Ma a Fb-on többen megosztottak egy felháborodott írást a szociális temetés törvénytervezetével kapcsolatban.
Idekattintva elolvashatod a cikket Elgondolkodtatott ez az írás, bár hozzátenném, hogy magát a törvénytervezetet nem láttam, nem ismerem. Elsősorban az ember halálhoz való viszonya, hozzáállása ejtett gondolkodóba.
Korábban, amíg nem voltak ravatalozók, háztól temettek. A halottat a családja öltöztette fel, esetleg felravatalozták egy csomó jég fölé, hogy valamivel hűtsék a testet, késleltessék a bomlást. Jöttek a siratók, akik a családdal együtt virrasztottak, énekeltek, sírtak a halott felett, majd amilyen hamar lehetett, el is temették, nem tárolgatták napokig, hetekig. Nem volt ez olyan régen, nagyszüleink idejében még így működött. Hallani lehet szájhagyomány útján, olvasni lehet regényekben, hogyan is volt ez egészen pontosan. Az emberek nem undorodtak a halottól, nem féltek tőle. Tudták, ez az élet rendje, elfogadták, és ép lélekkel el tudták temetni halottaikat. Nem lettek lelki roncsok attól, hogy az öltöztetést, virrasztást, temetést végigcsinálták. Sőt, így magához az élethez is egészségesebben álltak hozzá. Tisztában voltak a végével, ezért jobban tudták az értékeit becsülni.
Nemrég elkezdtem olvasni egy amerikai regényt - John Steinbeck: Érik a gyümölcs című írását. Ebben többek közt leír a szerző egy temetést is. Pénzagyú mesterkedők miatt sok családnak el kellett hagynia az otthonát és elindulni messzire, az ismeretlenbe. A történetbeli család is erre kényszerült. Egy rozzant teherautóra felpakolták minden nélkülözhetetlen motyójukat, aztán felült az egész nagy család, és elindultak az ismeretlen felé. Nagyapó nem akart velük menni, nem akarta otthagyni egész élete munkáját. Leitatták és felrakták a kocsira, mivel ellenkezni nem volt képes. Viszont annyira nem akart menni, hogy hamarosan gutaütést kapott és meghalt útközben. Mit tegyenek? Pénzük nem volt eltemettetni, az út szélén nem hagyhatták. Meg akarták adni neki a végtisztességet. A család nő tagjai egy sátorban készítették elő a temetésre, bebugyolálták egy pokrócba, másuk nem volt. A férfiak kiásták a sírgödröt, jó mélyen, hogy semmi ne kaparja ki később. Írtak mellé egy kis papírost: "Itt nyugszik William James Joad, guttaütésben halt meg, igen öreg ember. Családja temette el, mer nem vót pénzük, hogy a temettést megfizessék. Senki se öltte meg. Csak guttaütést kapot és meghalt." "A férfiak most jöttek a sírgödörből, arcukon csillogott a verejték. - Megvan - mondta apa. John, Noah és Al társaságában bement a sátorba, s négyen kihozták a hosszú, összetűzött göngyöleget. Odavitték a sírhoz. Apa beugrott a gödörbe, s a karjaiba eresztett göngyöleget gyengéden lefektette a földre. John bácsi kinyújtotta a kezét, s kisegítette apát a gödörből." Volt velük egy ex-prédikátor, őt kérték meg, hogy mondjon valami beszédet: "... nem akarok imádkozni egy öregemberért, aki meghalt. Nincs annak semmi baja. ... ha imádkozni akarnék, azokért imádkoznám, akik nem tudják, merre forduljanak. Nagyapó már könnyű, egyenes úton jár. Most pedig földeljétek el, s engedjétek, hadd menjen dolgára. - Azzal fölemelte a fejét. Apa rámondta: - Ámen. - S a többi is azt mormogta: - Ámen. - Aztán apa fogta a lapátot, egy kis földet vett föl, s gyöngéden beleszórta a sötét üregbe. Továbbadta a lapátot John bácsinak, s az is földet dobott be vele. A lapát aztán kézről kézre járt a férfiak között. Amikor mindegyik megtette kötelességét és élt jogával, apa nekilátott a felhányt laza földnek, s gyorsan betömte a gödröt. Az asszonyok visszamentek a tűzhöz, hogy a vacsorával törődjenek." A történet szereplői nem érezték tehernek, hogy maguk temessék el halottjukat. Mivel az egészben tevékenyen részt vettek, ez megkönnyebbülést is adott nekik. Megadták a végtisztességet a maguk módján, aztán folytatták útjukat, életüket - mindenféle lelki sérülés nélkül. Pedig igen nehéz helyzetben voltak.
Olvastam egy másik könyvet is mostanság - Wass Albert: Magukrahagyottak című kisregényét. A történet több eseményről közvetít, melyek időben egymástól eltolódva zajlanak. Elég érdekes felfogást mutat az író a halálról, nem mindig értettem vele egyet. Az egész írás úgy ahogy van nagyon megrázó és nagyon drasztikus. Az első történetrész Koreában játszódik, ahol amerikai katonák vívnak harcot a koreaiakkal. A lemészárolt katonák holttesteit senki nem temette el. Ott ették meg a keselyűk és a többi állat a sziklák között őket. Miért haltak meg azok a katonák? Mert a pénzagyú országvezetőknek játszadozni volt kedvük... súlyos játék... Ebben a könyvben megjelenik a reinkarnáció gondolata is (no, ezzel nem értettem egyet). A történetek haldokló férfiai az író szerint ugyanazon lelkek, csak időben eltolódva egymástól, és a nő, aki mellettük van, ugyanaz a nő, csak szintén időben eltolódva. Van, aki így gondolkodik a halálról - most meghalok, de újra fogok születni egy másik testben, itt a földön, és élek tovább, és ez többször is megtörténhet velem. Bizonyos keleti filozófiák ezt tanítják. Nemrég beszélgettem valakivel, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte mi van a halál után? Gondolkodott kissé, aztán azt mondta: Semmi. Milyen lehet úgy élni, hogy élek X évet, aztán jön a semmi - Van értelme ennek az életnek?
Néhány éve meghalt egy idős, istenfélő bácsi a gyülekezetünkben. A felesége anyunak üzent, a gyerekeik messze laknak. Anyu ment is azonnal. Kicsit tartott tőle, mi fogja fogadni, mert nem sűrűn volt ilyen helyzetben. BÉKESSÉG fogadta. A bácsi ott feküdt a szokott díványán, a felesége pedig békében volt mellette. Várták az orvost, meg a családtagokat, közben beszélgettek is. Aztán együtt felöltöztették a bácsit. Nem volt siránkozás, jajveszékelés, átkozódás, kétségbeesés, még undor sem, hogy a halotthoz hozzá kell érni. Béke volt, csend és nyugalom. Tudták, a bácsi Hazaért, akkor találkozott Istenével szemtől szembe - mért csaptak volna lármát körülötte, egy ilyen meghitt, rendkívüli pillanatban?
A ma embere nem tud mit kezdeni a halál tényével, ahogy az élettel sem. Ahogy nem tudunk normálisan élni, nem tudunk normálisan meghalni sem, nem tudunk normálisan elbúcsúzni sem halottainktól. A belinkelt cikk írója drasztikus képet festett le - balesetes, öngyilkos, összevagdalt halottakat. Kinek az érdeme ez? Azé a világé, ahol nem lehet normálisan meghalni. Ahol kórházba kell menni meghalni, mert otthon fél ettől a család (és itt kötelezőből mindenkit felaprítanak), ahol nem becsüljük az életet és nagyon könnyen eldobjuk magunktól ahelyett, hogy megkeresnénk a megoldást a problémáinkra, ahol nem becsüljük se a saját, se a mások életét és nem vigyázunk egymásra, amivel viszont elvehetjük az életet... Akkor ki okozza és kinek a lelki problémákat? Az ember saját magának. Nem gondolom, hogy sok évvel ezelőtt egy-egy nagyobb járvány (pl. kolera) idején gusztusosabb halottakat kellett rakásszámra eltemetni. Mégsem rokkant bele senki sem. És mért kell borotválni meg sminkelni meg stb... egy halottat? Neki már nem teljesen tök mindegy, hogyan néz ki? A kukacoknak mindegy, hogy ki van-e sminkelve valaki vagy nem, úgyis jóllaknak belőle. Erre nem a halottnak van szüksége. Annak van szüksége erre, aki nem tudja elfogadni a halál kérdést, a halott személyét, látványát, nincs hozzászokva az egész gondolatkörhöz.
Számomra nagyon nehéz volt a 3 elvetélt babám elvesztése. Illetve ennek a történetnek a feldolgozása. Azért, mert nem tudtam tőlük elbúcsúzni. Eltemetni a 7 hónaposan meghalt magzati kortól lehet, a kisebb babákat nem adják oda. Szörnyű belegondolni - hová kerül a kis maradványuk? Kuka, rosszabb esetben pipere holmik, krémek adalékába (ahogy megdöbbenve olvastam valamikor...) Mennyi szörnyűségre képes az ember... El is döntöttem, hogy ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülnék, megszülném itthon azt a kis szegényt, és tisztességgel eltemetném a kertemben. Remélem erre sosem kerül sor.
Visszatérve a halálhoz. Az istenfélő ember hite szerint a halál nem végpontja az életnek. A halál egy kapu az Isten országába vezető úton. Ha én az Istenbe vetett hittel élem a mindennapjaimat, nem okoz gondot ennek a kapunak a ténye, mert Jézus, akiben én hiszek, már átment előttem rajta, megmutatta, hogy utána is van élet, sőt, ott van igazán.
A halál az élet része, ezt el kell fogadni. A végtisztesség pedig nem attól függ, ki készíti elő a halottat és hogyan a temetésre, ki ássa meg a sírt, ki helyezi el benne, hanem attól, hogy én magam hogyan állok ehhez a kérdéshez. Egyébként meggyőződésem, hogy minél tevékenyebben veszek ebben részt és nem mint siránkozó szemlélődő, annál könnyebben dolgozom fel lelkileg a szerettem elvesztését.
Persze, lehet, hogy én vagyok a hülye...
