenbe vetett hit? Mert erről nem szólt egy dal sem. Nem értettem ott teljesen a szöveget, így ma délután rákerestem és elolvastam mindet. Nem tudom, hol van bennük a keresztyénség, mert én nem találtam. Biztosan ott, ahol a Keresztyén Európa található....

Tehát jó koncert volt, önmagában tetszett, de semmi helye a templomban - főleg úgy, hogy a végén, mikor mentünk kifelé, volt, aki még tánclépésekre is ragadtatta magát bent, a templomban...

Mindenesetre örülök, hogy ott lehettem, mert zeneileg, látványilag fantasztikus élmény volt. Mondanivalóját tekintve sajnálom azokat, akik azt hiszik, hogy ez a keresztyénség - mert ez nem az.

Köszönöm a húgicáméknak, hogy elvállalták a gyerekeinket, és el tudtunk menni! :-)

Ha február vége, akkor Kalevala est

... legalábbis Dunavecsén :-) Az idén is a helyi kulturális csoportok hozták el műsoraikat erre a rendezvényre. Énekelt a Kék Duna Népdalkör, a katolikus kórus és a Nőikar, táncoltak az iskolánk alsósai és a Gyöngyvirágok, zongoráztak a Violinos zongoristák. 

Tartalmas este volt, köszönet a szervezésért! :-)

A Nőikar előadásának tárgyáról bővebben írok a "Népdalfeldolgozások" oldalamon. :-)

Visszatekintés így az év végén...

Végignéztem az ez évi bejegyzéseimet. Felbontottam a Hála-üvegcsémet, amit március elejéig bírtam töltögetni hálacetlikkel. Azt hiszem hálás lehetek igen sok mindenért.

Annak ellenére, hogy az idei év első felében elég frankó depresszióval küszködtem, sikerült abból kikecmeregni. Mi segített benne?

Elsősorban Isten vezetése - annyi mindent kaptam Tőle, másokon, eseményeken keresztül, hogy valóban helyre tudtam billenni. Mik voltak ezek?

Az év azzal kezdődött, hogy egy általam nagyra becsült ember távozott az élők sorából, és ez a szomorúságon kívül annyi áldást hordozott magában, hogy azt ha valaki más mondaná el, lehet, el sem hinném: közös, hosszas, sírva-vigadós visszaemlékezés a főiskolás évekre, egy feledhetetlen búcsúztató,  ami igazából ünneppé alakult. Így lett a halálból öröm-ünnep.

Kalandos úton kaptam egy nagy csomó finn kottát a kórus számára, amiből sikerült fordítani is és megtanulni is néhányat - ez a kórus kérdésében lendített tovább, bebizonyítván, hogy igenis van értelme folytatni.

Februárban kirándulhattunk egyet a gyerekeinkkel, kiállításokat néztünk, múzeumokat jártunk - először életünkben közösen.

Sikerült egy daljátékot összeállítanom, betanítanom és levezényelnem a suliban, ami bár nem volt tökéletes, de megint csak sikerélményt nyújtott, ráadásul nem csupán nekem, mert a gyerekek is élvezték. Összeállítottunk a tanítványaink meséiből álló kis kötetet is, ami szintén egy pozitív dolog volt. 

A tavasz folyamán megismertem egy velem korú zeneszerző fantasztikus műveit, és ezeket hallgatva érezhetően hagyta el a lelkem a depresszió állapotát. Sokat hallgattam és hallgatom azóta is őt.

Ez a zeneiség engem is elindított. Több éneket is feldolgoztam az énekeskönyvünkből orgonára / zongorára, kinek hogy tetszik. Sokat játszottam a zongorán annak ellenére, hogy borzalmasan fájtak a kezeim (tavasz közepén derült ki, hogy mindkét csuklómban reumás ízületi kopás van). 

Június elején lezártuk a svájci frank hitelünket - megszabadultunk ettől a tehertől is, pedig az elején milyen rémisztőnek tűnt!

A tanév végére gyerekundorom lett, nem is kicsi, rossz volt belegondolni, hogy a nyáron hány tábort kell majd végigcsinálnom, és hány továbbképzésen kell majd ott csücsülnöm, s ki tudja, ezek milyenek lesznek. Mégis sikerült kipihenni magam. Túléltem a táborokat. Sőt. A második tábor az egy csodaélmény volt - Erdély a maga csendjével, nyugalmával, gyönyörűségével - gyógyító csoda. Életünkben először igazi családi nyaralásban is volt részünk. Életre szóló élmény marad nekünk is, de a gyerekeinknek is. Csodák csodájára még a továbbképzések is hasznosak és élvezhetőek voltak. A nyár folyamán megnősült legidősebb öcsém is, ez is klassz dolog volt. 

Hihetetlen, de ősszel kipihenve kezdhettem az évet, a gyerekundor a nyárral együtt tovaszállt. Ez a tanév eddig csak csupa jó dolgot hozott. A nyertes pályázatunk sok pozitívummal járt. Kaptunk egy nevelési módszert is, amit használva az idén jóval kevesebb gondom van a gyerekek órai magatartásával, mint korábban. 

Két húgom révén két kis csöppség is érkezett a családba egy kisfiú és egy kislány. A harmadik pedig félúton van, tavaszra várják szülei. 

Az autónk meglétével és gyerekeink növekedésével, azzal, hogy van kire bízni őket ha szükséges, újra kitárult előttünk a világ. Sokat utaztunk különféle távolabbi eseményekre (Nagykőrös - 25 éves jubileum, Kecskemétre többször is, Tiszakécske mesés verseny...).

Hálás vagyok mindezekért és mindazért is, ami most így hirtelen nem jutott az eszembe. Milyen jó ezekre visszagondolni! :-)