Tudtam, hogy az egyik kórustagom egy ideje jár egy most magát megnevezni nem akaró felekezet gyülekezetébe. Miután a családja részben oda is kötődik, ezért nyugodtan meg is tehette, annak ellenére, hogy reformátusnak lett ő is meg a férje is, meg a gyerekeik is keresztelve, tehát elvileg hozzánk tartoztak - de csak elvileg, mert gyakorlatilag nem volt a gyülekezetünkkel élő kapcsolatuk. Tegnap a próbára úgy érkezett meg, hogy egyértelmű jelét mutatta annak, hogy ő most már annak a gyülekezetnek a tagja, ahová elkezdtek járni a családjával (ennek a gyülekezetnek a hölgy tagjait ugyanis egy egyértelmű ruházati jellel meg lehet különböztetni az összes többi embertől a földön). Először nagyon meglepődtem, de a többieken is mély döbbenet lett úrrá. Aztán elkezdtem örülni. És most először az örömömet szeretném leírni ezzel kapcsolatban.
Örülök annak, hogy rájuk talált az Isten kegyelme, hogy megérezték az Ő szeretetét, és hitre jutottak. Különös kegyelme és csodája az Istennek, hogy ez mindkettőjükkel szinte egyszerre történt meg. Mondtam is neki, hogy ez a legfantasztikusabb dolog, ami történhetett velük. Láttam rajta, mennyire boldog, hogy az életük mennyire megváltozhatott ezáltal. És ez idáig jó is.
De most jön a bánatom ezzel kapcsolatban, ami igen összetett, igen keserves és nehéz.
Az a gyülekezet, ahol ők hitre jutottak, egy teljesen zárt közösség. A vezetőség -szerintem- farizeusi módon olyan szabályokat állít a gyülekezet tagjai elé követelményként, melyek teljesen igyekeznek őket elzárni a külvilágtól. Kötelező szabályokat kell betartaniuk a mindennapi életben, melyek egy élő hitű embernek magától értetődőek lehetnek, saját, belső igényként léphetnek elő, de ha azt kívülről kényszerítik az emberre, az már nem jó, mert képmutatóvá teszi az embert, és a képmutatás úton-útfélen lebukik. Azok az emberek, akik csupán külső kényszerből mímelik a szabályok betartását, a gyülekezet szégyenfoltjai lesznek. Miután tehát ők elzárkóznak a világ elől, a kórustagom se lesz már sokáig kórustagom. Erről majd később részletesen, de még itt van egy gondolatom. Felteszem a kérdést, milyen gyülekezet az, aki csak a maga hasznát keresi, csak a maga gyönyörűségére van együtt, de a világ nem érdekli? Hiszen Jézus elküldte a tanítványait, hogy tegyenek tanítványokká minden népeket, elküldte őket, mint bárányokat a farkasok közé, hogy hirdessék a világnak az Isten üdvözítő kegyelmét, azt, hogy nála mindenki megtalálhatja a békességét, új, teljesebb életet kezdhet. A főpapi imájában is azt kérte Istentől, az Atyától, hogy "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket (mármint a tanítványokat) a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól". A gonosztól való megóvás nem abban rejlik, hogy elzárkózunk a világ elől, és megtagadjuk a misszióra való felkérést. Az érett hitű ember meg tud állni a világ kísértései között is, mert tudja, honnan kérhet és várhat segítséget. Sok mindenért irigylem a fent néven nem nevezett gyülekezetet, mert nagyon sok jó dolguk van. De ezt a teljes elzárkózást nem tudom és nem is akarom megérteni, mert a fent vázoltak fényében ez bűn.
Bűn azért, mert kiragadja egy jól működő közösségből annak az egyik legstabilabb tartóoszlopát. Olyan érzés ez, mintha a húsomból tépnének ki egy darabot. Ha a hitre jutott ember bent maradhatna abban a közösségben, amit egyébként szeret és jól érzi benne magát, és még a hitének sem esik ott kára, akkor ott világító lámpása lehetne az Úr Istennek. Utat mutathatna Hozzá a többiek előtt. Ha azonban kitépik a közösségből, akkor a közösség tagjainak nagy része ezt nem tudja megérteni, és csak káromolni fogja az Isten nevét, és azt mondja, hogy amennyiben így működik a keresztyén élet, tutira nem akar annak részese lenni. Ez pedig vétek a többiek ellen. Én meg tudom érteni, hogy megy, ha ezt várják el tőle, mert a frissen hitre jutott embernek teljesen természetes, hogy ragaszkodik ahhoz a közösséghez, ahol ő hitre jutott, és igyekszik az ott elvárt életvitelt követni. De egy hitetlen ember ezt soha nem fogja megérteni. És itt van az a pont, ahol a kórus alapjaiban fog meginogni ettől a lépéstől. Nem csak a szólamának egyik legbiztosabb hangját veszítjük el benne, de a közösség egyik biztos pontját, akinek a jelenléte, sztorijai mindig is kedvesek voltak mindannyiunk előtt. Egyet tudunk tenni, hogy megköszönjük, hogy eddig velünk énekelt és szeretettel őrizzük meg emlékezetünkben. Én a magam részéről pedig azzal vigasztalom magam, hogy fogunk mi még együtt énekelni, csak nem itt a földi életben, hanem a Mennyei Kórusban :-)
És még egy keserűségem van ezzel kapcsolatban. Szidhatom én a másik gyülekezetet nyugodtan. De közben verhetem a fejem a falba, hogy a mi gyülekezetünk mért nem tud olyan gyülekezet lenni, ahová érdemes járni, ami megtartja a saját megkeresztelt, konfirmált tagjait????!!!! Mért ízetlen só és pislákoló lámpás az én életem is, meg a legtöbb emberé, aki a mi közösségünkhöz tartozik???!!! Mért nem tudjuk komolyan venni az Istenhez tartozásunkat és más életet élni, ami világít a világ sötétségében?! Mért nem tudjuk szeretni és támogatni egymást?! Mért vagyok oly gyáva féreg, aki csak a számítógép mögül meri hirdetni a keresztyénséghez kapcsolódó gondolatait, de ha már valakihez el kéne menni személyesen és beszélni kéne, az már nagy gondot okoz? Nem vagyok megelégedve a gyülekezetemmel egyáltalán, mert számos ponton vérzik, és nem hajlandóak a tagok a sebeket bekötözni, hanem struccpolitikát végeznek (bedugják fejüket a homokba). De magammal sem vagyok megelégedve egyáltalán. Pislákoló lámpása vagyok én az Istennek, aki egyáltalán nem méltó az Ő kegyelmére. Az a nagy mázlim, hogy a kegyelmét ingyen adja és a bűneimet megbocsátja. De közben azért nekem is változnom kéne. Hiányzik belőlem a bátorság, a "kurázsi", hogy nyíltabban merjem vállalni, de leginkább hirdetni az Isten szeretetét. Mikor felkértek, hogy legyek a kórus vezetője, sokáig hezitáltam, hogy mint konzervatív, hitét komolyan vevő keresztyén ember bevállaljam-e egy világi kórus vezetését. Mi lesz ebből? Végül egy dolog miatt vállaltam csak el, az pedig az volt, hogy hátha lámpás lehetek a kórus előtt, aki utat mutathat az Istenhez nekik. Hát az igaz, hogy felvállalom a hitemet előttük, de hogy utat mutatok-e? Abban már nem vagyok olyan biztos...
Nos, mit gondoltok? Ezek valóban nehéz és keserű gondolatok... Bárcsak adna az Isten ébredést, hogy odatalálhasson Hozzá mindenki, de legalábbis minél több ember!!!
